Mesélő Orosháza

Orosházi mesék

2012-02-11T05:23:00.000-08:00

Az ezer tükör háza
Ajánlom e mesét Kockaváros híres emberének: Pang-dan-ffuy tsa-la-nak a nagy kombinátornak.

Valahol, erre-merre, volt egy falvacska éppen a hegyek lábánál, éppen ahol az alföld kezdődött, s a hegyi vizek szépen megszelídültek folyásukkal. Ebben a faluban volt egy dombocska, s a dombocska tetején állt egy ház, ahol a falucska ügyeit intézték. Ennek a háznak a neve volt az Ezer tükör háza.
A faluban élt egy igen játékos természetű, bolondos, ugrándozó kiskutya, aki mindenre kíváncsi volt, hóbortos ugrándozásával mindenkit felvidított., még a morcos elöljárókat is meg tudta nevettetni. Egyszer sétálgatott a faluban és elért a dombhoz. A mikor meglátta a híres-neves tükörházat, ugrándozni kezdett örömében, és elhatározta, bemegy, és szétnéz. Kíváncsi volt, mi történik odabent...
Felugrott a az első lépcsőre, majd szépen felbaktatott a teraszra, onnan besétált a házba. A kiskutya farkincáját folyton-folyvást vidáman csóválta, ami a boldogság kifejezése volt nála. Hegyezte a fülét, és vidáman vakkantgatott. S lám a csoda, a teremben ezer kiskutya csóválta a farkát és vidáman vakkantgatott. Ennek nagyon örült a kiskutya, tetszett neki. Amikor már eleget nézegette a tükröket, elindult haza, akkor azt gondolta:" Csodálatos hely! Ide még visszajövök, itt jól intézik a dolgokat!
Volt ebben a faluban egy másik kiskutya is, Mindig morgott, igazán senkit nem szeretett, szőrét borzolta, vidámnak senki sem látta A farkát örökké a lábai közé húzta, soha nem volt kedvére való semmi. Mindenbe belekötött..Ő is elhatározta, hogy megnézi az Ezer tükör házát. Többszöri nekifutással rugaszkodott neki a lépcsőnek, ám kövérsége mindig visszarántotta. Aztán csak felért a domb tetejére, a házhoz.A házba belépve ezer morcos, dagadt kutya nézett rá vissza"Borzalmas hely! Meg kell szüntetni!" - mondta .Ő is önmagát látta, ezer morcos kutya nézett rá, s azt hitte a kis buta, hogy ilyen morcos a világ.
Ebben a faluban az emberek tudták, hogy a tükörbe nézve meglátják arcukat, s az nem mindig a valódi, de mögötte ott van az igazi is. Ők éppen ezért hozták a törvényeket az Ezer tükör házában.

Mesemozi

2012-02-07T09:21:00.000-08:00

Hófehérke és a hét törpe 1937-es film megtekintése

Gyopárka tündér

2012-01-21T11:39:00.000-08:00

Gyopárka tündér éneke

„ Csobban a tó vize

Halat fog a szárcsa

sipákoló madarak

készülnek a nászra.

A fénylő híd alatt

úszik el a csónak

fiuk, lányok. vidám népek

azon vigadoznak

Édes hangú tündérek

járnak lenge táncot

az égből hulló napsugárból

fonnak aranyláncot

Tündérek, tündérek

gyönyörűszép lányok

Gyopárosnak ékei

Tarka virágszálok.

Gyopároson ringó sajka

rajta minden vágyunk

tündérlányok ölelése

vágyakozó álmunk.

Refr:

Gyopáros, Gyopáros

Alföldnek ékszer

Tündérkirály birodalmát

Öleljük meg hétszer

(Gyopárka tündér dala)

Orosházi mesék

2012-01-11T08:37:00.000-08:00

Megvagy! Tolvaj!

Tanulságos történet ez is, ami most következik.

Történt egyszer, hogy a szomszéd utcában elloptak egy méhkaptárt, méhestől, mézestől, mindennel együtt. A károsult méhész ugyancsak törte a fejét, miként bukkanna a nyomára a tolvajnak. Jön aztán a szomszéd nagy hanggal, hogy vigasztalja:

- Sose búsulj szomszéd! Meglátod, elkapom én a méhtolvajt!

Amikor estefelé az emberek összegyűltek az Alföld előtt téren, ahol játszani szoktak a nagy sakk bábukkal, miközben jókat beszélgettek, méhész szomszédja felkiáltott:

- Megvagy! Tolvaj, ne tagadd! Nézzétek csak emberek, a sapkáján mászik egy lopott méh!

A tolvaj hirtelen a sapkájához kapott, hogy elhesegesse a méhet.

Így árulta el magát, s mindenki szeme láttára bevallotta tettét. A kaptárt visszavitte, s rövid idő múlva elköltözött a faluból, szégyenében.

Gyopárka tündér mesemondó találkozója versenye 2012

2011-12-17T12:20:00.001-08:00

Az esztendő végén itt emlékezünk a VI. Gyopárka tündér Mesemondó Versenyre, amely komoly összefogással jött létre. 2012-ben is lesz verseny június vagy júliusban kerül erre sor.
Lehet mesét keresni. Mindenkit szeretettel várunk.

Mesemozi

2011-12-17T07:30:00.000-08:00

Árgyélus királyfi

Mesemozi

2011-11-22T06:02:00.000-08:00

Mesék karácsonyra itt!

Orosházi meséskönyv

2011-11-11T08:31:00.000-08:00

Íme készül az új orosházi meséskönyvem is.

Lesz benne régi meséimből, de sok-sok új mese is olvasható lesz a kötetben.

Arra gondoltam, hogy a régi (Veress Imre és Hajdu Mihály által gyűjtött) egykor még ismert orosházi népmeséket is beteszem a kötetbe, hogy megőrizzük az utókornak. Ám találtam két szép verses mesét is, az egyiket Győry Vilmos írta, a másikat Jászay- Horváth Elemér. Ők is bekerülnek a közel 200 oldalas meséskönyvbe. A rajzokat ezúttal is Tóth Nóri álmodta a könyvbe, szerintem nagyon fogjátok szeretni, mert csudaszépek.

Közben találtam egy kellemes dalt, akit érdekel hallgassa meg.

Karácsony tájékán ellátogatok az evangélikus óvodába, egy mesélő délelőttre, s viszek a gyerekeknek ajándékba az új meséskönyvemből néhány darabot.

A csodálatos körtefa

2011-10-15T13:25:00.000-07:00

Megjelent és a könyvesboltokban már kapható az új orosházi meséskönyv:

Károlyi Fülöp Béla - Tóth Nóri. A csodálatos körtefa

Mese Orosházáról

2011-08-27T10:36:00.000-07:00

Jászay – Horváth Elemér: Árva János

- mese -

Árva János bojtárgyerek,

Bég körötte báránysereg;

Nappal őrzi fodor nyáját,

Este fújja furulyáját.

Furulyája messze hangzó,

Mint nyárestén mély harangszó,

Szava száll a pusztán végig,

Fölhat a csillagos égig.

Kicsi hangja úgy kesereg,

Mint anyja után a gyerek;

Bús panasza messze sajog:

Búsultak rajt' a csillagok.

Füleltek rá figyelmezön

Fönn a szép kék égi mezőn

S letekintett, arra járván,

Csillagszemű szép királylány.

Letekintett, hosszan nézte,

Furulyaszó megigézte,

Fájt neki a földi zene,

Könnybe lábadt csillagszeme.

Csordult, perdült könnye cseppje,

Harmatcseppek legisszebbje,

Csillogóan hullott, szállott,

János bús szívén megállott.

S azóta az este óta

Egyre búsabb lett a nóta,

Úgy zokogott, mintha benne

Árva János lelke lenne:

— Kéklő égi réten vár rám

Csillagszemű szép királylány.

El kell mennem, útra kelnem,

Őt föllelnem, megölelnem.

Másnap, édes esti csendben

Beszámolt a nyájjal rendben

S útnak indúlt, napnyugotnak,

Csillagok hol elnyugodnak.

Messze az út az égaljig,

Hol a földdel összehajlik,

Ölelkezve kék a zölddel. —

Hét esztendő, hét nap tölt el.

Mendegélt, ment ázva-fázva,

Estelente furulyázva;

Furulyája addig szóla,

Elfogyott a föld alóla.

Ezüstporos Tejút tája,

Szíudobogua lépett rája :

Árva János, arany csillag,

Égnek országútján ballag.

Magos égen csillag számos,

Merre mégy most, Árva János?

Hol van szived szép bálványa:

Csillagszemű, királylánya ?

Kaszásoknak vág ott hada,

Megy utánuk Sánta Kata,

Viszi már az estebédet. —

Árva János elé lépett.

— Sánta Kata, mondd meg nékem

Merre van az üdvösségem,

Magos égnek melyik táján,

Csillagszemű szép királylány?

— Messze van az ide, árvám,

Túl hetedhét ég-határfán,

Hol hidat ver a szivárvány:

Ott lakik a szép királylány.

— Ha mégolyan messze lenne,

Lábam addig sem pihenne;

El kell mennem, útra kelnem, rt Ot föllelnem, megölelnem.

Mendegélt, ment éj s nap folyvást,

Hát egyszer hall fújást, morgást:

Túl a tüzes Ördögárkán

Reáront a Sárga Sárkány.

Hét feje hét vörös csillag,

Mint eleven parázs, villog,

Tekintete vész villáma:

— Árva János, meghalsz máma!

De Jánost sem gyúrták porbul,

Meg se rezdül, meg se fordul,

Előkapja furulyáját,

Rázendíti a nótáját.

Friss a nóta, táncra csaló,

Épp sárkánytalp alá való.

A vén sárkány nekikergül,

Irdül-fordul, táncra perdül.

Hosszú farkát karra kapja,

Kis kalapját félrecsapja,

Egyet rikkant, kettőt toppant,

Fürge táncát ropja roppant.

De a nóta egyre frissebb,

Sárkány tüze egyre kissebb,

Már a vérét érzi fagyni,

Mégsem tudja abbahagyni.

Lélegzetét fújva szedi,

Redves nyelvét is kiveti,

Míg ledől az út porára:

Elszállt belőle a pára.

Sárkány hasa égnek mered,

Árva János tovább ered;

Felhők országútját rója

Csillagoknak bujdosója.

Amerre a felhők szállnak,

Szellő-kölykők ott kószálnak,

Hosszú fülük hegyezgetik,

János arcát legyezgetik.

— Szálló szellő, mondd meg nékem,

Merre van az üdvösségem,

Magos égnek melyik táján,

Csillagszemű szép királylány?

— Messzi ide az a határ,

Nem jár arra égi madár,

Nem jár arra még a szél se:

Isten tudja, odaérsz-e?

— Ha elfoly is minden vérem,

Addig megyek, míg elérem,

Fáradt lábam elébe jut,

Elvezet a fényes Tejút.

A Tejúton szembe pedig

Ezüst felleg kerekedik,

A pereme vértől párás:

Erre tart a tatárjárás.

Ostor pattog, szablya csattog,

Szikrázik az át alattok;

Amerre csak elhaladnak,

Kis csillagok leszaladnak.

Elül nyargal nagy pogányúl

Kutyafejű tatár khán úr,

Foga csattog, szeme éget:

Árva János, véged, néked!

No, de János meg nem retten,

Tarisznyába benyúl menten,

Előveszi furulyáját,

Rázendíti a nótáját.

Fürge csárdás ütemére

Fölpezsdül a tatár vére,

Bő gatyájuk vet száz ráncot,

Úgy járják a tatár-táncot.

Még a khán is szaporázza,

Ha elfárad megújrázza,

Ferde szeme nekidülled,

Tántorogva hozzád-tülled.

Nem is ügyel már a clalra,

Dül a sereg jobbra-balra,

Telik vélük gödör, árok:

Oda vannak a tatárok.

Bevégződvén a nagy bál ott,

Árva János odébb állott,

Fáradt lába vitte vágyát:

Föltalálni királylányát.

Mendegélt, ment éj-s naphosszant

Körülötte fű se moccant,

Lomb se bókolt rá sötéten:

Fű, fa nincs ez égi réten.

Csak temérdek csillagszörnyek,

Miktől az ég boltja görnyed,

De megjuhoz minden pára

Kis furulya lágy szavára.

Nem bántotta a Nagy Medve,

Mackó-táncra kerekedve;

A Kigyó is, bár nincs lába,

Tekergőzött karikába.

De János csak ment előre,

Nem gondolva pihenőre;

Sebes lábbal, fájó térddel

Egy nagy pusztaságba ért el.

Semmi élő nincsen ott már,

A Tejút is elfogyott már,

Oly félős hely, oly magányos:

Merre mégy most, Árva János?

Elcsüggedve, elernyedve

Leült szegény egy fellegre,

Elővette furulyáját,

Rázendité a nótáját.

Hát ahogyan ott furulyáz,

Arra tart ü Csillagjuhász,

Égi határ kerülője,

Bárányfelhők terelője.

— Csillagjuhász, mondd meg nékem,

Merre van az üdvösségem,

Magos égnek melyik táján,

Csillagszemű szép királylány ?

— Messze van az ide, pajtás,

Szekeren is jó nagy hajtás,

Ha gyalog mégy így továbbad,

Térdig kopik a két lábad.

— Hanem arra napnyugotnak,

Göncöl apó ott nyugodgat,

Hátha jó kedvében leled,

Elszekerez oda veled.

Jó tanácsért hátát adua

Indult János napnyugatra,

Éjt és napot egybe csapott,

Míg elérte Göncöl apót.

Ott a szekér, csillog-villog,

Négy kereke négy szép csillag,

Három másik meg a rúdja,

Égmező az országútja.

— Göncöl apó, szépen kérem,

Adjon helyet a szekéren

Kis vándornak, kit a vágy hoz

Csillagszemű királylányhoz.

Göncöl apó vénséges vén,

Vénebb, mint a gyalogösvény,

ősz fejével bólogatva

Szól, jó szóra jó szót adva:

— Ugorj csak föl hamarjába,

Kapaszkodj a saroglyába!

Szélparipám sebes táltos,

Mint a madár, gyorsan szálldos.

Fölcihelődött az apó,

Megcsattant az ostorcsapó,

Rugaszkodék jó szélloua

S mint a vihar, zúgtak tova.

Mint a villám a felleget,

Hasították a kék eget,

Útlan úton és útfélén

Mentek, mint a veszedelem.

János szédült, meg káprázott,

Bár a szekér alig rázott;

Mintha födné puha szőnyeg:

Nincs göröngye égmezőnek.

Nagy utazás után végre

Értek egy szép selyem-rétre,

Selyem-réten arany csoda:

Lúdlábon forgó palota.

Sáraranyból a téglája,

Színezüst a gerendája,

Száz oszlopa fehér márvány,

Csapóhidja szép szivárvány.

Árva János feje kábul:

A ház gyémánt ablakábul

Nézelődik, rája várván,

Csillagszemű szép királylány.

— Nyugodalmam nincs azóta,

Hogy felhangzott az a nóta.

Egyre leslek, várlak, hílak,

Árva János, arany csillag!

Hát ahogy néz figyelmezön,

Furulya szól kint a mezőn,

Mintha madár énekelne:

Szép dal, mint a sziv szerelme.

Kis furulya lágy szavára

Menten megállt forgó vára,

Hidat vert a szép szivárvány,

Leszaladt a szép királylány.

Libbent, mint a pille lebben,

Álomképnél sebesebben

S ráborult, hogy oda ére,

Árva János kebelére:

— Árva János, szép szerelmem,

Be jó téged átölelnem!

Égi leány, földi legény:

Én a tiéd, te az enyém.

— Szép királylány, égi párom,

Csókodat be régen várom !

Világ végén is föllellek,

Csak föllellek, megölellek.

Rögtön hittak csapot, papot,

Násznagynak meg Göncöl apót;

Olyan lagzi kerekedett:

Fölverték az egész eget.

Táncolt a lúdláb a házzal,

Sánta Kata a juhásszal,

A söprünyél a lapáttal,

Szépanyád a szépapáddal.

S már azóta nem sir árván

Csillagszemű szép királylány

S Boldog János, arany csillag

Bárányfelhők után ballag.

S estelente, mint két gyermek,

Selyem fűre lehevernek,

Hűs árnyában arany háznak,

csókolóznak furulyáznak.

Gyopárka tündér gyümölcskelyhe

2011-08-14T13:04:00.000-07:00

Károlyi Fülöp Béla
Gyopárka tündér
A Gyopáros-tóról mindenki tudja, hogy csudató. Csodálatos gyógyerejét az itt élő tündérkirály leányainak Napocskának, Holdacskának és Gyopárka tündéreknek köszönhetjük, akik messze földről idehozták a gyógyító hegyikristályt, s azóta a tó vize varázs-erejű lett.
Gyopárka tündér és testvérei itt élnek a csodatóban, amiről mindenki tudja, hogy a tündérbirodalom központja.
Ha többet akarsz tudni Gyopárkáról, olvasd el a Károlyi Fülöp Béla: Gyopárka tündér, vagy Gyopárka tündér meséi című könyveket.
Ha tudni akarod, hogy milyen sütit szeretnek a tündérek, akkor a Rétesbolt süti-különlegességeit kóstold meg.
Kedvencek: Gyopárka tündér gyümölcsös fagyikelyhe és az Orosházi túróslepény-torta
Aki Gyopárka tündér finomságát megkóstolja, az mindig visszajön ide, ahol szeretettel várjuk!
Gyopárka tündér gyümölcsös fagyija© Káposzta Éva , © Rétesbolt, ©Rétesbolt Terasz a legfinomabb csemege
RÉTESBOLT Orosháza, Dózsa György út. 15.

Gyöngyfalvi mesékből

2011-08-14T12:45:00.000-07:00

Károlyi Fülöp Béla1. Az orosházi túróslepény meséje
Egyszer volt, hol nem volt, a monori csárdán innen, az árpádhalmi dombon túl, volt egy kastély Nagymágocson. Abban a kastélyban lakott egy csodálatosan szép leány, a Károlyi gróf leánya, Réka, aki igen beleszeretett a Gyopáros-tó partján bóklászó, báránykáit terelgető juhászlegénybe, Patyolatos Gergőbe.
A legény számára sem volt közömbös a gyönyörűséges leány, akit szívesen választott volna párjának, ám tudta, hogy a leány apja nem engedi, hogy elvegye, hiszen ő nem gróf csak juhászlegény, s nem a Karul nemzetségből való, hanem csak Árpád fejedelem pásztorainak ivadéka, bár ezt büszkén hitte, és vallotta. Persze ez kevés volt, mert a gróf úr nem akarta lányát holmi pásztornak adni, még ha királyi pásztor is. Királyi vagy fejedelmi vőt akart!
Búsultak is mindketten, s azon törték a fejüket, hogyan járhatnának túl, a lány apjának eszén. S lám váratlanul szerencse érte őket.
Egyszer, amikor az orosházi bíró látogatóban járt a grófhoz, meghallotta ám a szóbeszédet, hogy mennyire szeretik egymást a fiatalok. Elhatározta segít nekik, s ha Isten is úgy akarja, s ők is ügyesek, akkor megenyhülhet a zord apa szíve.
Éppen Szent György napján tette, amikor kettős ünnep volt ez a nap, pásztorok napja és a falualapítás is ekkor történt volt. . Pünkösd vasárnapjára az orosházi bíró versenyt hirdetett, amely szerint, olyan finomsággal kell köszönteni az ünnepet, melyben ott van Isten ajándéka, amit a leányok kell összeszedjenek, s átadják a kedvesüknek, a választott legénynek, hogy ő kitalálja, milyen formában üdvözli a mennybéli urat. Aki aztán a legügyesebb az elnyeri párja kezét, s a Károlyi gróf adományát, házat, földet, jószágot az induláshoz, a boldogulásház. Ez aztán szétröppent széles e határban, s készülődtek a párok, akiknek biz jól jönne a grófi ajándék, no és a szabadság is
Tanakodtak szerte széjjel a falvakban a vidéken és a sok kis tanyában, s a nagy gyöpökön, ahol legeltek akkor még a jószágok Orosházától egészen Vásárhelyig, vagyis végig a Vásárhelyi pusztában. Azon töprengtek, hogy miként kapnak jelt arra, hogy mi lesz a csoda-ajándék.
A gróf leánya elment titokban egyik éjjel kedvese nagyanyjához, hogy segítsen a titok megfejtésében.
Nagyanyó a világ legmelegebb szívű asszonya volt, s olyan bölcs, hogy – azt mondogatták - messze földről titokban jártak hozzá királyok, császárok tanácsot kérni döntéseikhez, hogy boldogságban élhessenek.
Ő mindig azt mondta: A boldogság titka a „föld titka, vagyis, ahol születtél azt a földet szeressed és ápoljad, gondozzad, akkor a föld minden jósággal, gyümölccsel, kenyérrel, étellel-itallal dúsan megajándékoz. Ha nem ezt teszed, akkor boldogtalan leszel! Más földjét erőszakkal el ne vedd, de ha eladják, és van pénzed megveheted. Földért háborúzni, haragban élni nagy bűn, mert a föld minden élőlényé.” Most is ezt mondta!
Értette is a leány meg nem is a bölcsességet, s hazament a kastélyba.
Ám nyugodni csak nem tudott, mert még mindig nem tudta, hogyan kötheti össze életet kedvesével, anélkül, hogy apját meg ne bántaná, s inkább apjával is békében éljenek.
Másnap éjjel ismét elment nagyanyóhoz, s kérdezte a lány:
- Mi gond van édes lányom – kérdezte nagyanyó.
- Mi is lenne, mi is lenne, csupán miben rejlik a bölcsesség értelme?
- Hát a föld szeretetében, lányom – volt a válasz
- Ezt meg is értem, de talán mégis így kevésnek vélem…
- Persze mert nem érezted még talpad alatt a föld simogatását, nem érezted soha, ahogy a fűben lépkedsz, s bőrödet simogatják a rét növényei…
- Valóban nem sétáltam még mezítláb a réten!
- Na, látod, ha megteszed, akkor sok mindent megértesz örök életedre! – mondta nagyanyó.
Ezzel Réka ismét hazament, de aludni nem tudott. Már javában hajnalodott, s a madarak is cseverészni kezdtek a kastélykert fáin, amikor Réka kisétált a szökőkúthoz, mely most is magasra röpítette a vizet, hogy a reggeli nyújtózkodásban a Nap karjai éppen beleértek egy-egy oldalra fröccsenő vízsugárba. Rékára is fröccsent egy kis víz,
Hirtelen mozdulattal a homlokára csapott, s megértette, hogy a föld csakúgy adja ajándékát, ha vele vagyunk, gondozzuk, szeretjük, de szükség van a vízre. A föld és a víz találkozása, s a napfény melege teremti az életet, csíráztatja s szökkenti kalászba a búzát, hogy aztán a Nap melege megérlelje, s a kemence melege a végső formáját az életet adó ételnek megadja.
A következő nap éppen Pünkösd előtti napon szaladt ismét nagyanyóhoz Réka hogy aztán, ha megvan a víz is, azt milyen formában kell a legénynek átadni.
- Már vártalak! –fogadta nagyanyó, s adott neki három szépen vasalt, hófehér lepedőt, s mondta a többit már csak úgy tudom elrendezni, ha Gergővel a liszt, túró, cukor mellé elhozzátok Gergővel Isten ajándékát is éppen hajnalban, ahogy a Nap felért jó arasznyira az égen, itt is legyetek legott.
Hazament Réka, s nagyon nekikeseredett, hogyan tudna Gergővel beszélni, hogy apja szándékát ki ne tudja.
A kertbe ment ismét, ahol az óriási tölgyfán egy gerlepár turbékolt, mintha csak azt mondták volna: túróslepény. Ám Réka nem értette ezt a beszédet, de az egyik gerle leszállt a szökőkút elé hogy vizet igyon, s közben emberi hangon mondta a lánynak:
- Segíthetek? Segíthetek? Segíthetek?
- Igen, vezesd a kert végébe Gergőt, mindjárt én is ott leszek.
A gerlemadár elrepült, s vezette Gergőt a Mágocsi kastély kertjének hátsó fertályába. Mikor odaértek elég kevéske idő telt el, s máris megérkezett kipirultan Réka.
Örültek egymásnak, de a gerle megint azt mondta: Túróslepény! Túróslepény! Túroslepény !, amit Gergő persze megértett, s mondta is mindjárt a teendőket.
- Réka lelkem, szép szerelmem, holnap hajnalban, egy szál pendelyben, mezítláb ki kell menned a gyopárosi rétre éjfél után két és fél órával. Ott aztán kiteríted szépen a három lepedőt a fűre, s addig vársz szépen csendben, míg a harmat leszáll a rétre, s reáhull a fűre. Akkor gyorsan megfogod a lepedőket egyenként sorban egyik-egyik sarkuknál és elindulsz, hózni kezded. Ne néz hátra, mert segítséged is lesz, hogy a harmatot a rétről felszedjétek, ott lesznek a lepedő másik sarkánál a tündérek. Mikor a rét minden harmatját a lepedőkbe rejtettétek. Gyorsan összehajtogatjátok és Te rohansz vele nagyanyám házához.
- A többit már nagyanyám elmondja otthon, ha ez sikerült, akkor apád is megenyhül irányomba, s összekelünk illő módon.
Ahogy mondta Gergő, bizony minden úgy is lett. A harmatvizet összegyűjtötték, kiszedték egy edénybe gyűjtötték, s azt mondta nagyanyó ez az Isten ajándéka az égi harmat. Ez kell, hogy a mi vidékünk legfinomabb tésztáját megsüssük.
A sütéshez mindent összeszedtek: lisztet szitáltak, kovászoltak, dagasztottak kelesztettek együtt nagyanyó és Réka kisasszony, mert ennek így kellett lennie. A friss tehéntúrót szitán áttörték, aztán kaporral, sóval, picike nádmézzel ízesítették, tejfölt is adtak hozzá, s a tojások felvert habját lazán hozzákeverték, hogy pillekönnyű legyen.
Réka szorgalmasan dolgozott a tésztával, ahogy a nagyanyó mondta, miközben a kemencét is felfűtötte.
A sütemény szépen a tepsibe került, s röpke fél óra alatt készre sült, megpirult a teteje is.
Az óra mutatója a templom barokk sapkája alatt lévő órán lassan haladt a 12-es felé.
Mikor azt mondta nagyanyó Rékának:
- No, lányom a szerencséd most a Te kezedben van! Elkészült Isten ajándékával az orosházi túróslepény. Most frissiben fel kell szépen kockázni, aztán asztalkendőt terítesz a garabolyba, s sorba belerakod a lepényeket. Aztán, uccu, neki kapd a lábad, hogy odaérj délre, a templomtérre, ahol már vár a bíró és ott lesz apád, a gróf úr is. Gergőt kézen fogod, s ketten leteszitek a garabolyt a bíró elé.
Úgy is lett minden, ahogy nagyanyó előre megmondta.
A bíró így szólt az összegyúlt sokaság előtt:
- Most pedig minden pár mutassa meg mit hozott ide elénk ezen a szép pünkösdvasárnapon.
S kezdődött a szemle: Jött az első pár:
- Nos, mi az ünnepi falat, miben ott van Isten ajándéka?
- Bizony gesztenyét kínáltunk volna, ha nem itt élnénk az alföld vidékén, de helyette az itt szedett sulyomból sütött pogácsát hoztuk el. Rozsliszttel és zsírral készítette nagyanyám, aki még az ő dédnagyanyjától tanulta, hisz olyan régi ez az étel. Isten ajándéka nekünk a vizekben termő növény, egész évben ellátja szükségben a családot.
- Köszönjük az ajándékot, kiváló a választás, de előbb lássuk a többi meglepetést, hogy illendő döntést hozhassunk mindenki megelégedésére. Döntésünk, hogy pártatlan legyen, ezért kérem, jöjjön minden korosztályból 5-5 férfiember vagy asszonyember, s kóstoljanak, s egy –egy kaviccsal döntsenek azok mellett, akiknek étke a legjobban ízlett. Így lett ki a döntőbírák köre: 5 húszéves, öt 30 éves, öt 40 éves, s így tovább 100 évig, de olyan már csak egy ember volt. A bírák lettek aztán ötvenöten, mert pontosan annyi idős emberből így állott ki a csoport.
Másodiknak hozták az idei libasültet, harmadiknak Rékáék következtek a túróslepénnyel. Aztán volt még töltött szőlőlevél töltött káposzta módjára, de birkapörkölt is illatozott egy cseréptálban összesen húszféle finomság, mert ennyi pár gondolta úgy, hogy szerencsét próbál, s hátha nyernek.
Izgult is mindenki nagyon.
A kosarakat a községháza nagytermébe vitték a hivatalnokok, mindegyik elé tettek egy cseréptálat, amibe tettek három falat kóstolót, s a kosár mellé egy cserépszilkét helyeztek, amibe a bírák a szavazókavicsokat tehették. Minden bírának öt kavicsa volt, s az íz, illat, s isteni ajándék meglétének bizonyossága.
A bírák előbb csak körbe jártak, szemléztek, néztek, hümmögtek, az illatokat gyűjtötték, no és a látványt.
A harmadik kör előtt a bíró elkiáltotta magát: most már kóstoljanak, mert dönteni kell!
A bírák kóstoltak, aztán jött a döntés.
A bíró megint szólt: „Most mindenki bedobja a választott kosár melletti cserépszilkébe a kavicsokat!”
Miután mindez megtörtént, megkezdődött a számlálás szilkénként megnézték ki hány kavicsot kapott. Aztán összeszámolják az egészet, hiszen akkor érvényes a döntés, ha megvan a 275 kavics, amit kiosztottak.
Szépen, rendben minden lezajlott, s a legtöbb kavicsot Réka túróslepénye kapta, de mögötte ott volt a birkapörkölt és az idei libasült is.
Hát így lett híres errefele a túróslepény, s lettek boldog párrá Réka és Gergő, s az öreg gróf is megenyhült, ígéretét tartotta, többet is adott volna, de Gergő azt mondta: akinek olyan okos felesége van, mint Réka, az úgyis megszerzi magának okossággal, ami kell.
Aztán ebben maradtak:
Az öreg gróf kastélyában mindennapos vendég lett a túróslepény, amiről az a hír járta, hogy a tündérek furfangja is benne van, hiszen aki megkóstolja, többé el nem felejtheti az ízét, illatát. Mert minden emlékeztet a szülőföldre és a nagyik finom süteményeire.
A kastélyban az öreg gróf, ha vendégei jöttek, elmondta, hogy Réka lánya sütötte túróslepény a tündérek ajándéka. Ezt meghallotta Mária Terézia császárnő is, s addig unszolta a grófot, míg egy nagy garaboly túróslepénnyel megajándékozták őfelségét.
Erre aztán nagyon büszkék lettek az itteni népek Orosházán, s azt tartották, hogy az orosházi túróslepény a sütemények császárnője
Ezért van az, hogy akik a Kárpát-medencében élnek, nagyon szeretik ezt a földet, el nem mennének innen semmiért, hisz itt dobog a világ szíve, s itt vannak a tündérek. A Pünkösdi ünnepen gyűjtött harmat olyanná teszi a túróslepényt, hogy aki azt egyszer megkóstolja, szíve mindig visszahozza.

Az orosházi híres túróslepény emlékére találtuk ki az idén augusztusban az új házi süteményt, a hagyományőrzés szándékával. Ezt neveztük el OROSHÁZA TORTÁJA 2011. A tortát a Rétesbolt és Kávézó Terasz megnyitásán mutattuk be a több mint 100 fős orosházi közönségnek. megörökítő
Orosházi túróslepény-torta
( Önálló szellemi termék, védett)
©Gelegonyáné Káposzta Éva. 2011. , ©Fülöp Béla 2011., ©Rétesbolt,2011.
Megrendelhető: Orosháza Dózsa György utca 15. Tel.:06-30-289-9198, vagy 06-68-412-749

Gyopárka tündér mesemondó verseny után

2011-08-08T12:00:00.000-07:00

Hatodik alkalommal

került sor a mesemondók találkozójára Orosházán július 11-én, amely már egyre jobb hírű hagyomány lesz.

Igen szép számmal vettek részt a versenyen, de a hyre a dolognak most már túllépte a város határait is.

Adáról is jöttek mesélők, s ezt írták az élményekről: Olvassátok!

de álljon itt jónéhány kép is emlékeztetőként, hisz 2012-ben ismét lesz mesemondó találkozó, amit 2-3 naposra tervezünk.

Új könyvem rövidesen

2011-05-21T10:49:00.000-07:00

Még ebben a hónapban megjelenik, de az ünnepi Könyvhét tájékán be is mutatjuk a békéscsabai Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház kiadásában írásaim új csokrát - karcolatok, novellák -.

A könyv címe AMADEUS KÁVÉHÁZ az alcíme pedig - kisvárosi történetek. Annyit a történetekről, hogy a helyszín természetesen Orosháza, ahol éltek az ősök, s vívták küzdelmüket a mindennapokkal, a hamis gondolatokkal, egymással. Voltak jó dolgok, s volt amire nem szívesen emlékezik az ember. De volt!

Meséskönyveim

2011-04-19T10:10:00.000-07:00

Rövidesen megjelenik új meséskönyvem. Ime a borító, így néz ki:

JÁSZAI - HORVÁTH ELEMÉR VERSÍRÓ PÁLYÁZAT

2011-03-28T02:15:00.000-07:00

Orosháza Város Önkormányzata, a Helios Alapítvány és a Justh Zsigmond Városi Könyvtár Jászay-Horváth Elemér (1888-1933) orosházi születésű, a Nyugat című folyóiratban éveken át publikáló költő emlékének ápolására versíró pályázatot hirdet A pályázatra a magyar tájköltészet hagyományaira alapozott, az alföldi táj szépségének és különlegességének, valamint az itt élő emberek és a táj viszonyának, anyanyelvünk finomságával, játékosságával és képi kifejező erejével megalkotott verseket várunk. Pályázó legfeljebb három olyan hagyományos, vagy modern formájú (haiku, tanka, epigramma, rubái stb. esetén versfüzérrel – egy füzér 4 kis vers) verssel, vagy három egymáshoz kapcsolódó versfüzérrel pályázhat, amely nyomtatásban eddig nem jelent meg, és azt korábban más pályázatra sem nyújtotta be. A pályázaton bárki részt vehet, aki Orosházához és a kistérségéhez kötődik, valamint olyan költői mondanivalót fogalmaz meg, ami megfelel a pályázati kiírás tartalmi és formai követelményeinek. A pályázat benyújtásának végső határideje: 2011. május 16. A pályaműveket 1 példányban, A/4-es lapméretben, jeligével ellátott nagyalakú borítékban kell az alábbi címre postán beküldeni: Helios Alapítvány 5900 Orosháza, Martinovics utca 10. valamint a heliosalapitv@gmail.com címre, elektronikus levél mellékleteként elküldeni. A nagyalakú borítékban a verssel együtt el kell helyezni azt a kisalakú, zárt borítékot is, ami a jeligével együtt tartalmazza a szerző nevét, lakcímét és más elérhetőségét (telefon vagy e-mail). A beérkezett alkotásokat szakértőkből és a kistérség településeiről delegált bíráló bizottság értékeli. Ünnepélyes eredményhirdetés 2011. július 12-én, az Orosháza Fesztiválon elhangzó versműsor keretében történik. Az eredményhirdetés pontos helyéről és idejéről minden pályázó értesítést kap. A szervezők a legjobb versekből válogatva, 2012 karácsonyára kötetet terveznek kiadni

Mesemondók találkozója Orosházán 2011

2011-03-16T10:01:00.000-07:00

VI. Gyopárka tündér Mesemondó Verseny - Orosháza
2011. július 11.
Hagyományainkat követve a Helios Alapítvány Orosháza Város Önkormányzatával és a Justh Zsigmond Városi Könyvtárral közösen hatodik alkalommal is meghirdeti 2011-ben a mesemondók seregszemléjét Orosházán. Örömmel vennénk, ha minél többen jelentkeznének a mesemondók vetélkedőjére, az alábbi feltételeknek eleget téve:
1. Szabadon előad egy magyar népmesét, amely a tündérekről szól (csakis magyar tündérmese lehet!)
2. Az előadásra kerülő mese időtartam -lehetőleg 4-5 perc - legyen .
3. A mesélő zengő anyanyelvünk minden szépségét a tőle telhető módon feltárja (artikulált, szép beszéd)
4. A mesélő az előadásra kerülő szöveget kellően birtkolja.
5. A versenyre bárki jelentkezhet, de különösen várunk iskolásokat, tanítókat, tanárokat és nagymamákat nagypapákat.
A bíráló bizottság két kategóriában ad ki díjakat:
I. Ifjúsági
II. Felnőtt
Díjak: Könyvjutalmak, "Gyopárka tündér" egyedi polók, Gyopárosfürdői bérlet 10 belépésre.
Jelentkezés: 2011. június 20.
Jelentkezési lapon szerepeljen: Név - Lakcím - Diákoknál Iskola és felkészítő tanár neve - Telefon és email elérhetősége.
A verseny napja: 2011. július 11. 10 órai kezdettel.
A verseny nyilvános, minden érdeklődőt szeretettel várunk.
Érdeklődni: Fülöp Béla, magyartanár, c. igazgató, tel: 68/411-060 vagy helios@globonet.hu

A versenyre várjuk Orosháza és a kistérség valamint Békés megye, Nagykároly, Szenttamás és Zomba mesélőit.

2011-03-15T01:06:00.000-07:00

Március15, Magyar kokárda

Gyerekdalok

2011-03-14T03:18:00.000-07:00

Túl a Tiszán

Versnaptár

2011-03-11T09:51:00.000-08:00

Március

Kinyíllott a hóvirágom

Ez az újság édes lányom

"Véget ért a hosszú tél,

Táncot jár a sok tündér"

Hallották a cinkét, rigót

Jaj ez a tél biz kegyetlen volt.

Dallal szóltak, énekeltek,

Hóvirágok táncra keltek.

Hallgattam a madarak énekét,

Kikelet jő - dallal hírdették

"Tavasz jár a határon,

Be' gyönyörű a virágom".

2011-02-22T08:08:00.000-08:00

A szegény meg a gazdag testvér
Élt egyszer egy nagyon szegény halászember. Annyi gyereke volt, hogy még megszámolni sem tudta őket. Egyszer elment a Drávára halászni. Belemerítette a hálóját a vízbe, de egyetlen halat sem fogott. Elszomorodott a szegény halász, s már éppen újra akart próbálkozni, amikor észrevett a háló alján egy karikát...
Kezébe vette, megnézte, aztán hazavitte. Azt gondolta, jó lesz a gyerekeknek játszani. Ki is kapták a kezéből, amikor hazaért.
Ahogy játszadoznak, látja ám a szegény ember, hogy a karika egyre fényesebb lesz. Nézi, nézegeti, egyszer csak rádöbben, hogy a karika színaranyból van.
Gondolta a szegény halász, minek neki az aranykarika, amikor még kenyérre sincs pénze. Azt gondolta, elviszi a királynak.
Amikor a palotához ért, kérdezi tőle az őr:
- Mit akarsz, te szegény halász? Nincsen ma alamizsnaosztás!
- Nem koldulni jöttem én - válaszolta a vénember -, hanem ajándékot hoztam a királynak.
El sem tudta képzelni az őrszem, hogy miféle ajándékot hozhat egy ilyen szegény ember a királynak. Ám azért bebocsátotta.
A király nagyon csodálkozott, amikor meglátta az öreg kezében az aranykarikát. Meg is kérdezte tőle:
- Hol szerezted ezt, te szegény halászember?
- Nem szereztem, hanem a Drávában fogtam!
Adott is neki a király jutalmul annyi ezüstpénzt, amennyit csak elbírt. Alig tudta hazavinni. Otthon pedig elküldte az egyik fiát a gazdag testvéréhez, hogy kérjen tőle egy mérőt.
A gazdag testvér oldalát majdnem kifúrta a kíváncsiság, így meg is kérdezte:
- Minek kell nektek a mérő?
- Aranyat mérünk vékával - mondta a gyerek.
A gazdag testvér azt gondolta magában, hogy a gyermek bizonyára megbolondult, de azért titokban bekente a mérő alját egy kis szurokkal.
Otthon megmérték a pénzt, ám azt nem vették észre, hogy egy ezüstpénz beleragadt a szurokba. Úgy vitte vissza a gyermek a mérőt.
- Na, mit mértetek? - kérdezi a nagybátyja.
A gyereknek fogalma sem volt, ezért azt felelte:
- Borsót.
Amint hazament a gyerek, megnézte a gazdag testvér a mérőt, és látta, hogy egy ezüstpénz van beleragadva a szurokba. Kifeszegette, aztán megmutatta a feleségének.
- Ide süss, nem borsót mértek ezek, hanem pénzt a javából!
Az asszony csak ámult-bámult. Megirigyelték a szegény halász szerencséjét, ezért el is rohantak hozzá, hogy megtudják, mi módon tett szert a pénzre. A szegény ember sejtette, hogy mi járatban vannak, hiszen nem látogatták őt sűrűn. Legutóbb is csak akkor voltak nála, amikor az örökségét elhordták.
Azt gondolta, lóvá teszi a bátyját, így azt mondta, hogy ő, bizony, macskát vitt a királynak, mert a várban annyi egér van, hogy mozdulni sem tudnak tőle.
A kapzsi asszony megörült a hírnek:
- No, férjem-uram, akkor mi is macskát viszünk!
Látta a szegény ember, hogy a gazdag rokonokat sikerült behúzni a csőbe, így azt felelte:
- Azért sógorasszony, túl sok macskát ne vigyenek, mert megkarmolja magukat az úton!
Hallották vagy nem hallották, minden esetre az összes vagyonukat eladták, és sok-sok macskát vettek a pénzen. Meghallották ezt a környékbeliek, és azt hitték, hogy a gazdag ember megbolondult. Odahordták hozzá az összes rossz és beteg macskát, ami csak a faluban volt. Mikor már összeszedtek egy kocsira valót, akkor útnak indultak.
A palota elé érve kérdezi őket az őrszem:
- Hová mennek, maguk?
- Macskát viszünk a királynak! - felelték büszkén.
Az őr azonban ráförmedt a gazdag emberre:
- Takarodjanak innen! Mit képzelnek?! Macskát vinni a királynak?!
Ám a házaspár nem hagyta magát. Egyre csak azt hajtogatták, hogy hallották, mennyi egér van a palotában, még a király fülét is lerágják. Az őr megelégelte a sok beszédet, és beengedte őket a palotába.
Mikor a király elé értek, el sem mondták, hogy mi járatban vannak, csak kioldozták a zsák száját. A sok éhes, dühös macska pedig uzsgyi, nekirontott a királynak: karmolták, tépték rágták, ahol csak érték. A király még menekülni sem tudott előlük, csak jajveszékelni kezdett. A kiabálásra beszaladtak a szolgák, és azok verték ki a sok macskát a házból. Ám a verésből a gazdag embernek és a feleségének is jutott. Futottak a palotából, ahogy a lábuk bírta.
Mikor hazaértek, látta őket a szegény halász a kapuból:
- Aztán, örült a király a sok macskának, kedves bátyám? - kérdezte.
Nem szóltak rá egy szót sem, hanem csendben elkullogtak. A kalandjukat nem is emlegették soha senkinek.
Szegények maradtak halálukig, a halászember pedig meggazdagodott.

Mozicska

2011-02-06T05:00:00.000-08:00

Egri csillagok c. filmből (1968) emlékidézően 7 részlet+a befejezés megnézhető. Jó szórakozást, s olvassátok el a könyvet is. A film!

Gyermekdalok

2011-01-31T05:36:00.000-08:00

Egy szép dalt ajánlunk ismét Nektek, kedves olvaóink kicsik és nagyok!

Nem lesz folytatás?

2011-01-31T05:27:00.000-08:00

Nem dörmög már tovább a Dörmögő Dömötör
Nem tudom igazán már mekkora volt az olvasótábora ennek a gyermeklapnak, de most már búcsút inthetünk ennek is, mert megszűnik. Nem hozott elég hasznot a cégnek ( mármint pénzben kifejezve nem hozott hasznot!)
Ime a hír:
Végelszámolással megszűnik az Adoc-Semic Kiadói és Nyomdai Kft., amely kiadja a Dörmögő Dömötör, a Garfield, a Zseb-Garfield, az Óvodai Nevelés, a Tanító, a Star Wars, a Pókember az Elle és az Elle Dekor című magazint. A kiadó cég 108 millió forint veszteséggel zárta a 2009-es évet. A cégcsoporthoz tartozó Adoc Interprint nyomdában korábban egy sor napilap, hetilap és magazin készült, köztük a Metro, a Magyar Narancs, a Napi Ász és a Magyar Hírlap.
Milliárdos beruházásokat, fejlesztéseket hajtottak végre az elmúlt években. Az Adoc-Semic Kft. eredményei jelentősen romlottak 2009-ben az egy évvel korábbi adatokhoz képest. A társaság 2009 óta 100 millió forint feletti APEH-hátralékkal működik. A kiadói és a nyomdai cég kötelezettségállománya is meghaladta az egymilliárd forintot a vizsgált két évben. Egyedül a vagyonkezelő társaság tudott nyereségesen működni, ugyanakkor az Adoc Vagyonkezelő ellen végrehajtást rendelt el az APEH.

/MTI/

Gyerekdalok mindenkinek

2011-01-16T06:04:00.000-08:00

Dal, amely biztos ismerős!

A nyúl és a farkas

2011-01-12T07:23:00.000-08:00

Károlyi Fülöp Béla: Miért kurta a nyúl farka?
Egyszer régen, mikor még nagy nádasok és lápi erdők voltak erre, élt itt egy toportyán, aki egész életében kóborólt. Megunta ezt az életet, s elhatározta tiszteséges foglalkozásba kezd: szőlőt fog művelni, bort készít, s azt eladja, s így éli életét a továbbiakban .
Az elhatározást komoly tett követte, kapott egy darab földet, azt kapálta, szőlődugvánnyal beültette, dolgozott keményen. Nagyon meg is ízzadt, s arra gondolt meghívja barátait, a rókát meg a nyulat, hogy segítsenek. El is jöttek. Előtte azonban a toportyán eldugott a közeli nádasban egy mézzel teli bödönt, hogy munka után megvendégeli segítőtársait. A róka pedig kiszomatolta.
Már ugyancsak jó ideje dolgoztak, mikor a ravaszdi róka nagyon megkivánta a mézet. A nádas felé fordulva elkiáltotta magát:
- Hívnak, nem halljátok?
- Hová? kérdezte a toportyán és a nyúl.
- Keresztelőre - füllentett a róka - El kell mennem.
- Hát akkor menj! - mondta a toportyán.
A rókaa nádasba rohant, a mézes bödönhöz, jól belakott, azután visszatért.
- Milyen névre keresztelték a gyermeket - tudakolta a farkas.
- Habzsoló lett a neve - mondta a róka, s aztán nevetett, mintha örülne.
- És hogy látták el a vendégeket? - érdeklődött a nyúl.
- Bőségesen - mondta a róka elégedett hanggal.
Munkához láttak, ahogy telt az idő, a róka ismét a nádas felé fordult, és felkiáltott:
- Nem halljátok, hívnak?
- Hová - kérdezte a toportyán és a nyúl egyszerre.
- Keresztelőre - lódított ismét a róka. - El kell mennem!
- Hát akkor menj - mondta a toportyán.
- De gyorsabban gyere, mint az előbb - tette hozzá a nyúl.
A róka megint a nádasba rohant, s amikor visszatért, már mondta is:
- Közepecske névre keresztelték, bennünket pedig bőségesen megvendégeltek.
Ugyanígy történt harmadszor is. A róka odalopózott a nyúlhoz, mézes nyelvével megkenegette a nyúl farkát, és elkiáltotta magát:

- Ébredjetek! Álomszuszékok, Dolgozzatok!

- Nini, visszajöttél? kérdezte a toportyán nagyokat ásítva. - Milyen nevet adtatok az újszülöttnek?

- Fenekecske lett a neve - mondta a róka.

- És hogy látták el a vendégeket?

- Bőségesen - válaszolta a róka, miközben a száját nyalogatta, - És te - fordult ezután a farkashoz, nem akarsz bennünket munkánkért megvendségelni?

- Igazad van - mondta a toportyán, az eget nézte közben - Delelőn áll a nap, itt az ideje, hogy megebédeljünk.

Elfutott a nádasba, de mihelyt oidaért, rögtön látta: üres a bödön. Dühösen visszarohant.

- Valaki felfalta a mézet! - üvöltötte.

- Kedves barátom - szólalt meg erre a róka - , amig te aludtál a nyúl teletömte magát mézzel.

- Én nem! - védekezett a nyúl.

- Ne tagadd! - kiáltott rá a róka - még a farkad is mézes, hogyan lehet!

Több se kellett a feldühödött toportyánnal. Üvöltve a nyúlra vetette magát, hogy a nyakát kitekerje. Ám a nyúl kisiklott a mancsai közül, és futásnak eredt. Futott, futott, ahogy a lába bírta. A farkas a nyomában... Végül utolérte, és bekapta a nyúl farkának jó darabját, de nem tudta tovább üldözni, kifulladt. A nyúl elmenekült, de csonka farokkal.

Így járt pórul a nyúl: a farka bizony kurta lett, mert nem értette meg idejében, hogy mit jelent:Habzsoló, Közepecske, Fenekecske.

Hisz előbb habzsolta a róka a mézet, azután az edény közepére, majd a fenekére ért...

(Toportyán = nádi farkas, Arany Toldijában is toportyánnak nevezi a farkast.)

Gyerekdalok mindenkinek

2011-01-12T07:11:00.001-08:00

Én elmentem a vásárra....

Gyopárosi versnaptár

2011-01-12T06:38:00.000-08:00

Január
*
Pittyeg a cinke az ágon,
jégcsapok csüngenek a fákon
Nagyanyó csipkét sző a tóra,
Nagyapó betűt vet a hóra!
Rebi s Dorcsi csúszkálnak a jégen,
Csupasz ágak nyújtoznak az égre.
Cinegék szálldosnak az ágra
virágot, levelet, álmodnak a fákra.

Gyerekdalok mindenkinek

2010-12-15T09:15:00.000-08:00

Új dal!
Rövidesen új mesét is közreadok, amit Gyopárka tündér mondott a csillagokról.
Kedves Gyerekek!
Ha versben megéneklitek, hogy milyen volt az idei karácsonyfátok, kisorsolunk négy rövidesen megjelenő meséskönyvet, amely címe : GYÖNGYFALVI MESÉK
Emailben várjuk a mesés verseket: helios@globonet.hu címre A legjobb verseket közöljük a Mesélő Orosháza blogban.
Ha elküldtök egy fényképet is, ahogy a karácsonfánál álltok, akkor azt is közöljük. Ez lesz az igazi mesélő Orosháza.

Gyerekdalok mindenkinek

2010-12-13T03:12:00.000-08:00

Kedves Gyerekek és kedves Felnőttek!
Mióta itt jártak a Bodrogközből Karcsáról a tündérek követei, megerősítettek ebben, hogy Orosháza rövidesen a tündérek fővárosa lesz. A Gyopárka tündés mesefesztivál mellett bizonyára lesz előbb vagy utóbb gyerekdal fesztivál is. Addig is daloljunk naponta, ebben segítenek ezek a kisfilmek. Szabály legyen, hogy ne csak hallghassuk, hanem énekeljük is.
Jó nótázást. Rövidesen új mesékkel jelentkezünk Gyopárka tündér tündértavából küldték nekünk, hogyí adjuk tovább.
S íme egy dal:

Az okos bárány, a bíró és a juhász

2010-11-26T02:55:00.000-08:00

Károlyi Fülöp Béla: Miért volt okosabb a bírónál a szamár és a bárány?
Egyszer volt, hol nem volt, gyopárosi réteken innen és túl volt egy juhász és a nyája. A nyáj kísérője volt a szamár, ő vitte a juhász mindenét, fazekát, bográcsát, élelmiszerét, fölös ruháját. Mondhatnám, rajta volt a szamáron a juhász konyhája, szobája, meg még a fürdőszobája minden kelléktára is. A szamár mellett aprózta lépéseit a juhász kedvence, a kis fehér bárány.
Ballagtak az úton dél felé az új gyöpökre, de a juhász pipája kialudott. Meg kellett gyújtani, ám oly erősen fútt a szél, hogy sehogy sem tudta a lángot a pipába tenni, mert azt mindig elfújta.
Le-lemaradozott az úton.
A nyáj, a szamár és a fehér bárány csak haladt szépen előre.
Egyszer megállt a bárányka, s mondja a szamárnak:
— Nagyon elfáradtam, még sokat kell menni?
— Nem sok már az oda, csak annyi még, mint az ide...
Aztán ezzel továbbmentek, a juhász meg mögöttük az ide meg az oda között lépkedett.
Egyszer látják ám, hogy jön a bíró, no meg népes tanácsadó kísérete.
A szamár szépen kitért a bíró elől, de a bárányka megállt a bíróval szemben, mintha kérdezni akarna.
A bíró rászólt:
— Te vagy az a híres fehér bárány, amely énekelni tud?
— Éééénbeeee — mondotta a fehér bárány.
— Aztán bemutatod énektudásodat a bírónak, ha meghív?
— Beeeeemeee... De előbb érjen ide a gazdám, mert ő most éppen oda van...
Ezzel a bíró töprengett egy kicsit, aztán továbbment, s elérte a juhászt.
— Hallod-e, te juhász! Milyen okos jószágaid vannak, a szamár utat enged, a fehér bárány énekelget, beszélget...
— Megkövetem, tekintetes bíró uram, okos juhásznak csak okos jószágai lehetnek... de a bíró uram is példát vehetne kíséretemről.
— Valószínű... — mondta bizonytalanul a bíró.
— Tudja, tekintetes uram, az okos szamár enged, tehát félreáll, a félénk bárány énekelget, nehogy eltapossák.
Ezen aztán elgondolkodott a bíró, de a juhász ment tovább, mert messze volt még az oda

Közölve: 2009 február 28., szombat: Háromszék- Kiscimbora (Sepsiszentgyörgy)

Tündértalálkozó

2010-11-25T01:30:00.000-08:00

MESE- VARÁZS
Szeretettel várjuk a Justh Zsigmond Városi Könyvtár Gyermekkönyvtárába (Orosháza, Kossuth u. 3.) mesedélutánra 2010. december 7-én kedden 14 órára, ahol Huszár Andrea Magdolna bevezetőjével az orosházi csillagos hímzés mintához kapcsolódva
Pápai Istvánné Páhi Emma a Népművészet Mestere a gyermekeknek mond mesét.
…………………………………………………………………………………
****
Szeretettel meghívjuk Önt és családját könyvbemutatónkra

az Orosházi Városi Képtárba (Orosháza, Thék Endre u. 1.)

2010. december 8-án, szerdán 17.30-kor. Pápai Istvánné Páhi Emma- Huszár Andrea Magdolna:

T Ü N D É R T Á N C
A beszélgetést vezeti Fülöp Béla meseíró:
Ez a művész- pörgetőkönyv alkotás a híres mesemondó asszony
a karcsai Pápai Istvánné Páhi Emma a Népművészet Mestere és

az orosházi születésű Huszár Andrea Magdolna szobrászművész, kulturális antropológus közös munkája, és alapja a mesei fonal.

A Bodrogköz kincsei közül a tündérmese hagyományát Emma néni folytatja, régi és ún. sorsmeséket is tud: kapcsolódva a mesei eredethez közvetíti azt a hallgatója felé, úgy mondja:

a csillagokból kapja a meséket!

A könyv nem csak gyermekek, hanem felnőttek számára is készült, akik visszavágynak az ősi bölcselet szárnyán az Egyszerűség világába. Kezünkbe véve képzőművészeti alkotást, különleges műtárgyat látunk: a bodrogközi fotók körkompozíciója és a tündérek táncának filmszerű képfolyama mozog a mesék körül, ha a könyv lapjait az ujjunk között átpörgetjük!

Kerüljünk közelebb a titokhoz:

kik is a tündérek, honnan jön a mese, és mit üzennek a csillagok?

Csudafalvi kakasok

2010-11-24T03:56:00.000-08:00

I.
Van egy falva az Alföldnek
épp a déli szegletén,
ott kapirgál a két hősünk
Barnabás és Elemér.
Tudja róluk, ott mindenki
mily áldott jó kakasok,
csak egy a nagy baj,
vita tárgya, reggelente
ki szólítja fel az égre
a Napot!
Egyik mondja
- Rigúúú-kukkuuuu
A másik meg - Kukkurigóó -
De melyik a jó hívószó?
Ezen pedig veszekszenek,
vitatkoznak tépik egymást,
a két kerge kakasok, ezért

árvák lettek nem kotyognak
szomorúak a tyúkok!
Meglátjátok!, ha nem rikoltunk
Nem jő fel a Napotok,
- így mondták a kakasok-

akkor aztán visszasírtok,

lesz biz' sok-sok bajotok

hiánycikk lesz a sok finom magotok.
Ezért bizony Csudafalván
törvényt hoztak, ám legott
"Kakasszóra kél fel a Nap!"
Aki mást mond, a törvény

majd lecsap ott!

Büszkén feszít a két kakas,
minden reggel azóta.
Van azonban egy kis kétely,
az mégsem dőlt el, ki a jobb, !

vitatkoznak, sipákolnak

azóta a kakasok. Ez a téma,
erről szólnak naponta,
a helybéli újságok

"Ez a nap is felvirradt ránk,
a történet megesett,
adta hírül a Gyorsharsona
az aznapi esetet.
"Napkeltével a tarajosunk
a városunk kedvence
felröppent a kerítésre
- Rigúúúúúúú- kukkuuu! -
rikkantott az egekre.
A kerítés túloldalán
a szemétdomb tetején
a szomszéd kakas
álldogált és mélázott

a pitymallatnak rejtekén,
aztán ő is hangos szóval
- Kukkurigóút -
gyorsan kiáltott, jó hetykén.
- Rigúúúúúó-kukkuuuó -
válaszolt a tarajos
- Kukkurigóú - rikácsoltak
ripacskodtak egymásnak,
Hívószóval mindketten
most valahogyan hibáztak.
Ámde mégse lett baj -
sunyítottak a kakasok.
"A mi hibánk - mondták -

úgyis aprócska
s nézzél csudát

szokott módon, kelt fel ma is

a Napocska."

Ámultak és bámultak is
ma a reggeli csodán:
másfajta kakasszóra,
kel fel a Nap, de fel ám!
Büszke is volt itt minden ember
Csudafalván, lám mi van!
Kakasszóra kel fel a nap,
nem bújik el ő szénakazalban.
Délben felül a templomnak
tornyára. Onnan néz szét
a nagy lapos határra.
Egy dolog van, ami biztos,
kakasszóra megy minden.
Anélkül ám nagy baj lenne
nem lenne itt semmisem.
- Kukkurigúúúúúú
- Kukkurigóóóó!
Kiáltják a kakasok
Csudafalván minden ember
erre ébred, s "Jóreggelt!"-tel
Kezdik el a szép napot!
A kakasok vitatkoznak,
rikácsolnak, s nem tudják
még máig sem, hogy
nem is ők költik fel a napot.
Ezért híres Csudafalva
mert itt szépek a napok
nincs több falu, ahol ilyen
semmjiségért, híresek a kakasok!

MESEÍRÓ PÁLYÁZAT A MI MESÉINK

2010-11-24T03:40:00.000-08:00

Az orosházi MI MESÉINK blog ismét pályázatot írt ki!
Kedves Gyerekek!
Az új tanévben is meghirdetésre kerül a meseíró és meseillusztráló pályázatunk. Az idei témánk a környezetvédelem, ehhez kapcsolódva várjuk írásaitokat és rajzaitokat. Az egész tanévet felölelő program során az általatok elkészített mesék és rajzok kapcsolódjanak ehhez a témához! A meséitek tartalmazzanak tanulságot, tanítsák az olvasókat arra, hogyan becsüljük meg környezetünket, Földünket és a körülöttünk élő természetet! A programra 1-8. osztályig jelentkezhettek.
A következő témákban várjuk alkotásaitokat:
Október elejétől: Hogyan segítenél a bajba jutott állatokon?
November eleje: Hogyan vigyázzunk vizeink tisztaságára?
Január vége: Hogyan mentsük meg a Földünket az ember által okozott károktól?
Március eleje: Hogyan védjük erdeinket és a benne élő madarainkat?
Rajzaitokat is a fenti témákhoz kapcsolódóan készítsétek el! Ha a mesékhez illusztráltok is, arra kérünk benneteket, ábrázoljátok külön-külön is a főszereplőket! Szeretnénk, ha a gyűjtemény címe, fedőlapja és a hátoldala is a ti terveitek alapján készülne el, ezért ehhez is készítsetek alkotásokat!
Az elkészült meséket és rajzokat add oda osztályfőnöködnek vagy a magyart tanító nevelődnek, de elküldheted a amimeseink@gmail.com címre is, és aztán figyeld blogunkat, egy-két napon belül viszontláthatod itt az írásodat!
Ha már elmúlt az a hónap, amelyhez szeretnél írni, az sem gond, a korábbi időszakokhoz tartozó meséket és rajzokat is szívesen látjuk.
A beküldési határidő: 2011. március 31.
Terveink szerint a tanév végén a legszebb meséket egy gyűjteményben jelentetjük meg.
Jó munkát kívánunk!

Naptár-versek

2010-11-23T04:16:00.000-08:00

Kemence-vers

Kedves kemence
A család kedvence
ölelj már kebledre
vágyunk a melegre.

Eljött a november

Fázik a sok ember

a tél már szelekkel

kopogtat s a hideggel!

Kedves jó kemence

A családunk kedvence

vágyunk a melegre

vágyunk szeretetre!

Jődögél karácsony

Már sül az én kalácsom

Vajas és mazsolás

Te is kapsz egy falást.

Kedves jó kemence

leülünk körödbe

duruzsolj szépeket

mondj nekünk meséket!

Kemence, kemence

Sok gyermek kedvence

Daloljunk vidáman

A meleg szobában.

Csudafalvi történések

2010-11-07T06:23:00.000-08:00

I.

Kotkodácsi Rebekától
dróton jött egy esemes
máma reggel huszonhárom
kiscsibéje született.

II.
Messze-messze Csudafalván
Ez a dolog megesett,
nagy vásár lesz, hétországnyi,
mondták is a verebek.

A piacon minden volt ám,
piros nadrág, rézkilincs
ha valami csak hiányzott,
azt mondták az sehol nincs!

Teltek lassan a szép napok
örült a csibe és galamb
Jöttek-jöttek az emberek
a jó árunak híre van..

Egyszer aztán idetévedt
Borzadalmas Barnabás
Ő csak bűzlött és szemetelt
hisz görény volt semmi más.

Híre is ment a faluban
sápítozott Tóbiás,
mi lesz a sok kis csibével
ha éhes lesz Barnabás.

Összehívták a tanácsot
jött a sok bölcs ím legott
döntöttek, s törvényt hoztak
Megvédjük a tyúkokat.

Megfúrjuk mi ezt a törvényt
szólt az ellenzéki szószóló
Idejön ma Róka Berci
nem lesz abból semmi jó!

Másnap reggel visítozott

Terka asszony

az ellenzéki vezérnej

Kiterítve minden tyúkja

Az udvaron ott hever.

Ebből vajon van tanulság?.

kérdém gyorsan magamat:

Ládd a halott tyúkokat!

Így esett ez Csudafalván

Törvény hijján, jogházag

A görény meg jóllakottan

Átalussza a napokat!,

Meséskönyveim

2010-11-04T03:11:00.000-07:00

Mióta találkoztam a Gyopárosi tónál Gyopárka tündérrel és a tavak királyával, azóta két könyv megjelent a tündérek meséivel. Ezek kaphatóak Orosházán mindkét könyvesboltban, de azt gondolom, hogy lassan már kifogyóban vannak, ezért tavaszra újabb meséskönyvem készül és jelenik meg Gyöngyfalvi mesék címmel. Ebben a kötetben régi orosházi népmesefeldolgozások, az üvegvárosi meséim valamint Zengőbengő kalandjai mellett olvashatóak majd a Gyopárosi madármesék mesesesorozatom is, amellyel két évvel ezelőtt a Pro Novo kiadónál országos második díjat is nyertem. Ezek a mesék remélhetőleg a Móra Kiadónál is megjelennek az idén. S íme két meséskönyvem címlapja.

A készlet amig tart postai uton is kérhető az alapítvány címén. A könyv ára + postaköltség jön rá. (helios@globonet.hu )

Gyurka, kell-e hurka

2010-09-03T11:01:00.000-07:00

Volt egyszer egy szegény ember. Kilenc fiával éldegélt, de nagyon sokat sírtak azok a gyerekek, mer nagyon szegények voltak, éheztek.
A legkisebb gyereket Gyurkának hívták, az meg azé rítt, mer csúfolta a többi:
- Gyurka, kell-e neked hurka?
Hogyne kellett vóna a szegény gyereknek, mikor az vót a legkedvesebb eledeli. Nagyon-nagyon ritkán jutott hozzá, ha valamelyik jó szomszéd vágáskor vitt nekik egy kis kóstolót, abbó kapott egy kis karikát. Mikor esténkínt lefeküdt, azon gondolkodott, hogyha nagyobb lesz, elmegyen mészárosinasnak.
- De jó lesz, de sok hurkát eszek majd ott!
Telt-múlt az idő, be is állott mészárosinasnak. Amikor letelt az esztendő, felszabadult. Vett magának egy nagy kést meg egy bárdot. A kést a tarisznyájába tette, a bárdot a vállára fogta, hogy elmegyen szerencsét próbálnyi.
Ahogy megyen erdőkön, mezőkön keresztű, egy erdő szélibe csak megáll, nézi, hogy egy oroszlán, egy hangya meg egy sas igen-igen marakodnak, sipátolnak egy lóláb felett. Nem tudtak megosztozni rajta. Gyurka jót nevetett rajtok, és az oroszlán észrevette. Azt mondja neki:
- Ide gyere, te legény! Oszd el a húst, mer ha el nem osztod igazságosan, terajtad is így összemarakodónk!
Jó van, odalépett Gyurka, a késivel a húst levagdosta az oroszlánnak, a velőt odaadta a sasnak, a csontot meg a hangyának. Tetszett az oroszlánnak, hogy a sok jó húst befalhatta.
- Ide figyelj, Gyurka, adok neked egy szál szőrt a farkambó, hátha kedved támad egyszer oroszlánnak változnyi. Csak meghúzintod, megcsavarintod, és oroszlán leszel abba a pillanatba.
A sas is nagyon meg vót elégedve a sok jó velővel. Az meg azt mondta:
- Ha sas szeretné lennyi, ahhoz támadna kedved, húzzá ki a farkambó egy tollat! Csak meg kell simongatnod, rögtön sasmadár leszel.
A kis hangya a gyönyörű kis bajuszábó húzott ki egy szál szőrt.
- Ha hangyává akarsz változnyi, arra lesz kedved, itt van a bajuszombó egy szál. Erre csak rá kell fújnod, rögtön hangya leszel.
Jó, becsavarta a zsebkendőjibe az ajándékokot, begyugta a zsebibe, avval ment tovább.
Ahogy megy, mendegél az országúton, mit látnak a szemei: hat nagy szekeret. Odaköszön, kérdezi:
- Honnan gyöttök?
- A mészároskirály országábó - felelték a kocsisok.
- Mit visztek?
- Tíz-tíz mázsa hurka van mind a hat szekeren.
Gyurkának megmozdult a nyeldeklőji.
- Adjatok nekem belőle!
- Hogy adnánk? Nem ilyen csavargóknak való ez, hanem a király katonáinak.
- No, ha nem adtok szép szerivel, majd elveszem magam.
Kihúzta a zsebkendőjibő az oroszlánszőrt, megcsavarintotta. Abba a mínutába egy nagy oroszlánnak vált. Elbődítette magát, hogy a kocsisok ahányan vótak, annyi felé szaladtak. Õ meg jó megdézsmálta a hurkát, belakott. Visszaváltozott emberi mivoltára, lefeküdt nagy jóllakott hasval egy fa alá, hogy egyet szundít, egyet híveskedik.
Mikor felébredt, folytatta az útját tovább. Hát hova ért, egy szörnyű nagy víz elé. Itt elakadt az útja, nem tudott tovább mennyi. Ott járkált le s fel, majd eszibe jutott a sastoll. Kihúzta a zsebkendőjibő, símogatta, hát mindjár egy szép erős sasmadárnak változott. Átszállott a vízen.
- No, de - azt mondja - még maradok sasnak, jobban szét tudok így látnyi.
Ahogy szállott, szétnézett, majd mit látott: egy nagy-nagy kastélyt, vót vagy kilencven ablaka. Nyócvankilenc ablakába sok hurka, sok kolbász, a kilencvenegyikbe egy gyönyörű szép lány. Mingyár gondolta Gyurka, hogy ez lehet a mészároskirály kastélya. Nem sokat teketóriázott, berepült.
Azt mondja a szép királylány:
- De jó, sasmadárkám, hogy leszállottá! Gyere, majd hozatok kalitkát, beteszlek a konyhába, mer a legtöbbet ott szeretek lennyi a kedves szakácsnémval.
Be is került Gyurka a kalitkába, kapott friss nyershúst, hogy egyen, tiszta vizet, hogy igyon. Szegény Gyurka sas képébe is inkább megette vóna a hurkát a hús helyett, a bort is jobban megitta vóna, mint a tiszta vizet. Hát esténként mindég emberré változott, belopakodott a komrába hurkát ennyi, mer igen-igen sok hurka lógott ott.
Egyszer csak panaszkogyik a szakácsné:
- Szépséges szép királykisasszony, a komránkbó szemlátomást fogy a hurka, nyomot meg semmit nem látok.
- No - azt mondja a királykisasszony -, majd én kifigyelem, ki az a tolvaj, itt fogok aludnyi a konyhába. Maga csak menjen haza, a helyin én alszok.
A királykisasszony alvást színlelt, behunyta a szemit. Hát éjféltájba csak hallja, hogy kipattan a kalitka ajtaja, kigyön belőle a sasmadár, gyönyörű szép legénynek változik, oszt egyenesen a komra felé tart.
Gyorsan felpattant a királykisasszony, utána. Hát a legény ott gyömöszölte befelé a hurkát, ahogy a száján betért.
- Megfogtalak! - kiáltotta a szép királykisasszony.
- Örülök neki, mer tudd meg, hogy azér szállottam be hozzád, mer nagyon megszerettelek.
- Én is szerettelek madármivoltodba is, de még így sokkal jobban. De mit szól majd az apám hozzád?
Mikor jóllakott Gyurka, mondta a királykisasszony:
- Feküdj le most a helyemre, én meg bemegyek a szobámba!
Le is feküdt Gyurka a konyhába, a királykisasszony meg a szobájába. De a királykisasszony alig tudott aludni. Virradatkor már ment is jelenteni az édesapjának:
- Édesapám, én férjhez megyek.
- Kihez? Hiszen még nem választottam neked vőlegényt, fiam.
- Választottam én magamnak, édesapám.
- Igen? Kit? Csak nem valami gyött-ment csavargót talán?
- Igaz, édesapám, hogy nem királyfi, még csak nem is herceg, báró vagy gróf, de tud oroszlán, sas meg hangya lennyi.
- Nem azér neveltelek, hogy Sasné, Oroszlánné, meg Hangyáné legyél!
- De, édesapám, máskülönben meg nagyon jó mészáros.
- Akkor jó, hívd elém azt a gézengúzt!
Bepattant Gyurka, büssenget vetett, hát egy szép oroszlánnak változott, elordította magát. A király úgy megijedt, hogy a korona lecsúszott a kobakjáró.
- No, csak ne bolondozz, úgyis beleegyezek a házasságotokba.
Gyurka megint emberré változott.
- Legyek-e sas? Legyek-e hangya?
- Nem, nem, fiam, elég, elég. Nem kérdezem tőled, ki fia, bornya vagy. Az a fő, hogy a lányom szeret, meg az, hogy mészáros vagy, mer én meg mészároskirály vagyok.
Csaptak olyan lakodalmat, amilyet még nem láttatok. Minden mészárost meghítak az országbó, ették a sok hurkát. Gyurka ette a legtöbbet, hogy csudájára jártak. Ahogy vége lett a lakodalomnak, eszibe jutott az édesapja meg a nyóc testvére. Kilenc szekér hurkát kűdetett nekik, hogy ne csúfolhassák többet:
„Gyurka, kell-e neked hurka?"
Nagy Zoltán -Nagy Ilona
Az ikertündérek - Akadémia Kiadó
Budapest - 1990
És egy videos mese A kőleves

Papp Attila versei

2010-08-11T05:47:00.000-07:00

Furfangos Péter
(A szalacsi gyerekeknek ) (Előének) klikk ide

Az Ér mentén történt,hol még
eltévedt a drótos is…
/Ki nem érti a meséket,
Az vagy felnőtt vagy hamis!/

Élt egy ember,szegény volt az,
mint tíz templom egere,
mint rostán a lik, pont annyi
éhes gyermek élt vele.

Családján kívül a pórnak
majorsága csak egy volt:
kis kakasa a tőszomszéd
tíz tyúkjának udvarolt.

Péter gazda nem neheztelt,
nem táplált bősz haragot,
jószága a Pál portáján
tíz tyúk mellett jóllakott.

Gazdag ember volt a szomszéd,
élhetne is boldogan,
ám a fösvénység lelkében
évek óta rejtve van.

Ló, tinó, ökör a portán
vígan esznek abrakot,
minden lenne, ám az Isten
szem gyereket sem adott.

A szomszédból gyermeklármát
szünet nélkül hallhatott…
A kakas is szomszédjáé!
s ez már sértő állapot!

Egyszer aztán átkiált a
kerítésen peckesen,
hadd hallja a falu népe
Felvégen meg Benicén:

Hallja-é kend? ha még egyszer
nálam látom szárnyasát,
én, bizisten, nyakát szegem
és kertjébe hajítom át!...

Mit tegyen a szegény ember?
Vágja le a kakasát?
Megkóstolja,s még éhesebb
lesz tőle a nagy család.

Gondolt egyet,zsebrevágott
a komódból pár garast,
zsákot szerzett,s betette a
kapálózó kis kakast.

Azt a kuttyafirkanytóját!
a királynak viszlek el.
Ott kapirgálj,míg a Fölség
díszebéde nem leszel!

Elköszönt a sok pulyától,
ígért nekik fűt meg fát,
aztán indult,amerre az
életadó Nap lejárt.

Nyolcadnapra ért Budára
fáradtan az emberünk,
Így gondolta:- Nincs ki ártson,
ha az Isten van velünk.

Azzal benyitotta bátran
a nagy várnak ajtaját,
hát az udvaron egy lócán
egy szakácsot sírni lát.

Adjon Isten,főszakács úr!-
szólott Péter bátoran,
Meghalt tán a király, s ott bent
most halotti tora van?

Dehogy halt meg, hála Isten!
volt a válasz,- E hétre
elfogyott a konyhapénzem
s nincs mit főznöm ebédre!!

Hogyha ennyi csak a bánat,
ne itasson egeret!
Ilyen kakast, mint az enyém,
Őfelsége nem evett!

Ezzel kihúzta a zsákból
kakasát az atyafi:
Nem itt vettem akárkitől,
jó fajta ez,szalacsi!

Úgy örült a szakács annak!
De még jobban a király!
Hallott mindent ablakából.
Gyere fennebb, ott ne állj!

Hát a paraszt fölnéz erre,
egy erkélyen embert lát:
vállán bordó kántust visel,
ősz fején meg koronát.

Fölment a pór a királyhoz…
kucsmát,fütyköst kint letett,
bajszot pödrött,köszönt szépen-
tudta ő az illemet!

Leültette őt a Fölség:
-Nos,mi újság Szalacson?
Van-e ott még jó kadarka,
és ki adja,szép asszony?

Beszélgettek erről-arról…
A királyné is bejön:
-Csókolom a szép kacsóját! –
a pór neki így köszön.

Elpirult a szép királyné,
s a kézcsókot engedi-
egy paraszttól…borostásan!!!
szóval,jól esett neki!

Érkezik még négy királyfi,
mit tegyen szegény paraszt?
Mindegyikkel parolázik,
s ád nekik egy-egy garast…

Míg a tálakat béhozzák,
jó pálinkát töltenek,
Ej, de ízlett a királynak!
Hát Szalacsról Péternek?!

Aggodalom gyötri Pétert:
-Ha a lé el-tekereg,
utána kell kűdni másat,
hogy az elsőt lelje meg!

Egyetért a király ezzel,
s lekűdik a másikat...
A négy lurkó hancúrozva
kacagja a bácsikat...

Jött az ebéd aranytálcán...
Asztalhoz ül a család,
szól a király Péterünkhöz:
-Pontos munka vár most rád:

Te osztod el igazsággal
ezt a kakast.Jól vigyázz,
mert,ha tévedsz, a vén hóhér
a bőrödből majd kiráz!!!

Véged van most, Péter!-vélte,
ám használta jobb eszét,
s míg a húst bicskával szelte
így jött száján bölcs beszéd:

A kakasfej lesz az úré:
Ő mindig a ház feje,
A nyaka meg a feleségé:
Egyek férj és hű neje-

ezt mondja a Szentírás is,
- Isten szavát elfogadd!-
így beszél a mi papunk is,
...míg nézi a lányokat!

Most az ég felé néz Péter,
hátha ott tanács fakad,
s áhítattal nyisszantotta
először a szárnyakat:

Ezeket a két kis úrfi
kapja,mivel iskolás:
jobban röpüljön a lúdtoll,
s szárnyaljon a szépírás!

Ti, nagyobbak, várjatok csak,
nézzétek,most mit adok!
Itt a két láb,hogy a bálban
jobban ropjon lábatok!

Nékem...lám...a maradékkal
kell beérnem...nagy csacsi!
Ám elosztom!...van szalonnám,
fokhagymásos...szalacsi!...

Elfogyott a kis kakas is,
meg az abált...hazai!...
Úgy jóllaktak!...hogy laktak jól?
El se tudnám mondani!

Nagy kópé vagy ,Péter öcsém!-
szólt a király kedvesen.
nehogy aztán országgyűlés
nálad nélkül megessen!

Hintóval majd küldök érted,
ott ülsz majd a jobbomon,
oszt, ha rosszul szólnék,te csak
könyökölj majd oldalon.

Most mehetsz, ám ezt a zsákot
vidd haza a nejednek,
színig arany. Arra járván
Otthonodba elmegyek.

Éltesse az Ég, Királyom!
családját is áldja meg!
Tik álljatok langy esőre,
Hogy majd nagyra nőjetek! –

így szólt a víg csemetékhez,
majd még így szólt csendesen:
- Jól ismerem szomszédomat,
újabb vendég ő leszen...

Ezzel köszönt illendően,
s hazafelé baktatott...
/Milyen bolond ez a város,
délig nem lát szép Napot!

Akárkivel találkozok,
s odaszólok:-Jó napot! –
úgy néznek rám,mint a vadnyúl,
ha vackorba harapott./.

Ballagott hát Péter,merre
a Napocska reggel kél.
- Van már pénzem,mért cipeljem?
Elkelne egy jó szekér!

Vett is egyet, rezest,könnyűt,
Eléje meg két csikót,
ostort nem,mert ismerték már
lovai a gyí-t meg hó-t!

Eszébe jut a sok gyermek:
- Vásárfia kellenék! –
tükrös szívvel,mézesbábbal
telt meg a nagy kasderék...

A négylyukú kőhídnál várt
sok maszatos gyermeke –
- Hát anyátok? – Otthun mos! – szólt
lányainak egyike.

Mire háza elé ért,már
a sok mézes elfogyott,
a szűr ujja asszonyának
rejtette az utolsót...

Péter mindent jól beosztott,
aranypénzt vagy vasgarast:
új ház, jószág lett a pénzből,
s bútor, rózsás-madaras.

Ruhát kaptak a gyerkőcök,
palatáblát,könyveket:
- Ne nőjetek,mint a gomba!
Mit tanulsz, az mind tied!!

Szőlőt,földet vett még Péter,
dolgozta is rendesen...
- Sokat gürcöl ám a gazda,
míg, mi fontos, megterem!!!

Szőlőjében kapált éppen,
odaszól Pál álnokul:
-Hallod,szomszéd, jóbarátom,
miből lettél ilyen úr?

Nem vagyok én uraság,csak
nem tartozom senkinek.
Annyim legyen,hogy pulyáim
ne mondják, hogy éhesek.

Az a kis kakaska adta...
Emlékszik még rá talán...
aranytálban hagyta rám a
király gyertyás asztalán.

-Áhá!- vert a nagy fejére
Pál, és ígyen dönti el:
hogyha Péter egy kakast vitt,
ő meg öt libát visz el!!

Béfogat a kordéjába,
öt kövér libát vet fel,
- Hogyha Péter módos lett,hát
ő ötannyit érdemel!

Lóhalálban ér Budára,
ott a Fölség várta már.
- Majd kiderül,hogy a polgár
bölcs eszű vagy nagyszamár!

Fölviszik Pált Fölségéhez,
hajlong ez az úr előtt.
- Mi szél hozta föl Budára,
Oka lehet,hogy feljött.

-Hallottam,hogy nagy az éhség
itt Budában, hoztam hát
Érszalacsnak falujából
tömött,hízott öt libát.

Nem girhes kakas ez egy sem,
rég tömi már egy cseléd,
ám, ha hibát lelne benne,
eltöröm a két kezét!

Jól van, fiam,megköszönöm...
A szakácsok jöjjenek,
nagy ebédhez kell ma látni!...
- Téged arra hívlak meg.-

Büszke volt Pál – dolmányáról
minden pityke pattogott,
úgy ült ött egy vállas székben,
mint,aki most nyelt karót!

Tanácsos,majd bíró lészen!
Ezt gondolja sebtiben –
megtanítja Szalacs népét,
hogy dudáljon kesztyűben!...

Evés előtt koronáját
a komódra tette le,
úgy ült asztalhoz a Fölség,
felesége is vele.

a csintalan négy királyfi
kicsit késve érkezett:
kint bigéztek,s evés előtt
egy sem mosott jól kezet...

Végre együtt volt az asztal...
Hozzák már a tálakat:
szalmakrumpli-fészek volt az
ízletes libák alatt.

Ima után szól a király:
- Kemény törvény nálunk rég:
az étkeket tányérokba
porciózza a vendég.

Hogy hányadik ősöm hozta
ezt a törvényt, nem tudom,
de ott áll a Törvénykönyvben,
megnézheted polcomon.

Az is benne áll keményen,
ki nem osztja pontosan,
ötven botot mérjenek rá!...
Osszad, korog már hasam!

Nézd a hajdút,somfabottal,
semmi dolga nincs veled,
ám,ha csalsz az osztás közben,
rád veri az ötvenet.

Mintha gombóc lenne Pálnak
gigájában vagy csülök...
nyelni sem tud – és még vihog
az a ronda négy kölök.

Ömlik Pálról hűs verejték,
keze reszket,arca hó,
szája száraz,térde roggyan...
- Elsüllyedni lenne jó! –

-Hogy osszak el ötöt hétre,
sosem voltam én tudós!
Paraszt vagyok,annyit tudok,
hogy terem a búza s rozs.

Kegyelmezz meg csontjaimnak!...
...nem mondtam...az igazat...
Jó szomszédom...nékem Péter...,
ő küldte a ludakat...

Az más! Mért nem ezzel kezdted?
mondd,hogy szép ludak ezek,
s mondd,ha fia még születne,
keresztapja én leszek.

Itt a ludak lába,edd meg,
tanácsolom,mert, hidd el,
gyorsabb leszel,ha a hajdúm
botja elől futni kell!

.....................................................

Mintha orra vére folyna,
úgy oldalgott vissza Pál,
alábbhagyott fösvénysége,
s néha még ő is kapál...

Év teltével Péteréknél
hét napos a lakoma:
fiút küldött nékik Isten,
és a Fölség lett koma...

A gazdák a Pincesorra
invitálták a királyt...
vissza...hintó vitte,hátul
kilenc cigány muzsikált.

Faluháza előtt ropta
délceg legény,alacsony,
hogy még olyan port nem vertek
azóta sem Szalacson.
Papp Attila/sajátkezű aláírása/

Mehemed klikk ide

A Magyarságtábor képei

2010-07-26T04:55:00.000-07:00

KÉPEK ITT

Egy új meséskönyv Orosházán

2010-07-25T11:03:00.000-07:00

A mi meséink
(mesekönyv iskolások írásaiból)
A meseblog itt van.
Örömmel vettem kézbe eztakis könyvecskét, és igen nagy reményeket fűztem hozzá, hogy óriási könyvélményem lesz. A mesék aranyosak, a gyerekek is csodásak, de a könyv az könyv kell legyen. Ezt a könyvet kiadta a Maros.Körös Köze Oktatási és Kulturális Közhasznú Egyesület, Orosházán, 2010-ben. Tehát még illatos a nyomdafestéktől, ahogy a régiek mondták. A szándék is nemes....(klikk ide!)

Gyerekdalok és tanulságos mesék mindenkinek

2010-07-17T23:56:00.000-07:00

Énekeljünk minden nap!
Gyerekdalok
Nézzünk mesét együtt!
A két koma

Mesemondás

2010-07-12T10:18:00.000-07:00

Sikeresen ért véget az V. Orosháza Gyopárka tündér mesemondó verseny
- 2010-ben Bánfi Bendegúz (Orosháza József Attila Tagiskola) lett Orosháza legjobb mesemondója -
A 15. Ifjúsági Magyarságtábor mellett az idén ismét megrendezte a Helios Alapítvány a mesemondó versenyt. Most Orosházáról is igen sokan jelentkeztek, s a következő eredmények születtek:
V. Orosházi Gyopárka tündér mesemondó verseny eredménye
A verseny ideje 2010-07-05
Színhely: PMK II. emeleti nagyterem, amely megtelt érdeklődőkkel és a versenyzőkkel.
Elhangzott 25 mese egyrészt Benedek Elek mesék az író emlékének adózva, másrészt tündérmesék, mint ősi magyar mese-világ felidézésére.
Díjak:
I.hely Bánfi Bendegúz – Orosháza József Attila Tagintézet
I. hely és Orosháza Város különdíját kapta: TERZA Tibor (Uzon)
II. hely Nemes Sándor Illyefalva (Erdély) és Kunos Diána Orosháza ugyancsak a József Attila Tagintézményből
III. hely: Demeter Csongor (Illyefalva Erdély és Verasztó Anna Vörösmarty Tagintézmény Orosháza
IV. hely: Orosz Bence Vörösmarty Tagintézet Orosháza és Dobra Beáta Torja
V. hely : Dobra Beáta Torja (Erdély) és Séllei Anett József Attila Tagiskola – Orosháza
VI. helyen végeztek Barta Dávid, Kiss Dorina, Dimák Gréta, Fekécs Levente, Györkös Gréta

Versek gyerekeknek

2010-06-03T09:38:00.000-07:00

Nemsokára itt lesz (július 5-én de.9 órai kezdettel) a Gyopárka tündér mesemondó verseny.
Helyszín Petőfi Múvelődési Központ Orosháza. Minden érdelklődőt várunk.
Addig is kedvcsinálónak álljon itt egy vers Móra Ferenctől.
Olvassátok szeretettel:
Móra Ferenc: Zengő ABC
Aranyalma ághegyen.
Bari bég a zöld gyepen.
Cirmos cica egerész.
Csengő csikó heverész.
Dongó darázs döngicsél.
Esik eső, fúj a szél.
Füsti fecske ficsereg.
Gerle, galamb kesereg.
Gyom között gyors gyík szalad.
Harmatos hajnal hasad.
Itt van már a zivatar!
Jó az anya, jót akar.
Kivirít a kikelet.
Leveles lesz a liget.
Lyukas fazék fekete.
Mese, mese, meskete...
Nádat a szél legyezi.
Nyúl a fülét hegyezi.
Orgonafán méhike.
Összerezzen őzike.
Patakparton pipitér.
Róka szava kicsit ér.
Susog a sok sasmadár.
Szilvafára szarka száll.
Tücsök tarlón hegedül.
Tyúk az árkon átrepül.
Uccu, csípd meg, hóha, hó!
Ürgét fogott a Sajó.
Vércse vijjog délelőtt.
Zörgetik a vasfedőt.
Zsindelyezik a tetőt.

Orosházi GYERMEKNAPRA

2010-05-30T02:34:00.000-07:00

Ma 2010. május 30. vasárnap az ég felhős, de kellemes, és bizony május vége van, ez a gyerekek napja. Hát éljenek sokáig boldogan a gyerekek!
Minden kedves Olvasómnak, de az orosházi gyerekeknek különösen ajánlom két mesémet, amely a mi városunkról és Gyopárosról szól.
Gyopárka, Napocska, Holdsugárka Valaha régen, amikor nagy vizek, erdők és legelők voltak az Alföldön, a nádasokban a madarak trilláztak, s a tavakban pedig nagy halak úszkáltak, itt élt a Tündérkirály, A palotája a nagy tóban volt, csodakövekkel kirakva, körötte pedig sokféle vízinövény. A tóból időnként feljött, hogy szétnézzen, s rendezze a madarak, állatok rendjét.
Amikor Tündérkirály felkelt, a Napkirály, üdvözölte, s ő tisztelettudóan, méltósággal visszaköszönt, s egy csapással hullámot vert a tóra, hogy a vízpermetben megjelenjen a szivárvány.
A Tündérkirálynak három gyönyörűséges leánya volt. Az egyik olyan, mint a felkelő nap, őt Napocskának hívták, mert beragyogta a nádrengetegben lévő vizipalotát. A másik halavány, mint a telehold. Az ő neve Holdsugárka, mert minden éjjel megédesítette királyapja álmát, hiszen a hold végtelen erőt sugárzott. A harmadik leány karcsú nádszáltermetű volt, az ő neve Gyopárka, apja kedvenc lánya. Azt mondták, hogy ő volt a tó, minden állat és növény gondoskodó doktora.
Egész nap a vizeket járta, beszélgetett a szárcsákkal, vadrécékkel, gólyákkal és a gémekkel. Kedvelt virága a mezei gyopár volt mindig szedett belőle, s hazavitte királyapjának.
Történt egyszer, hogy a tündérkirály nagyon beteg lett. Gonosz erők miatt a víz megromlott, mert a tó rendjét megbolygatták, és aztán mindenki szenvedett a kortól. Hívtak hozzá tündérdoktort, de az csak hümmögött nagyokat. Próbálta a varázsvesszőt, hiába. Próbálta a tündérmondókát, nem használt semmit. Így telt el a tél, s mire langyos lett az idő, s tavaszi szelek fújtak, Tündérkirály mozogni is alig tudott. Szomorú lett mindenki a vízipalotában, meg a tóban, a halak nem csapkodtak farkincáikkal, a rákok is csak gubbasztottak, s a jég is hiába olvadt el, a tocsogókban nem sétálgattak a madarak. Kihalt lett minden.
Tanakodott a három leány, hogy apjukon segítsenek, de mivel a tó környékén nem tudott senki igazán tanácsot adni, segíteni, világgá indultak. Kérdezték kedvenc állatkáikat, hogy merre menjenek, Ők, pedig azt mondták:
- Napocska! Indulj el délre, a meleg vizeknél van most a Napkirály, hátha tud tanácsot adni. Megkereste, megtalálta, illendően köszöntötte a nagy királyt, aki beragyogja fényével a földet, aki fényt és életet ad minden élőlénynek. Amikor Napkirály a tündérhercegnőt meglátta, így kérdezősködött:
- Mi van kicsi hercegnő, hogy ilyen messze eljöttél. Elhagytad a szép alföldi tavat, Tündérkirály birodalmát?
- Nagy gondom van. Apámuram beteg, fáj a keze, fáj a lába, mozogni is alig tud, s már itt a tavasz, sok munkája lenne…
- Ez nagy baj, nagy baj … - hümmögött az öreg Nap, de semmi nem jutott az eszébe. Így aztán Napocska szomorú szívvel indult haza.
Holdsugárkának azt mondták az állatok:
- Menj a sápadó nagy hegyekhez, mert most ott tanyázik a Hold.
Hátha ő tud valamilyen varázsszert De hiába minden, segíteni nem tudott.
Gyopárka közben Földanyót kereste meg. Amikor elmesélte, hogy milyen baj
érte a Tündérkirályt, nagyon elgondolkodott Földanyó. Hosszú ideig nem is szólt. Aztán elment a messzi keleti hegyekhez, és batyuval tért vissza.
- Vidd haza ezt a batyut, az Öreg Hegy adta. Van ebben mindent gyógyító kő, hegyikristály és még sok minden más. Ha hazaértél szórd a tóba, meglásd használni fog.
- Köszönöm szépen – mondta a herceglány, és már tova is tűnt a nagy végtelenben.
Otthon, a Tündértóban erősen szomorkodva várták őt testvérei. Gyorsan kibontották a batyut, a vízbe szórták az Öreg Hegy ajándékát, várták a hatást.
Este Tündérkirály lassan elindult rövidke sétájára. A tó vize lágyan simogatta, a habok csak úgy csipkéztek körötte, s amikor visszatért azt mondta:
- Mintha múlna a fájás, jobban is tudok járni, szinte megfiatalodtam. Olyan simogató lett újból a tó vize. Történt valami?
A lányok összenéztek, boldogan mosolyogtak, s megölelték apjukat.
- Köszönöm lányaim…
- Földanya küldte, a keleti Öreg Hegy ajándéka – mondták egyszerre a lányok.
- Gyopárkának kell köszönni – mondta Napocska és Holdsugár, és valamennyien ugrándoztak a boldogságtól -, mert most már valóban csodató lett a Tündértó. Ez Gyopárka csodatava. Ma úgy mondjuk, hogy Gyopárosi-tó. Ha arra sétáltok, Gyopárka tündér tekint rátok.

Orosnak a háza( Rege a múltból)
Töprengek a múlton. Mi is történt itt egykoron? Mit tudnak a gyerekek erről a tájról. Ki sokat, ki keveset. Pontosan talán senki nem ismeri már a régmúltat, mert igen keveset jegyeztek fel. Erre nem az írás volt a legfontosabb. Véletlenül itt-ott van egy-egy régi oklevélben egy-egy név, aztán jön a következtetés más hasonló dolgokkal összevetve, majd születnek a regék, mesék, elképzelt történetek. Így vagyok most én is.
Hátha mégis így történt? Ki tudja? A rege egy névről, egy mai városról szól, amely szálai az időben majd több mint 700 évre nyúlnak vissza.
Ami történt, régen történt, oly régen, hogy a török félholdas lobogót sem ismerték még ezen a vidéken, de nem sokkal e történet kibontakozása után, megtapasztalták a lófarkas kopjákat, velük a tatárokat.
Éppen Hódmezővásárhely alatt, a Hód-tó mellett, élt egy család az Oros-nemzetségből, akik talán még Árpád fejedelemmel jöttek erre a vidékre, s Ajtony nembéliek voltak. De ezt is ki tudja már igazán.
Halban, vízivadban gazdag volt itt a táj, lábasmarhát legeltettek a pusztán. Halásztak, vadásztak, élték a mindennapokat. Néha idegen tájról vetődtek erre emberek, s híreket hoztak. Ilyenkor összegyűltek a környékbeli népek, tűz köré ültek, halat sütöttek, mézsert ittak, és meséltek. Majdnem olyan volt minden, mintha az óhazából kerültek volna ide, szóltak a sámándobok, s az igricek és hegedősök énekükkel megidézték a múltat.
Lobogott a tűz, illatozott a forró köveken sülő hal, s mellé agyagharangban sült lepénykenyeret ettek. A messziről érkezett vándor arról beszélt, amit látott, amerről jött. Ha nyugatról, nagy városokat emlegetett, ahol az emberek kőházakban laknak, ha keletről, akkor erdős rengetegről, pusztákról, szólt a rege.
Aztán előkerültek a zeneszerszámok, ősi dalokat énekeltek, a nemzetségek történeteit, életét idézték fel.
Oros apját korán elveszítette, s így az egész családi gazdaság reá hárult. Itt lakott már nővére családja is, mert akkor még a nagycsaládok közösen gazdálkodtak, így a munka terhe is megoszlott. Szabad emberek voltak, birtokuk volt, jószág és legelő, szántó pedig gabonának. Békében éltek, akárcsak a többi család a környéken. Hanem egyszer találkozott egy szép leánnyal, Emesével, akit feleségül vett. Megfértek ők is nővére és családja mellett, de mégis vágyták az önálló létet. Megbeszélte feleségével, hogy birtokot szereznek, hogy a család már ott gyarapodjon. Egyszer aztán hallották, hogy nem messze innen sok és jobb szabadlegelők vannak, jószágtartásra alkalmasak.
Aminek kellett, hát meg is történt.
Felkerekedett Oros és néhány kísérője, elindultak a pusztán fel északra, a mai Orosháza felé. Lassan ráérősen ballagtak, alaposan széjjelnéztek, mígnem másfél napi járás után rátaláltak egy magaslatra. Ez valahol itt volt a mai Orosháza környékén.
Tanakodni kezdtek. Jó lesz-e szálláshelynek, embernek jószágnak? Érdemes-e idejönni? Hosszas töprengés után döntöttek. Méltónak találták a helyet.
Letelepedtek, szemlélődtek a magaslatról jobbra is, balra is, előre is, meg hátra is. Mindenfele csak a nagy lakatlan pusztaság, ameddig a szem ellátott, körötte erdőkkel és vadvizekkel, a jószágnak pedig kövérfüvű legelőkkel.
- Megfelelő! - mondta Oros.
Társai csak rábólintottak, ők is akként vélekedtek, bizony megéri itt megtelepedni.
Szállást építettek maguknak. Szép szálfákat válogattak a ház vázának, azt náddal, vesszővel kitöltötték, majd szénatörekkel agyagot kevertek össze, azzal megtapasztották, elsimították a falakat, aztán lepallásolták.
A tetőre karvastagságú ágakat kötöztek gyékénnyel, amire ráfektették a nádkévéket. Majd, ahol kellett csinosítottak, bent kemencét raktak, fekvőhelyeket fából ácsoltak, s száraz, illatos szénával kitöltötték az alvórészt. Bőrökkel letakarták. A jószágnak is kellő épületeket húztak a házak mellé.
A házakat, építményeket földfalakkal vették körül, s olyan lett minden akárcsak egy erődítmény. A földfalakat úgy építették, hogy vastag szálfákat ástak le, majd azokat ágakkal, vesszővel összefonták, s így olyan kettős kerítést építettek. A köztük lévő részt földdel töltötték fel olyan 2-3 méter magosan.
Aztán beköltözött Oros és házanépe az új otthonba.
Így kezdtek itt az új életet.
Telt az idő, híre ment Oros házának, mások is jöttek, megcsodálták, s ők is házat építettek. Kis falu lett köröttük.
Az első évben, amikor a kisded születését ünnepelték hatalmas hó volt. Nagyon megviselt embert, jószágot a fagy, főleg a szél volt nagyon kegyetlen, mert mindent átjárt, s minden kis zugba bevitte az aprószemű porhót. Bizony ez a tél nagyon meggyötörte őket.
Oros felesége jó asszony volt. Lassan gyarapodott a család is. Három leány született. Szerették a lányaikat nagyon, de jött a baj, az asszony meghalt, egy hatalmas viharban, ami nádasban érte. Csónakkal igyekezett haza, férje gazdag halzsákmányával. Jó volt a hal járása, most ki kellett használni, ezért az asszony vitte a vásárra a portékát a Hód-tóhoz, a halpiacra. De a vihar hamar jött, a csónak felborult,az asszony a lápban nem talált menedékre ….odalett.
Idő múltával érdekes dolog esett. A kisebbik leány Emese, - aki anyja nevét viselte -, talált egy gyűrűt. Ez volt az álmok gyűrűje, amit korábban édesanyja viselt. Azt követve, hogy anyja odalett a nádasban, úgy gondolták a gyűrű is elveszett. De lám mégis meglett, ez volt a csoda. Emese nagyon örült ennek, s úgy érezte, hogy édesanyja, nagymamája és minden őse itt van ismét vele, a családdal. Ez védi a családot, velük van ismét a gyűrű szelleme, a család őrző lelke. Ujjára húzta. Aztán egyik éjszaka álmodott, furcsát, és megijedt tőle.
Ezt álmodta: gonosz erők apját elrabolták, őt egy vártoronyba zárták, s nem engedték soha szomjúságát csillapítani, pedig nagyon hiányzott a víz. Azt mondták, nincsen itt ivókút sehol. Amit lát, az az álmok kútja, odamenni nem lehet, mert nagy bajt hoz mindenkire. Szomorú lett nagyon.
Reggel apja látta lánya nagy szomorát, kérdezgette:
- Mi van kincsem, lányom,? Miért vagy szomorú?
- Álmot láttam, megijedtem.
- Milyent?
- Súlyos gondokkal telit!
- Az nem jó…Meséld el, megkönnyebbülsz tőle.
- Idegen seregek jöttek a messzi földről, s elhajtották az embereket, elraboltak téged - mesélte Emese apjának.
- Ez nem jó álom - mondta, és ő is eltöprengett a hallottakon.
Másnap Emese megint álmodott: újból jöttek a seregek.
- Ennek sem lehet örülni, - hümmögött Oros, lánya újabb álmán- Megint a pusztítás, az elveszejtés jő ránk- ráncolta homlokát.
Harmadnapon újat álmodott a leány.
Most álma szép volt. Emberek jöttek most már nyugat felől, s letelepedtek e tájon, házakat és templomot építettek.
- Három éjszaka, három álom… Ezek üzenetek a jövőből – mondta Oros, s aztán kiment a nyájhoz, egész nap ezen töprengett, hogy megfejtse a titkot. Hinni kezdett az álomban, hinni kezdett a jövőben, amely bizony sok csapást hoz népére, családjára, s nem tudta mitévő legyen. A sorsot vállalni kell – mondogatta magában. Remélni lehet csupán, hogy túléljük… - tért haza este a nyájjal Oros gazda.
A három álom lett Orosháza történelme.
Első álom beteljesedett.
Jöttek a tatárok, mindent felperzseltek. Égett a nádas, menekültek a vadak, a madarak…Oros is elmenekült innen, házanépével együtt bevették magukat a nádrengetegbe.
Ki tudja mi lett velük, soha nem tértek vissza. Háza, birtoka elpusztult… De Oros gazda neve nem merült feledésbe. Okleveles írások őrizték meg e nevet, s az itt élők vitték mindig tovább.
Aztán a második álom is valóság lett.
Az idők múltával, mert jó föld volt erre, ismét benépesült a vidék, de újból hordanépek jöttek, keletről, délről. Pusztítottak, öltek, embert és jószágot elhajtották. Turbános seregek hányták kardélre az itt élőket férfiakat, asszonyokat, gyermekeket.
Megint puszta lett a táj.
Másfélszáz esztendő múltán a harmadik álom is igaz lett.
Az újonnan érkezőket egy vén körtefa és egy romos templom köszöntötte. Messze földről, nyugat felől jöttek. Már nem harcosok, hanem békés, gazdálkodó emberek voltak, akik átkeltek két nagy vízen, a Dunán és a Tiszán, mire ideértek.
Harangot hoztak magukkal a zombai üldözött evangélikusok, s újból templomot építettek. Aztán telt múlt az idő. Amikor a templomot felszentelték, és megszólalt a harangja, mintha Oros gazda üzent volna. „Íme az én álmom valósága. Igaz lett a lányom, Emese álma, itt áll Orosháza.”
S még így szólt Oros a harangszóval:
- Menjetek, és a templom mellé ültessetek egy diófát, ha majd gyümölcsöt ád, adjatok gyümölcséből mindenkinek, s attól békések örömteliek lesznek a majdani város emberei. Mert város lesz itt egykoron…, olyan város, ahol a világon a legtöbb diófa él - lebegett a táj fölött Oros gazda álma.
Ez a legenda talán még ma is él, hogy a Kettőssánc környékén állt egy embernek a háza, akit Orosnak hívtak. A település nőtt, növögetett, s amikor kérdezte valaki, hol laktok, azt mondták, ott ahol állt régen-régen Orosnak a háza. Így lett aztán a név: Orosháza, a város neve. ahol sok-sok diófa zöldell, az a város szent fája. Emlékezzetek a Oros gazdára, s álmára a sok-sok diófára. Ha tele lesz a város diófával, akkor eljön a boldogság ideje is, mert az összeköti majd a város népét, a múltat a jelennel.

(Kettőssánc= Kettőssánc tér Orosházán, ahol egykoron egy földvár állhatott.)

Orosháza legjobb mesemondója

2010-05-30T02:07:00.001-07:00

V.Orosházi Gyopárka tündér mesemondó verseny
Az orosházi Helios Alapítvány az Orosházi Nagycsaládosok Egyesülete immár ötödik alkalommal hirdeti meg az ifjúsági magyarságtáborok mellett az Orosházi Gyopárka tündér mesemondó versenyt, hazai és határainkon kívüli általános és középiskolai diákok részére.
A verseny ideje: 2010. július 5. (hétfő reggel 9-től)
Helyszín az OROSHÁZI FESZTIVÁL Petőfi Művelődési Központ .II. emeleti színpad

Jelentkezés 2010. június 17-ig. (Levélben: Helios Alapítvány- Orosháza, Martinovics u. 10. 5900, email helios@globonet.hu )
A jelentkezési lapon szerepeljen a versenyző neve, lakcíme, elérhetősége, iskolája, felkészítő szaktanár neve és elérhetősége és a két mese címe és természetesen a szerzők

Tudnivalók:
• Minden versenyző 2 mesét mond el a zsűri döntése szerinti sorrendben
• A mesék egyike Benedek Elek valamely meséje legyen,
• a másik egy tündérmese (népmese vagy ismert magyar meseíró alkotása)
• nevezési díj nincs
• Egy-egy mese elmondásának időtartama 5-7 perc lehet.
• a mesemondók egyedi oklevelet kapnak és a Gyopárka tündér meséi című meséskönyvet
• A zsűri 3 fődíjat ad ki , de dönthet másként is. (oklevél+ értékes jutalmak)
• A mesemondók teljesítményét szakzsűri értékeli
• A mesemondók a lehetőségük szerint lakóhelyük népviseletében lépjenek fel. Ha ilyen táji népviselet már nincs, akkor ünneplő ruhában.
Orosházán 2010-05-29

Orosházi Nagycsaládosok Egyesülete Helios Alapítvány

Vasárnap a Millenárison lesz Gyopárka tündér és társai

2010-04-19T10:52:00.000-07:00

25-én vasárnap a XVII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon bemutatkozunk:
11.00 - 12.00 Márai Sándor terem
Veszíts el egy könyvet Te is! - könyvelhagyó játék gyerekeknek -
Gyopárka tündér és társai, mesék és mesehősök
Résztvevők: Károlyi Fülöp Béla meseíró, Mester Kata és Tóth Nóri illusztrátorok
Moderátor: Buzai Csaba
(Justh Zsigmond Városi Könyvtár, Orosháza)
Minden érdeklődőt szeretettel várunk. Lesz Gyopárka tündér meséskönyv, feolvasás a Csokonya család hihetetlen történeteiből és újkori fabuláimból, játszóház Tóth Nóri és Mester Kata, és persze dedikálás.
TALÁLKOZUNK BUDAPESTEN A MÁRAI SÁNDOR TEREMBEN!
MI OTT LESZÜNK, GYERTEK TI IS!

Egy régi vers Orosházáról

2010-04-15T04:12:00.000-07:00

Győry Vilmos: Mese

Mesebeli kis királyhoz
Betévedt egy kis leány,
Hogy az éppen ozsonnázott
Tulipános udvarán.

"Úgy-e szép itt, úgy-e jó itt?
Nézz csak ide, meg oda,
Bársony itt a gyepes udvar,
Drágakő a palota.

Nézd, a libám ezüst tollú
Aranyszőrű a cicám:
Ugye itt maradsz minálunk
Örökre, te kis leány?"

"Köszönöm a meghívását,
De el nem fogadhatom,
Szalmatetős kicsi kunyhó
Az a ház, hol én lakom."

"A mi libánk közönséges,
S nem aranyos a cicánk:
De ott van a két testvérem
S édes apánk meg anyánk."

"Ha ölelnek, ha csókolnak,
S fejem rájok hajthatom:
Szalmatetős kicsi kunyhót
A világért nem adom."

Új mese született

2010-04-10T01:21:00.000-07:00

Mesepályázat! „ A családom és egyéb állatfajták”
A Csokonya család hihetetlen napjai és kalandjai
Gergő történetei a mai napon
(Írta a család, amit lejegyzett: K.Fülöp Béla - rajzoltak: Mikula Réka és Tóth Nóri)
A mai nap olyan, mint a többi, de talán mégsem, mert csütörtök van, s tudjuk a versből a „babonák napja, a csütörtök!”. Így a mi kis családunkban mindig történik valami, különösen csütörtökön, mert a tejeskávék napja, a csütörtök.
Nagyapa mindig a számítógéppel mókuskál, s történeteket kreál, nagyanya mindig siet, meg örökké mos, anya mindig megmondja a magáét, apa pedig mindig elveszíti az időt. Aztán keresi. Gyerekek meg négyen vannak, mindig jó nagy csuhajt csapnak, aztán jön a mosolyszünet. Különösen akkor van dáridó, ha összegyűl az egész család: vagyunk több mint húszan, s ebből tíz az unoka. Időnként van kupaktanács, de soha nem jutunk semmire. Most is tanácskoztunk volna, ha közben ez a mese előtte meg nem született volna.
Úgy döntöttünk, most Gergő egy napjáról mesélünk, de persze ott van azért mindenki!
Gergő arról híres, hogy görögdinnye magokat ültet, s várja a dinnyeszüretet, de az nem ér ide soha. Különben nagy kalandokat élt át a minap is, pedig ott volt mellette Zengőpengő, a kismanója, aki mindig segít.
A történet így indult. Gergő, kiscsoportos óvodás, felkelt és szétnézett a házban, pont úgy, ahogy szokta naponta. Ilyenkor szemlét tartott, mindent birtokba vett. Megnézte az autókat, a vasutat, az építőkockákat, és mindent-mindent.
Aztán folytatta az udvaron és a kertben a szemlét.
A kertben az ügyeletes feketerigók énekeltek, meg bogyókat eszegettek. A koraőszi szél szokott módon végigsepert az az udvaron és kerten, megpörgette a kerti házikó tetejére szerelt szélcsavart, megrázta a fák ágait, lerázta róluk, az érett gyümölcsöket. Potyogott az alma és a körte. A szőlők csak nevettek az almákon, körtéken. Bezzeg ez a kis szél nekik nem árt. Csak a madarak, azok mindig jönnek, ahogy mézesedik a szőlőbogyó. Lopkodják a bogyókat, hiába tették ki a madárijesztőt. Most is tele volt velük a kert. Gergő gyorsan elhessegette a seregélyeket… De a seregélyek csak röhécselnek!
Anya is kiment a kertbe, hogy összeszedje a lehullott gyümölcsöt, mert aztán rászállnak a darazsak. Anya mindig kimegy a kertbe, hogy összeszedje a lehullott gyümölcsöket, hogy semmi ne vesszen kárba. Egy része megy a cefréshordóba, a másikból lehet aszalt gyümölcsöt készíteni télire. Ami pedig nem jó semmire, azt beviszi a baromfiudvarba a tyúkoknak, kacsáknak.
Gergő a napot folytatta úgy, hogy körbeszaladta az udvart, a kerti ösvényeken vágtázott egyet. A mogyoróbokornál mindig elidőzött, mert itt a bokor sűrűjében lakott barátja a kis manó, aki olyan különös módon tudott durumbulni, hogy Zengőpengőnek nevezte el. Ami tetszett a manónak is! Olyannyira megkedvelte nevét, hogy még rigmust is faragott hozzá:
„ Én vagyon a Zengőpengő
A kertben lakó kis tekergő,
Nem kell nekem soha ernyő,
Mert barátom bizony Gergő!”
Kicsit idétlen ez a rigmus állapították meg közösen Gergővel, s e jót nevettek. De nem születik mindenki költőnek! Különben minden költő ír rossz verset is. No és itt vannak az újfajta meseversek. Se füle, se farka, s azt gondolják a felnőttek, hogy a gyerekek szeretik. Pedig unalmasak. Ez olyan ahogy van kedvesétel, meg nemkedvesétel.
De most Gergőt az érdekli, hogy Zengőpengő mindig ott volt vele, hisz ő a legjobb barátja. Leginkább akkor van szükség rá, amikor egyedül van, vagy valami bántódás éri, akkor neki panaszkodik. Éjszaka is mindig bejött hozzá a házba, és beszélgetett vele, meg vigyázta az álmát. Gergő a reggeli séta után, bement a házba, mert már hívták. Aztán az asztalhoz ültek reggelizni. Ettek, ropogós zsemlét, amit Réka hozott a kisboltból. Kentek rá friss házivajat. Csurgattak rá mézet, amit nemrég pergetett apa, miután a tarlóvirágról hazahozták a méheket. Szürcsöltek hozzá a pöttyös bögréből meleg tejes kávét.
Gergő nem szerette a tejeskávét csak a kakaót.
Anya azt mondta, most nincs kakaó, hanem tejeskávé van a soron, mert nem csak kakaóból áll a világ. Gergő nagyon elkeseredett, és megsértődött.
Zengőpengő a kismanó beosont csendesen a mogyoróbokor közti kis kuckójából, s odabújt Gergőhöz, hogy vigasztalja.
- Már megint bántanak- mondta neki Gergő.
- Miért? A tejeskávé is finom.
- Nem szeretem!
- Kóstoltad?
- Nem!
- Kóstold meg!
- Nem akarom!
- De a kedvemért, Gergő, aztán megyünk a diófára.
- Biztos?
- Ha mondom! - ígérte Zengőpengő.
- Na, jó- hagyta rá. De csak a Te kedvedért tette még hozzá, no és persze a diófáért…
Gergő miután reggelizett, kiment az udvarra, mert meg kellett nézze, hogy az új biciklije a helyén van-e.
Beszélgetett vele egy kicsit.
- Hogy aludtál?
- Jól!
- Itt is volt Zengőpengő az éjjel?
- Nem volt!
- S nem féltél?
- Nem, nincs mitől, itt van Bukfenc, a kutyus is. Ő ugat, ha baj van.
- Akkor jó.
Apa jött ki az udvarra.
- Kivel beszélsz Gergő?
- Senkivel.
- De hallottam.
- Á, csak Zengőpengő
- Akkor jó!
Aztán bement apa, s Gergő töprengett. Elárulta magát, hogy van egy titkos barátja: Zengőpengő.
- Nem mondhattam, hogy biciklivel beszélek, mert nem hitte volna el. Mert tudjuk, hogy a bicikli nem tud beszélni, csak a gyerekeknek tud üzenni, ha éppen akar. Most nem akart. Pedig a felnőttek is megérthetnék a gyerekeket. Nincs abban semmi különös, ha beszélni tudunk, mondjuk a biciklivel, vagy a madarakkal vagy éppen nem szeretjük a tejeskávét… meg a tökfőzeléket is utálom! Különben is, a felnőttek is beszélgetnek a fákkal, s mindennel.
Gergő mondta is, hogy apa mindig szokott bolondozni, azt szokta mondani, megbeszéli a barackfával, lesz-e jövőre jó termés, mert már nagyon szeretnének finom sárgabarack- lekvárt főzni és enni. De ezt úgy sem lehet megbeszélni, még a gyerekek is tudják, de apu hadd bolondozzon… Ha ez tetszik neki! Az ő dolga! Akkor nekem is lehet!
Gergő is azt mondta, hogy ez a bolondozás jó, ő is szereti. Aztán apuval együtt elmentek a kert végébe, ahol a hatalmas diófa állt, ahova ígérte Zengőpengő is, hogy megnézik. Most itt vannak! Olyan magas volt a koronája, hogy szinte az égig ért. Felnézett az ágak között a fa tetejére, és a levelek között látta a napot. A fák ágai között észrevett egy nagy madarat, huhogott… vagy valami ilyesmi. Gergő nagyon megijedt. Apa megszorította a kezét: Ne félj! Ő a bölcs fülesbagoly! Ott lakik a padláson, a kémény mellett! Ettől megnyugodott Gergő!
Észrevett egy fészket is, meg egy piros gallérú harkályt. A harkály is meglátta Gergőt, s gyorsan elrepült. A nagy madarat azonban nem tudta elfelejteni Gergő, s hívta Zengőpengőt, hogy legyen vele, mert apa elmegy a városba nemsokára, mert dolga van. De milyen dolga van! Nem is volt ideje töprengeni, mert a manó így szólt:
- Itt leszek mondta a kismanó, s odaültek az almafa alá, hiszen ma nem kell óvodába menni, egész nap itt játszanak az udvaron s a kertben. Réka iskolába megy, Rebeka pedig úgy megvan, ő még igen kicsi, ma nincs bölcsi se. Anyu a házban végzi a dolgát, mert neki mindig sok a dolga. Szegény Anya, hogy is bírja ezt a sok dolgot!- töprengett egy ideig Gergő. Dehát ilyen az élet! – motyogta félhangosan anyát utánozva, amikor valami bölcsességet mond.
Csodálatos fák voltak az almafák a kertben, szerette őket Gergő, mert olyan szép neve volt az almáknak. Az egyiket úgy hívták, hogy aranypármen, a másikat pedig kormosalmának mondták, a harmadikat pedig sóvári almának nevezték. Ma már ilyen almát nem is lehet kapni, mondta apa egyszer régen, mikor én még kicsi voltam nagyon, jegyezte meg Gergő Zengőpengőhöz fordulva, aki csak bólogatott.
Csendesen múlt az idő!
Apa még mindig a városban, anya bent dolgozott a házban. Gergő ismét körútra indult a kertben. Megnézte a hinta mellett a kis emeletes kuckót, de most nem volt kedve játszani. Ekkor jött rá, hogy valójában hiányzik az óvoda.
- De kár, hogy ma nem kell menni! Sóhajtott egyet. Persze jobban szerette ezt a szabad mászkálást itthon, de mégis, az más! Letelepedett ismét a fa alá a fűbe. Olyan volt minden, mint a mesében. Gergő a fa tövében, mellette Zengőpengő, a lábánál pedig Bukfenc, a kutyus terült el, kényelmesen.
A napocska gyönyörűen forgatgatta tüzes koronáját, szórta az aranyfényű ősz a meleget. Egy darabig még beszélgetett Bukfenccel. De az is abbamaradt. Elálmosodott.
Már-már szinte elaludt, amikor hirtelen átrepült fölöttük egy nagy madár, és az almafa melletti kútgémre telepedett. Gergő nagyon megijedt, és sírni kezdett.
- Mi lesz, ha iderepül, elbírsz vele Zengőpengő?
- El hát… meg itt van Bukfenc, ő majd vicsorít, és ugat.
- De én akkor is félek.
- Nincs miért mondta a kismanó.
- Kiáltani kellene anyának, de nem merek, mert akkor idejön a madár.
- Nem jön ide! - mondta Zengőpengő.
- Nem merek kiáltani, mert akkor elvisz, mint abban a varázsmesében, amit a tévében láttam… - suttogta.
Egy kis botocska volt nála, azt szorította. S csak abban bízott, hogy a bottal elhessegetheti.
Zengőpengő nagyon erős. Egy darabig így telt az idő. De a madár nem akart elrepülni. Pedig Zengőpengő is riogatta, Bukfenc kutya is megugatta.
De csak nem repült. Gergő minden bátorságát összeszedte, s rászólt:
- Menj innen, Te nagy madár.
Nem ment el a madár. A madár maradt, hiszen ő volt a sas!
Mondta erre Zengőpengő:
- Fussunk be a házba!
- Félek, nagyon félek…
- Szedd össze a bátorságod, itt vagyok veled, fogom a kezed.
- Akkor is félek!
Nem volt mit tenni. Gergő riadtan nézegetett, hol jobbra, hol meg balra.
Nem látott semmi segítséget. Már-már kiáltani akart, mert hátha megijed az a nagy ronda madár.
Végül az történt anya éppen kijött a házból, s ezzel megoldódott minden.
. A madár elrepült a kútágasról.
Gergő elsírta magát.
Anya megvigasztalta.
Apa is hazajött. Elmesélték neki a nagy madár miként riogatta.
- S Zengőpengő? - kérdezte apa.
- Itt volt, fogta a kezem mondta Gergő.
- Akkor mi a baj? Ő megvéd, ha mi nem vagyunk itt.
- Megvéd?
- Meg bizony.
- S akkor nem bántanak?
- Nem, mert bátor leszel.
- Bátor és erős. Nagyot tudsz kiáltani, s egyből elrepülnek az ilyen madarak - mondta apa.
- Azért segít ebben Zengőpengő is? –kételkedett Gergő.
- Biztos! - mondta határozottan apa.
- Biztos!
- Mikor kicsi voltam, akkor nekem is volt egy kismanó barátom, ő mindig segített mikor bajba kerültem mesélte apa.
- Akkor jó… - nyugtázta Gergő.
Így telt aztán szépen a nap.
Eljött az este. S Gergő is bátrabb lett, Zengőpengő mindig mellette volt.
Nem kellett félni semmitől, mert Zengőpengő segít, megvéd!
De jó, ha az embernek egy kismanója nyugtázta este a napot Gergő, mikor már az ágyban volt.
Jó bizony- mondom én is. Mindenkinek kell, legyen egy Zengőpengője.
Gergő magára húzta a takarót, és újraálmodta ezt az izgalmas napot.
Hát így telnek a napok a mi családunkban, mert időnként nagyapának mindig eszébe jut valami történet, aztán leírja, így született ez is.

Gyopárosi madármesék

2010-03-22T00:51:00.000-07:00

A királylány, aki pacsirtává változott

Egyszer volt, egy király és egy királyné. A királyi párnak az égvilágon mindenük volt, csak egy valami hiányzott a házból, egy gyermek. Uram, teremtőm mit nem adtak volna, ha gyermekük születik, egy ügyes kislegény vagy egy aranyhajú kisleány. Naponta fohászkodtak a gyermekért.
Így teltek az évek, már éppen lemondtak volna reményükről, leányuk született. A leánykát, mivel megszépítette a ház életét, Fényeskének keresztelték. Ő volt apja, anyja szemefénye, amikor már járni kezdett mindig vele mentek a szülők is. A leányka csak növekedett, mint a királyi kertben a királyi aranyalmafa, egyre gyönyörűségesebb lett, már-már párja sem akadt kerek e világon.
De ahogy szép nagylánnyá cseperedett a királylány egyre inkább csak otthon ült. Egy szép napon királyi szülőanyja meg is kérdezte lányát, hogy miért nem megy ő is, mint más hercegkisasszony sétálgatni, lovagolni, táncolni, miért ül unos-untalan csak otthon?...
A leány így felelt anyjának: ha jó szülei úgy kívánják, ő mehet akár azonnal is. És valóban, úgy alkonyat tájt, amikor a nap a nyugati látóhatáron búcsúzkodni kezd, a legkellemesebb sétaidőben, kiment ő is járni egyet. Ott sétált fel és alá a királyi kertben, amikor egy ajtóra bukkant. Az ajtó egy szép, végeláthatatlan mezőre nyílott. Fényeske kilépett rajta, s egy gyönyörűséges mezőn találta magát. Nem tudott betelni az eléje táruló tájjal, a szépségekkel. A sok látványból legjobban a búcsúzó Nap tetszett neki.
Sokáig elnézte az alábukó napkorongot, a fényes tűzgyűrűt, s a körötte lebegő aranyfényt.
Annyira megtetszett neki a leáldozó Nap, hogy azután minden áldott este kiment, és megleste a búcsúzó Napot, úgy érezte, mintha neki integetne, őt hívná. Fényeske szerelmes lett a Napba. Ahogy telt az idő, a leánya mindinkább kedvét veszítette, belebetegedett a Nap utáni vágyakozásba.
Szülei látták lányuk hervadását, elszomorodtak, faggatták okáról. A lány nem nagyon válaszolt, de amikor látta, hogy szülei nem fogynak ki a faggatásból, azt válaszolta, hogy el kell búcsúznia tőlük. Mondta világgá megyen, szerencsét próbálni.
A király és királyné mikor látták, hogy lányukat nem lehet elfordítani szándékától, sírva fakadtak, csak úgy óbégattak, mint a kicsi gyermek, mivel az égvilágon senkijük sem volt, akit úgy szerettek volna, mint lányukat, Fényeskét. Szívhez szóló szavakkal kérlelték, ne hagyja magukra őket, meg ki tudja, mi érheti a reáváró úton. Idővel belátták, hogy hiábavaló a rimánkodásuk, a tanácsuk, mert ha egyszer Fényeske a fejébe vette, hogy késedelem nélkül útra kél szerencsét próbálni, nem lehet tartóztatni. Áldásukat adták reá, és ellátták a szükséges útravalóval.
Fényeske elbúcsúzott szüleitől, és nyakába vette a világot. Elindult megkeresni azt a tündöklő csodapalotát, amelyikben hallomása szerint szíve választottja, a Nap lakik. Csakhogy nem gondolta, hogy a hosszú úton milyen sok veszedelem lesekedik reá.
Eleinte még ment úgy-ahogy a sora. Volt ennivalója, volt öltő ruhája, de ahogy fogyott, kopott, úgy múlt el a jó is.
Ment, mendegélt, a napok éjszakákba, az éjszakák új napokba értek, míglen végtelen pusztaságon találta magát. Fia embert se látott a környéken, s a hazai elemózsia utolsó morzsája is elfogyott.
Ment a végtelen pusztaságon, s egyszer csak olyan helyre ért, ahol egymás hegyén-hátán hevertek a halottak. Ahogy megpillantotta a halottakat, szörnyűségesen megrémült, s reszketni kezdett, mint a nyárfalevél. Jobban szemügyre vette a vidéket: azon a helyen véres csata dúlt, onnan a sok halott.
A csatatéren töméntelen katonai mundér hányódott az a gondolata támadt, hogy mundért ölt magára. Ki is választott egy huszáregyenruhát, s abban folytatta útját.
Így járt-kelt, ment, mendegélt, amíg egy pompás paripát pillantott meg. Megfogta a lovat, nyeregbe pattant, és indult tovább. Lóháton töltötte az egész napot, s a vége felé egy sereg emberrel találkozott. Rögtön látta, hogy katonák.
A vitézek mihelyt megpillantották, odarohantak, és lefogták, mert azt hitték, hogy az ellenség kémje. Azonban kiderült, hogy nem az. Szabadon eresztették, szolgálatukba szegődtek, és velük együtt mentek a csatába. Az ütközetben az ellenség úgy megverte Fényeske seregét, hogy aki csak menteni kívánta életét, futott hanyatt-homlok, amerre a szeme látott, amerre a lába vitte.
Fényeske szerencsésen kimenekült a nagy kavarodásból, és továbbindult. A talált a ló hátán nagy sokára egy kúthoz ért. Ott ült egy koromfekete arcú banya, pókhálót szövögetett.
A banyának Sötétség volt a neve és nagyon örvendett, ha valaki így szólította, mert átok kényszeríttette, hogy éjsötét ruhát hordjon.
Fényeske így szólt hozzá:
- Jaj szegény fejem, de fekete ez az anyó, mintha maga a Sötétség lenne!
A banyának kedvére voltak a szavak, mint mindig, ha valaki Sötétségnek szólította vagy feketeségről beszélt. Éppen ezért nyájasan fogadta a vándor leánykát, és megkérdezte tőle, mit keres erre ezen a kietlen vidéken.
Fényeske feltárta előtte a valóságot: honnan jön, és merre tart.
A banya így szólt:
- Ha rám hallgatsz, és az én tanácsom szerint cselekszel, akkor biztos lehetsz benne, hogy eléred a célod!
- Halljam a tanácsot, aszerint cselekszem! – válaszolta örömmel Fényeske.
- Rendben van ! Indulj napkeletnek – folytatta a banya - , amíg el nem éred a fellegekig nyúló üveghegyet, s ha fel tudsz kapaszkodni a tetejére, akkor már el is érted célod.
Fényeske megköszönte Sötétség jótanácsát. Felpattant a lóra és továbbindult kelet felé.
Tizenkét napi ügetés után ért el az üveghegy lábához. Lova legyengült ekkora úttól, pedig csak most következett a neheze, neki kellett vágnia hegynek. Az pedig irgalmatlanul magas volt és meredek, hogyan érje el a csúcsát?
Amikor a legtanácstalanabbul töprengett, nem messzi egy kovácsot pillantott meg. A kovács a lány kérésére egy nagy, erős patkót készített, s azt tette a ló patájára. Fényeske felpattant a ló hátára, nekiugratott a hegynek, s egy szempillantás alatt fent termett a csúcson.
Amint a csúcsra ért, még nagyobb üveghegy tárult elé. Pillanatig se habozott, vágtatott felfelé szüntelenül.
A hegytetőn végtelen síkság terült el, nem messze tőle, pedig egy csodálatos tó, a partján, pedig egy gyönyörű aranyban, ezüstben csillogó palota csillogott. Hallott már erről a palotáról, meg a tóról is, amit csodatónak neveztek az emberek. Fényeske lovára pattant, vágtába kezdett, hogy mihamarabb a csodapalotába érjen.
A palotát, amely a Gyopár tó partján állott, három leány lakta már régóta. A három leány valóban három tündér volt, a csodató tündérei, Gyopárka, Napsugár és Holdfény. A lányok a palota ablakában észrevették a vágtázó lovast, s elébe siettek.
Fényeske meglátta őket, s olyan nagyon megörvendett, mintha édes testvéreire talált volna.
A lányok pedig így szóltak hozzá:
- Ember, vagy miféle szerzet vagy? Ki vezérelte lépteidet e tájra, mert amióta mi itt vagyunk, teremtett lélek még nem ért idáig…te, pedig eljutottál hozzánk!
Megfogták a lova kantárját, bevezették a palota istállójába, abrakot tettek eléje, Fényeskét pedig közrefogták, és magukkal vitték a palota legszebb termébe, ahonnan rá lehetett látni a tóra.
Persze a leányok még mit sem tudtak arról, hogy a közéjük csöppent idegen nem legény, hanem leány, mert ők szentül legénynek gondolták, hiszen abban a huszármundérban szakasztott olyan vitéznek látszott, amilyenről a lányok álmodtak régen, mint amilyen Kukorica Jancsi lett, miután a francia király János vitéznek el nem keresztelte.
Miután Fényeske néhány napot kedvére mulatott a palotában, a három leány eléje járult, s az idősebbik így szólt:
- Szeretnénk bátyánkká fogadni téged!
- Nem bátyátokká, hanem nővéretekké! – válaszolta Fényeske - , mert leány vagyok magam is, akárcsak ti… Csak azért öltöttem férfigúnyát, hogy a hosszú és veszedelmes úton elkerüljem a reám leselkedő állandó bajt.
- Ha leány vagy, annál jobb! Jól megvoltunk eddig hármasban, még jobban megleszünk ezután négyesben.
Attól a naptól kezdve a leányok testvérként szerették Fényeskét, vidámságukat, jókedvüket semmi sem rontotta, mert mindenük megvolt, semmi sem szomorította őket, semmilyen veszedelem nem leselkedett reájuk.
Nem így Fényeske. Ő nap nap után szomorúbb és merengőbb lett.
A leányok észrevették, hogy Fényeske nem olyan, mint amilyennek szeretnék, nem vidám és nem jókedvű, és megkérdezték, miért olyan lehangolt, szomorú. Talán hiányzik valamije?...
Fényeske sóhajtva válaszolt:
- Azért vagyok ilyen bánatos, mert ütött a búcsúzásom órája… El kell hagyjalak benneteket, folytatnom kell utamat…
- Maradj velünk nővérke, kérlelték a leányok.
Fényeske azonban hajthatatlan maradt. A lányok ezt látva, így szóltak:
- Ha már semmiképpen sem tudunk marasztalni, adunk neked egy ajándékot, ami reánk emlékeztet. Itt van ez a csodakard, ez Gyapür hercegnőért folytatott viadal kardja volt, varázsereje van: ha félig húzod ki hüvelyéből, elhull a rádtörő ellenséges sereg fele; ha egészen kirántod, akkor valamennyi ellenséged elhull, kapitányuk marad csak életben.
Így szóltak, s átadták neki a csodakardot.
Fényeske megörvendett a kincset érő ajándéknak, s tiszta szívből köszönetet mondott érette, aztán elbúcsúzott a leányoktól, felnyergelte lovát, felpattant rá, s leugratott az üveghegyről, és megindult ismét kelet felé. Ment, addig mindig csak ment, amíg egy kúthoz nem ért. Hát a kútnál egy keménykötésű, szép daliát talált. Fényeske megkérdezte kiféle-miféle, és mit keres a kútnál. A dalia elmondta, hogy hadfi, kapitány, aki elveszítette éppen állását, de most az ellenség üldözi, mert korábban mindig megverte őket, s most bosszút akarnak állni rajta, nem tudja hogyan meneküljön meg. Azt is elmesélte, hogy egy gonosz miniszter kerítette hatalmába az országot, elárulta azt, a jóságos királyt, pedig az ellenség bekerítette, és sehogyan sem tud segíteni rajta.
- Bízd csak rám – mondotta Fényeske. Azután enni adott a kapitánynak, mert bizony nagyon éhes volt. Miután a kapitány evett, erőre kapott, Fényeske megparancsolta, hogy most már valamilyen módon vezesse a királya elé.
- Elvezetlek én, hogyne vezetnélek – motyogta a kapitány - , de nagyon nehéz eljutni hozzá!...
Fényeske bátorította, ne féljen semmitől. Így mentek aztán a királyhoz, akit szomorúságban találtak. Fényeske kérdezősködésére, hogy miért szomorú a király, így szólt:
- Hogy ne lennék, szegény fejem szomorú, mikor a szomszédom elfoglalja az országomat, és legyilkolja katonáimat, népemet meg elhajtja, hogy neki dolgozzanak éhbérért, mert irigyelte, hogy itt jól és szabadon éltek, Nem tud segíteni rajtam már senki!
- Segítek én felségednek, legyőzzük a kegyetlen ellenséget. De van egy feltételem – mondta Fényeske – meg kell fogadja tanácsaimat a jövőre nézve.
Örvendett a király a váratlan segítségnek, ígérte is, hogy örömmel megfogadja a tanácsát, csak szabadítsa meg országát na nyakába szakadt martalócoktól.
Fényeske lovat és vitézi ruhát kért tőle.
A király tüstént intézkedett és nyomban elővezettek egy paripát, és hozták az öltözetet.
Fényeske magára öltötte a vitézi ruhát, felpattant a paci hátára, és szó nélkül vágtába kezdett az ellenség hadállása felé. Vágtatott, vágtatott, amíg el nem érte azt a várost, ahol az ellenség táborozott. Nem nagyon féltek, mert tudták, hogy a királynak nincs már katonája, de azért óvatosra vették a dolgot, hátha egy kém jön ide hozzájuk…Elébe vágtattak, hogy elfogják..
Fényeske rögtön átlátta szándékukat, kihúzta hüvelyéből a csudakardot, s azon nyomban valamennyi ellenséges katona összeesett. Ennek láttán a városban tartózkodó többi katona, a császárral az élen, mind egy szálig hadállást foglalt, hogy elfoghassák Fényeskét, s diribdarabokra szaggassák.
Fényeske azonban nem ijedt meg, hanem ismét előrántotta hüvelyéből a csodakardot és – csodák csodája! – holtan esett össze az egész sereg. Csupán a császár maradt életben. De tudta, hogy őrá sem vár jobb sors, ezért térdre hullott Fényeske előtt, és könyörgött, kegyelmezzen meg életének.
- Megkegyelmezek életednek, de ne merészeld többé lábadat betenni királyom országába, s vidd magaddal ezt a söpredéket, az áruló minisztert is, - aki reszketett, mint a nyárfalevél, pedig korábban ígéretet tett népének, hogy tejben-vajban füröszti majd őket, sőt még táncolt is, hogy meggyőzőbb legyen. De kiderült álnoksága. Most már mehet, elűzték ebből az országból.
- Most pedig kotródjatok, mert jaj lesz nektek… Most már aztán kotródj vissza, ahonnan jöttél, majd néped megbüntet istentelen, rabló életedért, ezzel az árulóval együtt…!
Az ellenséges császár megköszönte Fényeskének, hogy meghagyta életét, meghajlásra ösztökélte az áruló minisztert is, kardja hegyével, aztán azon úton, amelyiken jött visszament.
Fényeske pedig örült, hogy ilyen könnyen legyőzte az ellenséget, s visszatért a királyhoz.
A király, akit megszabadított Fényeske a veszedelemtől nagy örömmel sietett köszöntésére, s felajánlotta, hogy élete végéig most már legyen az udvar vendége. Mindent megkap, amit szeme-szája kíván. Fényeske nem szólt a maradásról semmit, mert mit is mondhatott volna?..
Egy szép napon, amikor a király nem volt éppen otthon Fényeske sétálni ment, és többé vissza sem tért. Búcsú nélkül ment el, mert igen megszerette az ittlétet, de szíve mégis húzta a célja felé.
Kelet felé ment ismét, addig mindig csak ment, gyalogolt, amíg egy öreg, magatehetetlen aggastyánra nem lelt. Az öregember már beszélni is alig tudott, motyogott csupán, hogy kiverték az útra, mindenét elvették, enni sem adtak neki, mert az öreg már csak bajnak van, királyságát is elrabolták.
Fényeske szíve nagyon megesett az öreg apókán, szépen megmosdatta a hegyipatak vizében, illatos füvekkel bedörzsölt testét, citromfüvet gyűjtött meg csalánlevelet s azokból jó erős teát főzött, megmosta a hófehér, bokáig érő haját, megetette, lefektette, s hagyta, hogy pihenjen miközben Fényeske szép ősi dalokat, sámánénekeket dúdolgatott mellette. Az apóka egyre jobban magához tért, beszélni kezdett és kérdezgette a lányt kilétéről, mert jóságával nagyon belopta magát a szívébe.
Fényeske elmesélte élete sorsát, sokféle kalandját, s elmondta célját is, hogy a Naphoz igyekszik, mert beleszeretett, s mindaddig nem nyugszik, amíg rá nem talál.
Az öreg a lány őszinte vallomása után elmagyarázta neki az utat, amelyiken a Naphoz juthat, de figyelmeztette, hogy anyja nagyon vigyázza fiát, s nem engedi el semmi pénzért máshoz, különösen emberfiához, lányához semmiképpen.
Azt mondta búcsúként az apó:
- Innen egyenes út vezet a Nap palotájáig, hosszú az út, de nincs már semmilyen veszély csak néhány próbát kell kiállni. De valamit még el kell mondanom, az úton találkozol egy kutyával, ezzel a szelet kenyérrel vendégeld meg, s akkor békével tovább enged. Jól vigyázz azonban, nehogy másik szelet kenyeret vess oda neki, mert annak nincs varázsereje. Miután a kutyától megszabadulsz, egy fénylő palotához érkezel. Előtte kutat találsz. Abban a palotában lakik a Nap. Mielőtt azonban benyitnál, igyál a kút vizéből, és csak azután lépj be a kapun. Ha beléptél a kapun, akkor felkínálnak három ételt: csalánlevest, mákoscsíkot és bálmost. Választanod kell, s aztán neked kell elkészítened, amit a 12 főkóstoló ízlel meg, s dönt sorsod felől. A bálmost válaszd, mert az hamar megvan, és biztosan ízlik mindenkinek. Mert ők is ezt főzik a legszívesebben, a többi étel ravasz becsapós: a csípős csalánt csupasz kézzel kell szedned, a mákos csíknál tudni kell, hogy a halból vagy tésztából főzöd az ételt.
- De hogyan készül a bálmos?
- Nem tudod?
- Nem! Még soha nem ettem…
- Dehogynem ettél, amikor Gyopárka tündéréknél voltál, ott volt egy juhászlegény. Ő mindig főzött bálmost.
- Az finom volt…hogy is főzte?
- Egyszerű az, gyermekem. A forró sós vízbe belehinted a kukoricalisztet három-négy jó marékkal. Aztán kavargatod folyamatosan vagy tíz percig. Lekapod a tűzhelyről, apróra morzsolt juhtúróval megszórod jó marékkal, alaposan elkevered, rövid idő alatt elolvad a juhtúró a forró kukoricakásában. Tányérokba teszel mindenkinek három nagy kanállal, tejfölt locsolsz a tetejére, aztán lehet enni. Pompás lesz úgy melegen frissen a legjobb.
- Köszönöm a jótanácsokat.
Az öreg egy karéj kenyeret adott, aztán egy ivócsanakot, aztán egy kis vászonzsákba kukoricalisztet a bálmoshoz, és szerencsés utat kívánt. Mindent elmondott Fényeskének, de ő sem tudta a Nap anyjának átokigéjét, mert azt még senki nem tudta elmondani a földieknek.
Fényeske hálásan minden megköszönt ismét s aztán felkerekedett. Ment, ment, egyszer aztán találkozott egy kutyával. Az rá sem hederített. Fényeske tanácstalan volt, de körbe-körbe figyelgetve úgy gondolta tovább megy, mert lehet, hogy nem mondott el mindent az öregember. Úgy is lett, szépen továbbment a kutya nem is törődött vele, lehet, hogy ez nem az a kutya. Ment, mendegélt, s uramisten, majdnem felsikoltott jött feléje egy kétfejű kutya, de az is elment előle bement a bozótosba.
Fényeske csak ment tovább. Uram teremtőm, ilyet még nem is láttam, egy háromfejű kutya jött, s ahogy megpillantotta rárontott, fel akarta falni a lányt. Fényeske előkapta a kenyeret, odaadta neki. A kutya nagyon éhes lehetett, mert egyből felfalta, aztán továbbállt.
Gyalogolt tovább. Már jókora utat megtett, amikor megcsillant szeme előtt egy csodálatos palota. A palota olyan fényes volt, hogy ránézni alig lehetett, mert elveszítette az ember a szemvilágát, de hát észrevette a lány, hogy itt nincsen kút. Elfordította a fejét, s ment tovább, amikor a dolog megismétlődött. Harmadik alkalommal azonban egy pillantásra észrevette a kutat , így ahhoz ment. Szép kávás kút volt az. Fényeske tudta, hogy most elő kell venni az ivócsanakot, amit fűzfából faragtak egykoron, s inni kell a kút vizéből, aztán, amit addig nem tudott megtenni ránézett a palotára, de már nem bántotta a látását.
Ekkor a palotához ment, besurrant a kapun. Ott rögtön elé állt egy hosszúszakállú ember, s megkérdezte: csalánleves, mákoscsík vagy bálmos.
- Bálmos – mondta a lány, s már vezették is a konyhába, ahol a tálakban minden volt. Liszt, rizs, gríz, laskatészta, árpakása, búzadara, tarhonya és még sok más, csak a kukoricaliszt hiányzott. Fényeske előkapta a tarisznyáját, kivette a kukoricalisztet, meg a túrót, s gyorsan megfőzte a bálmost. Még jó, hogy sót is rakott tarisznyájában, mert az sem volt a konyhán.Tejfölt, már talált a kamrában. Fel is tálalta íziben, s a 12 fős kóstolócsapat mind a 10 ujját sűrűn nyalogatta a bálmos után. Mondták, hogy a Napnak is félretettek egy tányérkával, hogy ő se maradjon ki a földi jóból.
Fényese ezután kiment a palota udvarára, ahol úgy ízzott volt minden, hogy az ember szeme káprázott, s majd elveszítette látását, de a kút vize hatott. A Nap ott ült egy asztalnál és kóstolgatta az ételt, majd jóízűen csettintett nyelvével, hogy nagy finom ez Fényeske-főzte bálmos.
Fényeske egészen el volt bűvölve a látványtól, olyan szépnek, üdének, daliásnak látta a Napot,
hogy még jobban beleszeretett. Nem is tudta, hogy mit tegyen, rohanjon hozzá, csókolja meg…!
Remegett a lába.
A Nap is látta Fényeske tépelődését, de neki is nagyon tetszett a lány, ilyent még soha nem látott, pedig a világot jó párszor már bejárta. Ő is szerelmes lett.
A Nap anyja is ott volt ám, s mindezt látta, irigy volt és rosszindulatú. Félt, hogy a férfiruhába öltözött lány elveszi tőle fiát, átkozódni kezdett.
- Te bűnben fogant teremtés, te hazug földi halandó, te bűnös nőszemély, mézes-mázos szavakkal, főzési praktikákkal vetettél hálót a fiamra. Légy átkozott.
- Varjúhájas ördögfarka, légy madárrá átkozottja! Madár legyél, repülj, repülj, naphosszat csak egyedül.! S ahogy banya mindezt kimondta, Fényeske piciny madárrá változott, s az emberek mind a mai napig pacsirtának hívják, aki egy királylány, és szerelmes volt a Napba. Ott repül magason a levegőben, szerelmének a Napnak dalol, és epekedik utána. Hiába volt a hosszú út a gonoszság elválasztotta szerelmétől. De énekével örökké kedvesét, a Napot és a szerelmet dicsőíti.
Aztán az emberek egyszer rájöttek arra egy időben, hogy a pacsirta a szerelem himnuszát adja mindenki tudtára.
De mára az emberek minden ősi dolgot elfelejtettek.
Mára már az emberek nagyon kapzsiak lettek, mindent maguknak akartak, mindent elpusztítottak, a szerelem is értékét vesztette. Ma már senki nem figyel a madarakra, pusztítják is őket akarva-akaratlanul. Az emberek nem ismerik a pacsirtadalt sem.
Pedig a pacsirta üzenete ma is fontos. Higgyetek a pacsirtának, az önfeláldozásnak.
Hajnalban, napfelkelte előtt ki kell menni a mezőre, s láthatjátok búzaérés idején, mikor felkel a Nap, felkel szerelme a pacsirta is. Akkor meghalljátok dalát, amit véssetek örökre szívetekbe.

Versnaptár

2010-03-18T11:52:00.000-07:00

Február

Dühöng a tél,
befagyott a tó,
eleséget keres
fázó őszapó!

A sok madárka
Fázik, reszket kint
Melegedni hol tud
Kérdezi a pinty!

Nádasba bújni
oda-oda kell
A fészek alján
Tán' melegre lelsz.

Dühöng a tél
befagyott a tó
tavaszra vár
fázó őszapó.

Magyar népmesék

2010-03-08T03:21:00.000-08:00

A bűbájos lakat

Mesélő Orosháza néhány képe

2010-02-23T11:37:00.001-08:00

Mesélő Orosháza

Tolsztoj meséje

2010-02-16T08:02:00.000-08:00

AZ ÖREG NAGYAPÓ MEG AZ UNOKÁJA

Nagyapó nagyon megöregedett. Lába rossz volt a járásra, szeme a látásra, füle a hallásra, foga meg egy sem volt. És amikor evett, vissza-visszafolyt a szájából az étel. A fia és a menye nem ültették többet az asztalhoz, hanem a kemence mögött adtak neki enni. Egyszer egy csészében adták oda neki az ebédjét. Magához akarta húzni a csészéjét, de leejtette s eltörte. A menye megszidta: miért ront el mindent a házban, miért töri el a csészéket, és kijelentette, hogy ezentúl egy fatálban fog ebédet kapni. Az öreg csak felsóhajtott, de nem szólt egy szót sem.
Egyszer otthon ül az ember és az asszony s látják: fiacskájuk kis deszkákkal játszogat a padlón s valamit eszkábál. Megkérdi az apja: - Mit csinálsz ott, Misa? - Misa ezt feleli: - Fatálat csinálok, apám. Ha majd anyámmal megvénültök, abból a fatálból etetlek titeket.
(Ezt a mesét azért tettem ide, hogy jusson eszükbe oktondiságuk, azoknak, akik 75 ezer forintot akarnak majd fizetni, ha az öregember meghal! De az unokák nem úgy gondolják ezt!)
Az ember s az asszony csak egymásra néztek és sírva fakadtak. Megszégyellték magukat, hogy öregapót megbántották; azontúl mindig az asztalhoz ültették és gondját viselték.

Adója 1% val támogassa a magyar mesemondást Orosházán

2010-02-03T10:25:00.000-08:00

Köszönjük!

Gyöngyfalvi mesék

2010-02-01T01:51:00.000-08:00

Orosházi Tavaszdal (klikk ide)
Károlyi Fülöp Béla
GYOPÁROSI MADÁRMESÉK
Tóparti történetek a madarakról
A Gyopáros-tó partján nyaranta olyan szépen beszélgethetünk, mint ahogy hajdan tehették az emberek, amikor nem volt még olyan rohanós a világ. Leülnek, nézik a vizet, a kiskertekben esténként tüzeket raknak, hallgatják a tücskök ciripelését, a halak csobbanásait a vízben, a nyársra szalonnát tűznek, azt pirítgatják, zsírját a frissen szelt híres orosházi kenyérre csepegtetik. Az egész olyan, mint egykoron a mesebeli tündérlányka, Gyopárka tündérkertjében.
Nagyapó ezen az estén is előkészített minden, mert tudta, hogy összegyűl a család, s jön a sok unoka, tüzet néznek, varázsolnak, énekelnek, s jókat mulatnak. A fát már odarakta a tűzgyújtáshoz, a nyársak is szépen sorakoztak.
A tóban a halak megszokott rendjük szerint ugrándoztak, a tücskök pedig csak arra vártak, hogy a karmester nagyapó intsen, s kezdődhet az esti koncert. Ha majd elhallgatnak a tücskök, akkor jöhet a híres-neves Breki-kórus a tó keleti hangversenytermében a Susogó-nád tisztáson.
Már csak az volt hátra, hogy megérkezzenek az esti vendégek, s akkor eljön a tavi-varázs.
Megérkezett mindenki.
A tüzet meggyújtották, s akkor megkérdezte nagyapó:
- Ma milyen meséket akartok hallani?
- Madármeséket – mondták szinte egyszerre, mert mindenki nagyon szerette a madarakat, s itt Gyopároson, ahol csodálatos ligetek vannak, minden csak úgy zeng a madárdaltól.
- Akkor a mai este a madarak estje – döntötték el.
- Mindenkinek van kedvenc madara?
- Igen – zengett a kórus.
- Nekem a harkályról mesélj…- szólt a legkisebb
- Nekem a fecskéről – jött a folytatás.
- Én feketerigó történetét akarom hallani - mondta az egyik legényke
- A gólyáról is beszéljünk – zengett a következő kívánság.
- No meg a pacsirtáról – egészült ki a sor.
- Azt mondtad egyszer, hogy a legszebben a csalogány dalol – szólt a következő óhaj.
Ropogott a tűz, körbeülték, s nagyapó elkezdte szépen sorban mondogatni a meséket.
Így születtek a gyopárosi madármesék.
Bizony már ugyancsak öreg este lett, mire az utolsó is elhangzott.
Ellobbant a tűz. A csillagok fénye, mint apró mécsesek tükröződtek a Gyopáros-tóban. Mindenki elálmosodott, s elmentek aludni.
Nagyapó eloltotta a tüzet, s még sokáig nézte, hogy sziporkáznak a csillagok a tó vizében. Néha egy- egy nagy hal rácsapott a farkával a víztükörre, mire az öreg bagoly belekiáltott az éjszakába.
Aztán csend lett.
Mifelénk ilyen szépek az esték. Jó éjszakát!

A harkály és a fakopáncs ruhája
Emlékszem, egyik tavasszal kirándultunk a családdal a közeli fenyveserdőbe. Sétálgattunk, élveztük a fenyő csodálatos tavaszi illatát. Egyszer csak, mintha sűrű puskaropogás hallana, az verte fel a csendet.
- Mi volt ez, kérdezték a gyerekek?
- Biztosan az erdei manók…- mondta az egyik.
- Áh, az nem lehet, azok nem így beszélnek, nem zajonganak – mondta a nagyobbik legény.
- Tudjátok mi volt ez, hát a harkály. A fadoktor, ahogy mondják az emberek, ilyenkor tavasszal hívja a párját, s így üzen neki – mondtam én tudálékosan.
- Ja, az más… a harkály az.
- Nem is harkály, hanem fakopáncs – javította ki az egész csapatot a legnagyobb leányzó.
- Tudjátok miért van a fenyvesben élő harkálynak fekete ruhája? – kérdeztem.
- Nem tudjuk…
- Hát akkor jöjjön a mese ismét.
„Kopogtatta a fekete harkály a lucfenyő kérgét szorgalmasan, lárvákat, bogarakat keresgélt. Egyszerre mintha csak elvágták volna, a kopogás megszűnt. Hatalmas csend borult az erdőre.
Történt ugyanis, hogy a harkálynak furcsa ötlete támadt: miért van neki fekete tolla és piros sapkája, amikor a többi madár gyönyörű, színes és tarkabarka tollruhát hord.
Másnap találkozott rokonával, a fehérhátú harkállyal, és rögtön meg is kérdezte tőle: Nénikém, neked miért van fekete sapkád és a kabátod hátul fehér a szárnyaidnál, pedig olyan szép csíkos?
- Honnan tudhatnám én azt? De repüljünk el a nagy fakopáncs bátyóhoz – tanácsolta a fehérhátú harkály, és kettesben máris a bükkfa erdőbe szálltak.
- Fakopáncs bátyó! – kezdték egymás szavába vágva, miért van a fekete harkálynak csak fekete tolla, a fehérhátúnak fehér is, neked pedig az egész ruhád olyan szép tarka?
- Különös dolog ez, igazán soha nem is gondolkoztam a dolgon, - csóválta a fejét a nagy fakopáncs, így a fekete harkály ismét nem tudott meg semmit.
Talán a búbosbanka okosabb lesz, meglátogatom, töprengett magában a fekete harkály. El is repült, hogy megkeresse. Aztán megkérdezte tőle mikor rátalált éppen a fészke mellett, ahogy etette fiókáját.
- Kedves Búbosbanka! – szólította meg, - Nem tudod, miért van nekem csak fekete tollam és piros sapkácskám, míg te olyan szép koronával és csíkos tollakkal ékeskedhetsz?
- Nem tudom, repülj inkább a szarkához! Amott fészkel az erdő szélén azon a nagy akácfán. Ő állandóan röpköd az erdőben, és mezőn, sok mindent lát és sokmindent megtudott a világból. Nekem különben is dolgom van, mert ennivalót kell gyűjtsek.
Fel is kereste a harkály a szarkát. Éppen egy fényes gombbal jött vissza valahonnan. A kíváncsi harkállyal szóba sem állt, talán félt, hogy elveszi a fényes kabátgombot, amit a fészke mélyére rejtett.
A harkály innen is továbbrepült, s az egyik kis tavacskánál egy fa víz fölé nyúló ága hegyén, ott csücsült a csillogó színekben pompázó jégmadár, amint a halakat leste. Mindjárt szóba is elegyedett vele:
- Mennyire irigylem ezt a pompás tollazatot, nem tudom miért, nekem mindig fekete gyászruhában kell lennem!
- Nincs mit irigyeljél, mert állandó veszélyben lennék, ha nem tanultam volna meg rejtőzködni, mindig óvatosnak kell lennem. Látod, a hasam barna, így a halak sem vesznek észre, ahogy itt ülök a faágon, a hátam meg kék, s fentről sem látnak, mert úgy látszom, mintha a víz lennék. De azért mindig vigyáznom kell, fészkemet is mindig rejtegetem.
A csalódott fekete harkály itt sem tudott meg többet, csak hallott valamit a veszélyekről, meg a rejtőzködésről. Repült tovább a harkály, s mindenkitől kérdezősködött, de senki nem mondott semmi bizonyosat. A tó fölött éppen egy sirály körözött, odakiáltott neki, és elpanaszolta bánatát, de a sirály kinevette, a víz alá bukott egy halacskáért, és gyorsan elszállt.
Aztán meglátott az egyik erdei tisztáson egy szép kis erdészházat, A közelébe repült, felült az egyik fa oldalára, s onnan lesekedett az udvarra. Sokféle jószág szaladgált ott, de ezekről tudtam, hogy háziállatok, az erdészné asszonyság baromfiudvara ez. Itt nincs is mit kíváncsiskodjon, a tyúkok, libák úgy sem tudnak semmit. Egyszerre a ház mögül, büszkén és peckesen elősétált a páva. Csodaszép tollazata volt, s a farka, az kész csoda. Meg is kérdezte, nem tudja, hogy neki a fekete harkálynak miért csak fekete a tolla.
- Csak egy madár lehet ilyen szép, az én vagyok, a páva. Talán nem akarnál, te kis buta, rám hasonlítani. A páva büszkén felfuvalkodott, széttárta toll-legyezőjét, és odább sétált.
Eltelt a nyár, eljött az ősz. A lomberdők levelei aranysárgák lettek. A harkály végezte dolgát, kopogtatta a fák kérgét. Egy sereg tarka madár röppent mellé, a stiglicek voltak.
- Kedves barátaim – szólította meg őket a fekete harkály – Nem tudjátok, nektek miért tarka a tollatok, az enyém meg csak fekete?
- Nem tudjuk! Nem tudjuk! – csicseregték szaporán – de ahogy hallottuk a bagoly a legokosabb madár. Tőle kérj tanácsot.
- Hogy ez nekem nem jutott eszembe – mérgelődött, s mindjárt útnak is eredt a bagolyhoz. Az tollát fölborzolta, s egyből megoldotta a rejtélyt:
- A madarakat a tolluk színe védi, olyan színűek, ami elrejti őket. Az erdő sötét mélyében, ahol te tartózkodol, a fekete tollra senki nem figyel fel. S a fa odvában a fészkedet idegen ostromolná, kidugod piros sapkás kis fejed, biztosan megijednem s egyből továbbállna.
A harkály megköszönte a bagoly válaszát, és elégedetten kopogtatni kezdte a legközelebbi lucfenyőt: kip-kop, kipi-kop, kipi-kipi-kop-kop.
Ő volt a fekete harkály, de egyébként fakopáncs is a neve.

Gyöngyfalvi mesék

2010-01-28T06:31:00.000-08:00

Az éneklő csodakörtefa

Azt mondták a gyerekek, hogy ma a városról meséljünk.
- A város olyan - kezdtem el de közbeszóltak.
- Nem jól mondod! - kiáltott Rebeka és Réka, meg Gergő, meg Dorcsi és Eszterke egyszerre, mert mindig úgy van a mesében, hogy…
- Egyszer volt, hol nem volt! - folytattam.
- Igeeen - kiáltották mind, - akkor igazi mese lesz - , csendesített mindenkit hallgatásra Dorcsi!
- Tehát egyszer volt, hol nem volt, túl
- „Az üvegréten, üvegerdőn és az üveghegyen” - mondták kórusban -, volt egy város…- fejeztem be a mondatot. A város ma is ott van valahol az egykori nagyrétek helyén. Történetünk pedig akkor kezdődött, amikor délután 1 óra után 12 perccel és 30 másodperccel Bálványos Lajos harmadik bé osztályos tanuló kilépett az utcára, s mögötte nagy döndüléssel becsapódott az iskola 100 valahány éves óriási vasakkal díszített tölgyfakapuja. Sietve, négy lépcsőt is átugrott, az utcán volt egyből, ott állt a járdán, s körötte hullámzott a városi forgatag.
Lajosnak is volt házi feladata, ezért elkezdte a város megfigyelését, mert a tanító néni azt mondta:„Gyűjtsetek legalább10 olyan szót vagy mondatot, ami jellemzi a várost.”
„Azt a köcsögdudás fütyülőjét, már megint megfigyelni kell!”- mondta úgy magának, de valljuk be őszintén, szerette az ilyen, szerinte „mókás feladatokat”, mert lehetett kórincálni, a megfigyelés ürügyével, s ilyenkor nem mondták azt, hogy már megint csavarog. Különben is, nem szokott csavarogni!- összegezte magában a dolgokat Lajos.
A tegnap nehéz gondolatok gyötörték Lajost, hiszen délután meglátogatta Rézi mámit, aki szerinte biztos varázsló, s ott lakik a második emeleten, s azt mondta, hogy eljött a kiteljesítés ideje! Ezen megdöbbent Lajos, de valójában nem értette a dolgot, de most ismét felötlött benne, amit Rézi mámi mondott, s közben arra figyelt, hogy milyen ez a város! Lajos így látta a várost akkor: Az emberek az utcán, , hangosan beszéltek kiabáltak, sietve kapkodták a lábukat, rohantak, de érdekes módon, mindig kikerülték egymást. Lajos megállt, s azt gondolta, „ha három percen belül nem ütközik össze két ember, akkor Rézi néni engem elvarázsol, mert megint húzogattam a macskája farkát, mikor hazaindultam tőle.”.
Aztán dobbantott, és azt mondta magában:Nem! Én fogom elvarázsolni a várost, s őt is, a varázsigével, a Tőle hallott varázsigével, amit az erkélyen ülve mormogott, mielőtt elszunyókált volna.
- Nevetett hangosan örömében Lajos , mire három ember megállt előtte, és nézte-nézte őt. Volt egy szürkekalapos úr, egy baboskendős néni, a harmadik pedig egy piroskalapos vénkisasszony. Mindhárman egy-egy zacskót tartottak a balkezükben, s a jobb kezükkel szedegették a bennvalókat, s eszegettek. Lajos láttán, csak álltak és bámultak, mert nem tudták megérteni, hogyan tud valaki ilyen hangosan hahotázni.
Lajos megállapította:
A szürkekalapos úr sültkrumplit eszik, a baboskendős néni pattogatott kukoricát , a piroskalapos vénkisasszony, hot-dogot falatozik, s a ketchuppal összekente az orrát.
- Baj van, fiam? - kérdezte a szürkekalapos öregúr látva, hogy Lajos hirtelen megállt, és szinte eltátotta a száját.
- Köszönöm… nincs semmi baj, de olyan mókásak tetszenek lenni… s nevetett tovább.
- Én? Mókás? - s felhúzta a bal, aztán a jobb szemöldökét a szürkekalapos úr.
Lajos még jobban nevetett.
-Mi van, fiam? –
- A sültkrumplitól tetszik rángatni a szemöldökét - kérdezte. De az öregúr legyintett, és dühösen továbbment . A két hölgy, mintha ikrek lettek volna, egyszerre felemelték kezüket, s mutatóujjukat Lajosra szegezve azt mondták:
- Csibééész kölök! Szégyelld magad! - s sietve ők is továbbálltak. Meglásd, megjárod még! - kiáltották vissza - beteszünk az üveggömbbe téged is, közben ott kacsáztak az autók között, s átmentek a túloldalra. Amikor felemelték a jobb kezüket, s a mutatóujjukkal az égre mutattak, minden autó megállt egymás mellett szép sorban.
Lajos összerezzent, mert úgy tűnt neki, az üveggömb megszólalt, mint egy csengettyű. A nénik amint átértek, ismét megindult a forgatag.
Az úttesten rohangálnak az autók, akárcsak az emberek a járdán - állapította meg bölcsen Lajos, aztán összegezte úgy félhangosan: város ismertetője mindenki rohangál, zacskóból esznek és sértődékenyek.
Ezen aztán hümmögött egyet, majd a homlokára csapott, s felkiáltott : a városban élnek varázslók is. Tehát: a városban mindenki rohangál, zacskóból esznek, sértődékenyek, autókon száguldoznak és élnek itt varázslók is- foglalta össze a dolgokat.
Ekkor úgy tűnt, hogy egy pillanatra mindenki megállt a környéken, s Lajost bámulták, de ő mit sem törődött ezzel. Mondjuk varázslóból biztos több is van! Rézi néni biztos az, meg ez a két hölgy is gyanús - gondolta Lajos.
Aztán gondolatait a házi feladatra összpontosítva így folytatta: „ Persze még lényeges, hogy város főterén üveggömbbe zárva sivárkodott a város körtefája - zárta le az összegzést Zengőbengő Lajos harmadik bé osztályos tanuló.
Miközben ezen eltöprengett, úgy gondolta, van még annyi ideje, hogy elmegy az új vásárcsarnokba is, hátha talál magának egy új üveggolyót, mert abban meglátja a jövőt, vagy legalábbis azt, hogy holnap fog-e felelni az iskolában.
A vásárcsarnok egy hatalmas piac, amit befedtek. A teteje üveg, s a kereskedők kiabálnak, hogy kinek szebb a káposztája, paprikája vagy egyéb áruja. Ez tetszett Lajosnak, máskor az édesanyjával járt itt, de akkor oly jó gyereknek kellett lenni. Most úgy gondolta, hogy csibészkedik egy kicsit. A piac egyik oldalában libát, kacsát, gyöngyöst, s egyéb madarat árultak. Oda is ment az egyik asztalhoz, s megkérdezte az eladó bácsit:
- Anyukám elküldött, hogy kérdezzem meg lekváros csirkét tetszik-e árulni?
A bácsi értette a tréfát, s azt mondta:
- Most csak hecsempecs lekvárost hoztak. Adhatok?
Lajos megszeppent a válaszon, de aztán kivágta magát:
- Mi csak a somlekváros csirkét szeretjük! - aztán ment gyorsan tovább, miközben visszaszólt - Csókolom! Sietek!
A nagy sietségben nem vette észre, hogy éppen előtte lépegetett egy kicsike, alacsony, hajlott hátú nénike, maga előtt tolta, kis kétkerekű bevásárló kocsiját. Megtörtént a baj. Nekiment a néninek, mindketten elestek, a néni oldalra borult, Lajos pedig rátenyerelt a kiskocsira, kiborította, s szerteszéjjel gurult minden. A legnagyobb baj az, hogy egy doboz tojás is volt a kiskocsiban, azok mind összetörtek.
Lajos rettenetesen megrémült, feltápászkodott, aztán udvariasan segített a néninek is felállni, s kezdte összeszedegetni a szétgurult sokféle portékát. Lassan az emberek körülállták őket, s mondogatták a véleményüket.
- Rémesek ezek a mai fiatalok! - mondta egy vékonyhangú néni.
- Véletlen volt - mondta egy fiatal lány.
- Lajos hálásan nézett rá, de azért a többiek folytatták.
Nem néznek ezek semmit és senkit. - mondta egy úr.
- Meg kellene jól büntetni őket! - mondta valaki hátul a tömegben.
- Büntetni? - nevetett fel egy öregecske kövérkés néni cérnavékony hangon. A mai törvények tiltják azt…
- Igen, három napig, itt kellene tartani őket, hogy seperjenek a piacon! - jegyezte meg egy feketeöltönyös, nyakkendős, dipótáskás hivatalnok.
- Fizesse meg a kárt…- mondták aztán többen.
- Mire Lajos elkezdett kotorászni a zsebében, hogy összeszedje pénzét, de a néni azt mondta, gyere fiam, segíts hazamenni, megiszunk otthon egy teát, s megbeszéljük a dolgot.
- Véletlen volt! - szólt oda hangosan az embereknek, mire lassan elindult mindenki a dolgára, de azért még hosszasan tárgyalták az eseményeket, ahogy ez már lenni szokott egy városi piacon.
- Lajos megszeppenve állt előtte, s nyújtotta feléje a pénzét, de a néni legyintett, s azt mondta:
- Gizi néni vagyok! Gyere, menjünk!
- Lajos lassan ballagott Gizi néni mellett.
Elég sokat kellett gyalogolni, s közben hatalmas és betondínókhoz hasonló emeletes házak, meg kockaházak mellett mentek el. A főutcán voltak díszes kirakatok, előttük sok bámészkodó ember. Majd elérkeztek egy lakótelepre, ahol mindent egyformára építettek, mert a házgyárban csak egyforma házakat tudtak gyártani. Ezek éppen kockákhoz voltak hasonlóak. Ám a lakók a lépcsőházakat itt virágmintákkal díszítették. Gizi néni a hóvirág lépcsőháznál megállt.
- Itt lakik a lányom az első emelet 4-ben, csak felszaladok a lakáskulcsért, s jövök.
Innen már nem sokat mentek, csupán két utcányit, ahol aztán régi bár időrágta, ám mégis díszes és elegáns emeletes házak álltak. Ezeket még megkímélték..
- Árnyas utca 17. – ott lakom.
- Megérkeztek.
Díszes kovácsoltvas bejáró, s hatalmas virágokkal teli lépcsőházba léptek be.
Gizi néni előkereste kulcsait, s bementek a lakásba. Lajos csak ámult.
Aztán teáztak, az iskoláról és a házi feladatról beszéltek, mire megkérdezte Gizi néni:
Nos, mit tudsz mondani a városról?
- Lajos kezdte sorolni:
A városban sok-sok nagy ház van, a járdákon temérdek néni, bácsi és gyerek siet és tülekedik, rohangál, mindenki siet valahova. Az úttesten autók és motorok, s kerékpáron közlekedő emberek. A városban sok szép, fényes kirakat is van. Az emberek emeletes házakban és lakótelepeken laknak. Mifelénk a lakótelepek kopottak. A mi városunk kisváros, de a gyárak miatt rossz a levegője. Úgy érzem magam, mintha be lennék zárva egy üvegkalitkába. Nincsen a városnak nagy virágos rétje, a parkot is olyan kicsire szabták, hogy igazán nem lehet ott semmit sem kitalálni. Lajos ekkor megállt, s ránézett Gizi nénire, aki bólintott, s azt mondta:
- Ügyes vagy! De tudod-e milyen volt itt a régi kisváros?
- Nem tudom, mert én már ebbe a kockavárosban születtem.
- Én még gyerek voltam, amikor jöttek a vasdínók, s a régi várost elkezdték felfalni. Pedig szép volt!
- Mesélj róla! - kérlelte Lajos
- Jó! Ülj ide, erre a kisszékre. Ott, ahol ma az üvegkupolás vásárcsarnok van, ott volt a régi híres piac. Igazi nagy zsibvásár.
S akkor nem voltak itt gyárak? - kíváncsiskodott Lajos.
- De voltak, malmok, sajtgyár, konzervgyár, bútorgyár, de azok nem ontották a mérgező gázokat. Akik nem a gyárakban dolgoztak, azok termelték a zöldséget, gyümölcsöt a földeken, s nevelték a jószágokat. Még a taljánok is innen vitték a kacsát, libát, az angolok, pedig a pulykát, de híres volt egykor az itteni picivárosi sonka is. Vetekedett a taljánok pármai sonkájával.
- S mi volt még a piacon? Nagyon érdekes lehetett.
- Bizony az volt. Jöttek a tejárusok, hozták a vajat, túrót, tejfölt, no és a kosarakban reggelente még ott volt a patyolatos konyhakendőben a meleg, édes vagy sós túrós lepény. Aztán zöldség ezernyiféle, friss és szép színes, s nagyon egészséges, no és a piac mellett. egy híres cukrászda, Abdul Ali cukrászdája. Olyan finomat bizony azóta sem ettem, mint amilyent ott Ali bácsinál, s aztán a főtér, közepén egy nagy szálloda, s körötte park, padok, fák, virágok és egy zenélő kút, de volt egy kis fedeles ivópavilon is, ahonnan a finom artézi vizet vihette mindenki haza, saját használatra. No és igen szép földszintes és 1- és 2 emeletes házacskák sorakoztak a főutcán és környékén. Igazi kisvárosi hangulata volt az egésznek. Vasárnaponként gyakran jöttek ide máshonnan is, s olyankor tele volt a város sétáló emberekkel és gyerekekkel.
- S hol játszottak a gyerekek? - kérdezte Lajos kíváncsiskodva.
- Voltak nagy parkok, labdázók és játszóterek, de még körhinta is működött vasárnap délutánonként, kint a fürdőligetben, ahol volt Gyopárka tündér csodatava. De az iskolában és kint a réten a Kakukk-domb alatti kiserdőben is lehetett szórakozni.. Az iskolának ahova most Te is jársz, akkor még hatalmas nagy játszóudvara, gazdasági udvara és kertje is volt. Akkor még úgy volt, hogy az iskolában étkeztek délben a gyerekek, s délutánonként egy-egy órát osztályonként váltva dolgoztak a kertben. Ott mindent termeltünk, hatalmas üvegházunk is volt, s volt két kertésze az iskolának, akik irányították a kerti munkákat. Bizony ott játszva megtanultunk gazdálkodni. A termék egy része az iskola konyhájára került, abból főztek. A többségét, pedig eladták a piacon. De jó hírünk volt, s a vevőink egy része házhoz jött. A piacozást, eladást a két kertész, Pali bácsi és Józsi bácsi feleségei intézték. Így bizony mi is részesei voltunk az iskola működtetésének. A kertben néha fára másztunk, de hatalmas udvarunk is volt, s szép labdázó helyek, kicsiknek és nagyoknak.S aztán mi lett?
- Érdekes dolog, de szomorú. Már gimnazista voltam, amikor jöttek olyan nagy fekete autók, aztán földmérők, majd összehívtak mindenkit, s közölték, kisajátították a házakat, földeket, kerteket. Az iskolakert is odalett, meg az udvar egy része. Azt mondták gyárakat építenek, mert itt van földgáz és olaj.
- S aztán? - faggatta tovább Lajos.
- Aztán, hipp-hopp néhány év alatt eltűnt a régi város, s panelházakat építettek, s jöttek-jöttek mindenhonnan az emberek. Lett itt egy ilyen város… kockaváros, betonváros. De most már halódik, pusztul minden, nincs gáz sem elég, meg mindent ide kell szállítani, hogy üveget gyárthassanak. Mondta is mamám mindig: "Buta ötlet volt ez a gyár. Bukfencet hánynak a homokban, hogy krumplis tészta legyen belőle. Úgy sem sikerül, ki látott már bukfencből grenadinmarsot!
- Mi mindig itt laktunk - mesélt most már Lajos. Mondta a nagyapám egyszer, mikor megmutatta a kedvenc lovának a fényképét. Ő volt Csinibaba… de elvitték Csinibabát is… a házunkat is lebontották, most ott áll egy hatalmas toronyház. Abban a házban mindig elromlik a lift, s a víz nem megy fel csak az ötödik emeletig, onnan külön szivattyúkkal nyomják a tizedikre is… - hadarta el gyorsan Lajos, ugyanis a keresztanyja éppen a kilencedik emeleten lakik, de volt, hogy hetekig ott ült a szobában, mert nem működött a felvonó s fájós lábbal nem tudott lépcsőt mászni.
- El ne felejtsem - folytatta Gizi néni - a régi városkának volt egy csodafája, az aranycsengettyűs körtefa. Ez a fa már akkor is itt állt, amikor a várost a sok történelmi pusztítás után harmadjára is újjáépítették lakói. Azt tartották az öregek, hogy az a körtefa a város jövőjének hordozója. Amikor építették ezt a betonvárost, akkor a fát átültették a városháza előtti parkba, mert az őslakók csodakörtefának tartották, s követelték a megőrzését.
- Igen, erről meséltek az iskolában is, most egy üveggömbbe zárták.
- Úgy van, mert elkezdett pusztulni a fa. Levelei egyre gyakrabban idő előtt elsárgultak, ágai elhaltak, s gyümölcsöt is mind ritkábban hozott. Mert megromlott itt a levegő, mérgező lett a föld a növényeknek. A gyárak ontják a mérges gázokat, s a hulladékot a földekre hordták ki. Aztán, hogy élni lehessen a város egy részére üvegkupolát építettek.
- Ilyen lett a város.
- Igen ilyen, a körtefát pedig egy nagy üveggömbbe zárták, hogy emlékként megmaradjon. De a körtefának élnie kell! - mondta Gizi néni. Mert a városunk is élni akar, olyan akar lenni, mint régen… Szerényebben kell élni, de szeretetben! meg kell menteni a várost! Meg kell találni a varázsigét, hogy minden elrendeződjön - fejezte be hosszú meséjét Gizi néni, s aztán kiment a konyhába, s egy tányér almásrétest hozott be, mellé pedig körtekompótot kínált Lajosnak.
- Kifizetem a tojásokat - nyögte ki hirtelen, de Gizi néni legyintett, s azt mondta.
- Rád nagy feladat vár, Lajos! A tojások különben is azért voltak, hogy összetörjed.
- Rám szükség van? Akkor én kelepcébe estem?
- Igen… Te leszel a fa megmentője! Mert mi téged, a város varázslói kiválasztottunk, mint a legrátermettebb fiút, aki éppen harmadik bé osztályos tanuló és Lajosnak hívják…
- Hogyan
- Türelem, rövidesen elmondom… Csak behívom társaimat a másik szobából.
- No, és a legfontosabb! Ismered Rézi mámit a fővarázslót – szólt még vissza az ajtóból, s aztán becsukta maga mögött az ajtót. Lajos nézelődött, mert ez régi ház volt, s ilyent még nem látott. Erre sohasem jártak. Szép díszes épület volt, ami valahogy megmaradt a régi városból itt a hajdani főtértől nem messze lévő utcában Ami feltűnt neki azonnal hogy a szoba sarkában egy gyönyörű, díszes almazöld cserépkályha uralta a teret. A kályhacsempéken sárkányok, griffek, sasok szinte csak arra vártak, hogy lelépjenek onnan, s elinduljanak birtokba venni a várost. Aztán itt voltak a nagy, kényelmes fotelek. Ilyeneket filmekben és régi fényképeken látott, s barnás, fényezett, díszes faragásokkal teli bútorok álltak a szobában, hatalmas olajfestmények a falakon.
Eddig jutott nézelődő töprengésében, mikor a szomszéd szoba ajtajában feltűnt Gizi néni és jött még két hölgy és egy úr. Lajos Meglepődött, hiszen felismerte őket, ők álltak az iskola előtt és tasakból eszegettek.
- Lajos, bemutatom a barátaimat.
Lajos eltátott a szájjal csak nézett, .
- Ő Pinty úr. – mondta Gizi néni - A varázslók tanácsának udvari főgondnoka.
A szürkekalapos úr, aki zacskóból ette a sültkrumplit, ami egészségtelen, mert zsíros, de persze én is szeretem azért…- s cinkosan odakacsintott Lajos Pinty úrnak, aki most nem viselt kalapot, s nem evett sült krumplit, hanem szépen meghajolt és ezt mondta:
- Szervusz Lajos, harmadik bé osztályos tanuló - s hátrább lépett egy kicsit, mire Gizi néni folytatta, s a baboskendős nénire mutatott, aki előre lépett, s ezt mondta:
- Fáni néni vagyok a főpecsétőr.
- Csókolom - mondta Lajos. Ugye pattogatott kukoricát tetszett enni, ugyancsak zacskóból?
- Jól mondod Lajos, mert a pattogatott kukorica a legfinomabb csemege a világon - tette hozzá még.
- Én nagymamámnál ettem valamikor régen, mikor elmentünk egyik télen látogatóba hozzájuk Jászonfalvára. A mamám mézzel összekeverte, s úgy ettük, s a méznek kellemes fenyőillata volt. De itt a méz sem az igazi, olyan, mint a cukorszirup. Azt mondják ezt a mézet a városi boltokban gyakran hamisítják ..
- Bizony, bizony, jól mondod - helyeselt Gizi néni.
- Ezért kell megtanulni ismét mindenkinek, hogy más módon kell élni városon, mint eddig, s a falvak népével meg kell találni a harmóniát, hogy egészségesek legyünk mi, a gyerekek, a városok, a falvak és az egész Föld - tette hozzá Fáni néni olyan tanítónénisen.
- Akkor mi varázsolni fogunk?
- Igen - mondta a piroskalapos vénkisasszony, aki szintén meghajolt egy picikét, és elnevette magát. Ugye paradicsomos volt az orrom, azért nevettél?
- Igen! - volt a felelet.
- Én vagyok a titoknok, Málika a nevem.
- Nos, kedveseim, akkor tettekre fel - szólt Gizi néni, s így folytatta:
- Előbb Lajos elmondja milyennek látja a várost, mert előbb a házi feladat legyen kész! Megbeszéljük a teendőket, mert a dolog egyre sürgősebbnek tűnik.
Lajos így kezdte:
- A város tele van betonépületekkel, de vannak még régi házak is, mint ez is. Tehát szebbé kell tenni mindent. Az emberek mindig futkosnak. Ez nem jó, mert nem beszélgetnek, nem mesélnek… és még sokminden más is van, de csak ennyi jut eszembe - zárta le mondókáját Lajos, látszott, hogy zavarban van… és ez baj , mert elpusztul a körtefánk – tette még hozzá sietve
- Nos a megoldás?
- Nem olyan egyszerű - mondta Pinty úr.
- Össze kellene hívni a Városi Kupaktanácsot! - mondta a titoknok, s a másik kettő bólintott.
- Nincs arra idő már! Ha nem cselekszünk a körtefa elpusztul az üveggömbben, s akkor nem lesz a városnak jövője, csak gyatra múltja. Ezt akarjátok? - szólt Gizi néni harciasan.

- Azt nem lehet megcsinálni könyörgöm - kiáltott fel Lajos, mert úgy érezte most már egyre komolyabb a dolog, hiszen nem véletlenül nem történik semmi. Könyörgöm tessenek mondani, mit tegyünk?
- Meg kell menteni…, de hogyan – nyöszörgött bizonytalan hangon Fáni néni De hogyan?
- Hogyan? Hogyan! Ez az amit nem tudunk!- bizonytalanul mondta a fiú.
- A szennyező gyárakat el kell tüntetni, már úgysem adnak munkát rendeset, s csak működnek, mert erre lettek programozva. Át kell rendezni az életünket – jelentette ki Gizi néni – S ebben segítenünk kell mindenkinek!
- Programozva van minden? -
- Bizony Lajoska, beprogramozták, hogy örökké működjenek, s a városlakókat itt tartsák, mondván ez amunkahelyük.
- De itt dolgoznak! - szólt bele Lajos.
- Persze, mert ilyen a program, ilyen a város, mert mindenki azt hiszi, hogy ez a jó. Autóval furikáznak mindenhova, mindent beépítenek, s mindent zacskóból fogyasztanak, nem sokára lesz zacskós-levegő is.
- Nahát! - kiáltott fel Lajos.
- De egyszer el fog fogyni minden, s akkor ennek vége! – mondta Pinty úr.
- S akkor?
- Katasztrófa jöhet…ide is, mert meggondolatlanok voltak, akik döntöttek, s csak a pénznek hódoltak!
- Nahááát – ámult Lajos, akkor a tanító néni is sejt valamit, amikor ilyen városismereti feladatot adott.
- Bizony! Bizony! – mondták a hölgyek.
- De veled megtörjük a varázst. – jelentette ki Pinty úr
- Veleeeem? Hogyan?
- Rézi mámi varázsmondókájával, mert az ősidők óta védi a honalapító embereket és utódait.
S ekkor megcsördült a telefon a szobában, és Lajos zsebében a mobiltelefon. Egyszerre történt. Gizi néni felvette, Lajos is bekapcsolta. Üzenetet kaptak valahonnan, amely így szólt:
„Halló, halló figyelem, minden városlakónak üzenem. Gyertek a körtefához, gyertek a körtefához… Gyorsan, gyorsan… Mindenki adja tovább, mert el akarják vinni a körtefát, a mi városunk csodakörtefáját... Gyertek, gyertek! Mentsük meg! Mentsük meg!”
- Nohát - toppantott Gizi néni - eljött az idő… most kell cselekedni, mert ha mindenki ott lesz, akkor sikerül a varázslat, s ismét élhető város lesz a mi városunk.
- Úgy van, úgy van! Úgy van! - mondta egyszerre Fáni és Málinka.
- De ki telefonált? - kérdezte Pinty úr.
Összenéztek, nem tudták. Lajos azt mondta:
- Szerintem Rézi mámi unokája, aki városvédő, s most kéri a segítséget. Márpedig akkor tenni kell a dolgunkat. Apám is azt mondta nekem egyszer: „Ha a dolog azt kívánja, akkor meg kell tenni.” Akkor lássam, hogy is mondta Rézi mámi?
- Jaj ki ne mond, csak ott lehet elmondani a körtefánál, s mi is elmondjuk a kulcsszavakat, ha ott lesz mindenki. Különben nem sikerül a varázslat.
- Jól van, csak végiggondolom magamban!
- Rendben - mondta Gizi néni - de ki ne mondd a szavakat!
Lajos átment a másik szobába gondolkodni.
„Kecskebéka, rézkilincs,
üvegharangban van a kincs,
üvegharangban körtefa
virágaid bontsd ki ma!
Pity, paty, potty
Toty, loty, motty”
S akkor háromszor körbejárom a gömböt gondolta még.
- Ez az! Megvan! Mehetünk! Sikerülni fog!
Az utcán nagy volt a forgalom, de mindenki nagyon udvarias volt. Senki nem tülekedett, nem dudáltak az autók. A varázscsapat szaporázva szedte lépteit, de mintha mindenki tudná, hogy kik ők, utat engedtek nekik. Elől ment Gizi néni kezében egy esernyővel. Utána ment Lajos, ő az iskolatáskáját lóbálta. Karonfogva jött Fáni és Málika, kezükben egy-egy üvegcsengő. Zárta a sort Pinty úr, kezében egy lepkehálóval. Volt még náluk kilenc gerezd fokhagyma, kilenc vöröshagyma, három szelet vajaskenyér.
Mentek a főtérre, mindenki arra tartott. Amikor Gizi néni vezette varázscsapat odaért, hirtelen csend lett. Az üveggömbben kigyúlt a kékes- zöldes fény és zenélni kezdett a körtefa. Sokan azt mondták: „Ez a hattyúdala”, de aztán elhallgattak.
A polgármester meghajolt mind az ötűk előtt külön-külön, s azt mondta:
- Szánom-bánom mi hibáztunk, ide vitt a mohóságunk. Lakhatatlan lesz a város. Csak Ti tudtok segíteni, hogy éljen a körtefa, s mindenki kezdjen aztán másként élni.
Gizi néni felemelte az esernyőt, s elkezdett esni az eső.
„Ess! Eső! Ess!
Minden tiszta lesz” - mondta.
S erre mindenki ütemesen tapsolta a ritmust. Esni kezdett, mindenki állt és tapsolt.
Ekkor Lajos szülei és testvérei is odaértek, s megölelték Lajost. Lajos büszke volt erre.
Pinty úr odament az üveggömbhöz, egy varázskendővel megtörölgette, mire elállt az eső, s fényesen csillogott a gömb, aranyló fényeket árasztott, szinte bearanyozta a várost. Pinty úr odament a polgármesterhez, s azt mondta:
- Jöjjön kilenc városi tanácsos, s ültessen el a gömb körül egy-egy hagymát, s egy-egy fokhagymát szép arányosan egyforma távolságra egymástól.
Jöttek a tanácsosok fekete talárban, fekete kalapban, s elkezdték kimérni a hagymáknak a helyet. Nehezen ment, nem voltak ehhez szokva. Közben Pinty úr, Fáni néni és Málika körbejárt és megette a három szelet vajaskenyeret.
Kérdi aztán az egyik tanácsos:
- Ez meg mire jó?
- Hát elűzi a gonoszt - mondta Lajos - hiszen minden mesében benne van! Ti nem olvastok mesét?
- Háááát… bizonytalankodtak a válasszal a tanácsosok és fintorogtak egy sort..
- Ez a baj! Ha már a tanácsosok sem olvasnak, akkor milyen tanácsokat adnak! - méltatlankodott Lajos tovább.
Végre sikerült elrakni a kilenc hagymát és a kilenc fokhagymát miután a segítségükre sietett a hivatali portás bácsi.
Gizi néni ekkor ismét felemelte az esernyőt, s így szólt:
„Üveggömb nyílj ki!
Három suhintásra,
Három varázsszóra
Három kívánságra!”
Aztán Pinty úr, Fáni és Málika háromszor körbejárták a gömböt, s közben csengettyűztek ütemesen. Egyszerre az aranyló fény vibrálni kezdett, kék, zöld, lila fénysugarak, mint az üstökösök jártak a gömbben körbe-körbe. De a gömb még nem nyílt ki:
A tömeg felzúgott:
- Nem sikerül! Mi lesz a körtefával, mi lesz velünk, a várossal? Hallatszott innen is meg onnan is. S ekkor Gizi néni ismét felemelte az esernyőt. Hirtelen csend lett. Megcsörrent Lajos telefonja, s Rézi mámi szólt neki
- Lajos! Most!
Mire Lajos háromszor körbejárta a gömböt és hangosan mondta:
„Kecskebéka, rézkilincs,
Üvegharangban van a kincs,
Üvegharangban körtefa
Virágodat bontsd ki ma!
Patty, patt, patty
Totty, lotty, motty!”
Lajos odament, megsimogatta a fát, s az énekelni kezdett. A gömb kinyílt, s hirtelen csoda történt, a betonváros helyébe egy csodálatos virágváros teremtődött.
A gyerekek körtáncot jártak az utcákon, az autók mind megálltak, a nénik és bácsik nem rohangáltak.
A polgármester megköszönte, s ígéretet tett, hogy ezentúl ilyen szép virágos lesz ez a település. Sőt! – és a nyomaték kedvéért a mutatóujjával az égre mutatott, a földekre, vizekre vigyázunk, mint a szemünk fényére!
- Ez legyen az egyes törvény! – mondta Lajos, mnire mindenki éljenezni kezdett, még a mogorva tanácsosok is.
S a körtefa muzsikált, énekelt, s aranypillangó szállt fel az ág hegyéről. Pinty úr azonban hiába csapkodott hálójával, hogy megfogja nem sikerült neki, amit azonban ő sem bánt, s nevetve táncolt ő is körbe-körbe. Elől táncolt Gizi néni, aztán jött a polgármester, őt követte Fáni és Málika, aztán a tanácsos urak, Pinty úr, s végül Lajos, De ott volt még a kiskutyánk is, cirmos szőrű kicsi macskánk, s mindenki, aki szerette Virágvárost, mert ez lett a neve. Persze azért mondogatták, hogy ez valójában Gyöngyfalva!”
Lám, ez volt a mese, amire mindenki nagyon vágyott.

Versnaptár :

2010-01-24T02:53:00.000-08:00

Január
*
Pittyeg a cinke az ágon,
jégcsapok csüngenek a fákon
Nagyanyó csipkét sző a tóra,
Nagyapó betűt vet a hóra!
Rebi s Dorcsi csúszkálnak a jégen,
Csupasz ágak nyújtoznak az égre.
Cinegék szálldosnak az ágra
virágot, levelet, álmodnak a fákra.
*

2010-01-18T02:55:00.000-08:00

Károlyi Fülöp Béla
Az okos bárány, a szamár és a bíró
Egyszer volt, hol nem volt, az alföldi gyöpökön, réteken innen és túl volt egy juhász és a nyája. A nyáj kísérője volt a szamár, ő vitte a juhász mindenét, fazekát, bográcsát, élelmiszerét, fölös ruháját. Mondhatnám, rajta volt a szamáron a juhász konyhája, szobája, meg még a fürdőszobája minden kelléktára is. A szamár mellett aprózta lépéseit a juhász kedvence, a kis fehér bárány. Ballagtak az úton dél felé az új gyöpökre, de a juhász pipája kialudott. Meg kellett gyújtani, ám oly erősen fútt a szél, hogy sehogy sem tudta a lángot a pipába tenni, mert azt mindig elfújta. Le-lemaradozott az úton. A nyáj, a szamár és a fehér bárány csak haladt szépen előre. Egyszer megállt a bárányka, s mondja a szamárnak:
— Nagyon elfáradtam, még sokat kell menni?
— Nem sok már az oda, csak annyi még, mint az ide...
Aztán ezzel továbbmentek, a juhász meg mögöttük az ide meg az oda között lépkedett, de megértette, hogy most vannak félúton. Egyszer látják ám, hogy jön a bíró, mögötte lépkednek akkurátusan a tanácsosai, és a képviselő urak, s vitatkoznak nagyon, hogy a bíró maradjon vagy menjen! Merthogy ki tudja mi van közelebb az erre vagy az arra. Mondja a bárány a szamárnak:
- Hát ezek meg hova !
- Hova, hova? Épp mennek tova…
- Én bizony megkérdem, hogy merre az erre
A szamár szépen kitért a bíró elől, de a bárányka megállt a bíróval szemben, rákérdezett erről mennek arra. A bíró meghökkent e szóra, s megállt a sleppje, a válaszát leste…! Ő meg rafináltan szólt legot!:
— Te vagy az a híres fehér bárány, aki énekelni tud?
— Éééénbeeee — mondotta a fehér bárány.
— Aztán bemutatod énektudásodat a bírónak, ha meghív?
— Beeeeemeee... De előbb érjen ide a gazdám, mert ő most éppen oda van...
Ezzel a bíró töprengett egy kicsit, aztán továbbment, s elérte a juhászt.
— Hallod-e, te juhász! Milyen okos jószágaid vannak, a szamár utat enged, a fehér bárány énekelget,beszélget...s filozófál, s rád hallgat csupán!
— Megkövetem, tekintetes bíró uram, okos juhásznak csak okos jószágai lehetnek... és a bíró uram is példát vehetne kíséretemről.
— Valószínű... — mondta bizonytalanul a bíró.
— Tudja, tekintetes uram, az okos szamár enged, tehát félreáll, a bárány énekelget, nehogy eltapossák, de a fehérszőrű bárányom beszélget, és töpreng, mindig okos döntést hozunk közösen.
Ezen aztán elgondolkodott a bíró, de a juhász ment tovább, mert messze volt még az oda
(Megjelent:Háromszék, független napilap Sepsiszentgyörgy - 2009-02-28:)

Mártonka disznócska furcsa esete

2010-01-11T06:45:00.000-08:00

Mártonka és a majdnem hopponmaradt vendégek

(Károlyi Fülöp Béla meséje)

A mese előzménye:

Emlékszem régen, mikor még öregapám szakálla olyan hosszú volt, hogy háromszor a nyakán körbetekerte, s mégis a földet seperte, a téli disznótorok nagy mulatságot jelentettek. Jöttek a rokongyerekek, no és a szomszédból is átrándultak ketten-hárman, s kisdisznótort játszottunk. Ugráltunk a havon a tűz körül, amit mi rakhattunk, ott a tanyán jóval kívül. Meg aztán, az öregebb gyerekek picinyke pálinkáspoharakban bort kaptak a felnőtt- öregektől, de az igen kicsiknek a nagyi csak mézesteát töltött a pohárba. Ám érezhettük: mi is közéjük tartozunk, mintha felnőtté avattak volna egy kicsit.

A szalma fehér füstje olykor csípte ugyan a szemünket, de mi rendíthetetlenül maradtunk, mert mindenből ki akartuk venni a részünket, még a rosszból is. Természetesnek tartottuk, hogy a disznók pörzsölésre kerülnek, s kolbász, hurka, szalonna készül belőlük. Természetesnek tartottuk a visítást is, az olykor megvaduló állat menekülését és azt, hogy el kell fogni őt. Ez elsősorban a mi dolgunk volt, mert mi futottunk a legjobban. Én azért - be kell vallanom - mindig sajnáltam szegény disznót, meg is sirattam minden alkalommal, mert a szívemhez nőtt mindegyik. Többek is voltak így vele. Persze az élet rendje mást kívánt, s mi tudomásul vettük.
Nekem az alábbi mese azért is tetszik, mert arról van szó benne, hogy a gyerekek és a velük szövetkezett felnőttek szembefordultak azzal, ami szívük ellen való volt. Egy disznótor alkalmával a sokadik pohár után mondta el betyáros huncutsággal bácsikám az alábbi történetet, amiről tudta ő, hogy tanulságos példamese.
Énbennem két tanya él erősen Orosháza környékéről. Már egyik sincs meg, csak a lelkemben sejlenek fel a szép tanyasi képek. Az első tanya a Szárazér mentén volt a Forgács-részen, de azt nem is láttam, csak a mesében teremtették újra az öregek. A másik a Szikháti tanya. Kicsi volt, egyszerű, nem volt könnyű ott élni, de láttam pusztulását, lerombolását, s ezt nem tudom felejteni, amikor építő-lakói megsiratták, beletörődve sorsukba. Ám Mártonka a szerencsés disznócska meséje a Szárazéri-tanyán történt.

Mártonka a szerencsés disznó
Szép fehér hó belepte a tájat, elbújt a pihehóba minden, csak a kis szárazéri tanya volt friss, mert már hajnalban pipázgatott. Füstölt a kémény, mintegy utat mutatva, „Erre gyertek Sógor, Ángyikám és Ti mind, itt lesz ma mulatság, itt várunk a torra azám. Jöttek a rokonok szaporán, s megtelt a ház csupa zajjal, lett móka, nevetés meg sok-sok azám. Totyogott a sok fiatal és öreg, s ürültek a poharak, miközben lábuk alatt egyre nőtt a latyak. – No, de nézzük! Mért is gyüttünk – szólalt meg a dédapám. - Hol van disznó! Éhes vagyok a früstükre, frissre, hagymás vért ennék annak módja szerént reggelire…-tette rá a szót az öreg Szabó, a hajdani betyár. De a főböllér nagyapám rá mit sem adott, mert válogatta a késeket, s ujjával tapogatta, hogy éles-e kellően, mert nem lehet holmi életlen kacorokkal dolgozni ám. Aztán kerekedett a szó a régi dolgokról, mikor még harcban edződött a férfiember, üldözte a labancot, meg a muszkát, de hát az az idő is elmúlt egyszer… s a betyárság is csak legenda lett ma már. De volt közben világháború. Nem is egy hanem kettő, s az egyikben hadifogoly Szibériában nagyapám, a másikban pedig apám Fehéroroszországban, nyögte az igát, s ette hajdinát, ha éppen adták, de gomba volt bőven, s abból parázson pirítva falatoztak ám. De mondja utálta a gombát nagyon, s gondolták, ha hazajönnek, annyi kolbászt esznek majd, mely kétszer is körülölelné a földet. De az sem lett, mert jött Mátyás, s elvitte mind, s a parancsot itt e vidéken D. Mihály cár teljesítette, amíg tehette, de utána jött a többi cárevics. Életünket meg is keserítette, s pálinkát ivott rá nagyapám és az apám.
Az asszonyok a konyhában hagymát pirítottak, hiszen hagymás vér lenne a früstük, mert ez dukál. Közben indul a sereg az udvarra, s ottan is az ól felé, hol sorsát beteljesedni várja Márton, a coca, hogy legyen belőle hurka, kolbász, sonka, s ízletes szalonna… A kis csapat: apám, Bálint sógor, Lajos, Gyurka, no és betyár Szabó dédapám s nagyapám legott az ólhoz ért, de hiába minden. Ott csend van! Az ól üres, elment a coca, el az ám! Nosza, lett nagy zavar a házban. Hol a coca? Hol a hurkája, kolbásza? Elment! Elvitték! Volt nagy sipák. A fehérnépek csak úgy visítoztak, hogy mi lesz mán? Hogy vágunk mi most már disznót! S micsoda szégyen, itt a rokonság, a sok-sok segítség, s disznó pedig sehol. Rajtunk nevet az egész falu apraja, nagyja meg a szomszéd község minden kutyája, macskája…..!
A dolog pedig úgy volt, hogy este mikor apám még egyszer a disznót megtekintette, s vizet adott neki, ételt már nem, hogy üres legyen a bendő, azt a teremtette. Aztán még beszélgettek a konyhában anyámmal egy sort, s mit sem sejtve lefeküdtek pihenni annak módja szerint még felidézve szokásait a cocának, mely szépen megnőtt a kukoricán… Nevet is adtak neki, úgy szólongatták, hogy Mártonka, te drága. Egyél jól, hogy finom legyen hurkája- kolbásza kelmednek kedves Márton!
Igen ám, de Márton nincs! S hiába jöttek a vendégek, segítők torra várók, mert Márton szőrén szálán eltűnt, nyom sincs, mert hogy is lenne, hiszen éjfél óta szakad a hó! Tanakodtak hosszan, mit lesz a torral! Hívjunk kutyákat, hátha nyomra talál… mondta az egyik, a másik csak legyintett nagyot. Ángyikám ki is mondta a testamentumot rögvest. „ Nohát ha jöttek, most hiába jöttek”…., nem volt az ólban Márton! - s lábával dobbantott, hogy nyomatéka legyen a dolognak - Ebben nagy huncutság van szeréntem, sem a kertben nincsen Márton!.
Mire vélni a dolgot a gazda se tudta, aki apám volt, s restellette az esetet nagyon, és mondanom sem kell, a gyerekek ijedten topogtak mind a hóban. Aztán már látszott, hogy több lett már a nekikeseredés, megszólalt nagyapám: "Az ördög tudja, Márton merre, hol van?! Tán megneszelte azt, hogy vége lesz ma, és meglógott a nagy ravasz, mihaszna." Ilyesmiket mondott, hogy tréfás szóval üssék el a bajt, minket mentsen, benne lettünk a csúfságban. Így folyt a szó, a diskurálás az udvaron s a házban, , aztán leültek a konyhában vidáman (no mert a kedvük nem szegte az eset, és ittak is, nem is keveset). A gyerekek is ugráltak, kiabáltak, rőzsével adtak új tápot a lángnak, mivel a szalmát meggyújtották (hadd legyen egy kis tűz az udvaron), s hiába szóltak rájuk, ők csak visongattak a süppedős havon.
A gyerkőcnépség éppen birtokba vette az egész házat, s már szinte feledték, hogy disznóvágásra gyűltek e mai napon, mikor hirtelen beszaladt lihegve Gergő, s csak kiabált: Jön Mártonka és Salamon, keresztapám hajtja őket, ott az úton a Szilvafás ösvényen cammognak a havon.
Nosza lett erre megint mozgás, sürgölődés, forgás: Lám lesz itt tor! Mindenki meglássa!
És lett minden a maga rendjén
S bizony lett, de Mártonka maradt, kegyelmet kapott, Salamon pedig adta a társaságnak estére a sok finom falatot.
S hogy hiánya ne legyen a mesének elmondom még a tréfa értelmét.
Mártonkát mindenki nagyon megszerette, s Gergő keresztapja még későeste titokban a gyerekekkel megegyezve szépen hazavezette a szomszéd tanyába, s gondolta helyébe adta Salamont, kinek nagysága, súlya éppen akkorra volt, s a keresztapa ajándéknak szánta, így aztán nem volt senkinek hiánya. A tor is meglett, Mártonka maradt még nagyon sokáig élt a család kedvence. Apám is megenyhűlt, mert mindenki csitítgatta, s a tréfát, megértette, bár ő aztán időnként felemlegette, hogy bizony nevettek rajta, de sebaj, tette hozzá, hiszen a harag nem lesz jó tanácsadó, s megértette, hogy bizony néha a szív parancsa is lehet okosabb az észnél.
Így lett aztán Mártonka esete példa a családban, hogy a szív győzelme többet ér az északaratnál. Vagyis a kettő harmóniája lenne jó!

Újévi mese!

2010-01-04T09:34:00.000-08:00

A kolbász, a béka és az egér

(Népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy béka. A béka összetalálkozott az egérrel és a kolbásszal. Hárman kezdtek beszélgetni, s elhatározták, hogy ők örökös barátok lesznek.
Az egeret betették sepregetőnek, a békát beszerzőnek és a kolbászt szakácsnak. Így mentek a dolgok egy hónapig. A béka beszerzett, mert ő jól tudott ugrani, hamar tudott menni s jönni, az egér kisepregette a szobát, s hozott be fát meg vizet, a kolbász meg szakácskodott.
Hát olyan jó ételeket csinált a kolbász, hogy örökké csak nyalogatták a szájukat. Akármennyit ettek, nem tudtak jóllakni, mert nagyon jó volt az étel. Mikor letelt a hónap, azt mondja a kolbász:
- Na, hát a dolog az rendre jár, melyiketek lesz a szakács?
- Hát legyen a béka.
Megtették a békát szakácsnak. Nekifogott a béka, így is szakácskodott, úgy is szakácskodott, főzött ilyet, főzött olyat, de olyat nem tudott főzni, hogy a többieknek jólessék. Főzött vagy három-négy nap, s akkor felmondtak a szakácsnak. Azt mondták, hogy:
- Nem vagy jó szakács.
Megszégyellte magát a béka.
- Nahát akkor ki főzzön?
Azt mondja a kolbász:
- Az egeret tesszük oda.
Odatették az egeret. Ő is főzött vagy két-három nap, de ő se tudott jól főzni. Rászorították a kolbászt:
- Csak te főzzél!
A kolbász váltig mondta:
- Én az én hónapomat lefőztem, s hogyha nem akartok ti főzni, akkor inkább felmondjuk a barátságot.
Valahogy csak megkérlelték a kolbászt, mégis elvállalta, hogy még egy vagy két nap ő főz. A béka gondolta, addig ő megtanulja, hogyan főz a kolbász. Nekifogott, hogy meglesse, mit csinál.
Hát amikor a lé meg volt főve, egy darab idő múlva a kolbász, mikor látta, hogy nincsen sehol senki, beledobta magát a lébe. Megforgatta magát benne ügyesen, s akkor kijött.
"Hopp - gondolta a béka -, most már én is tudom, hogy kell csinálni! Azért olyan jó a leves, mert beledobta magát."
Akkor ajánlkozott:
- Na, most már én leszek a szakács, most már én is tudok főzni!
Nekifogott, odatett egy jó nagy fazék vizet a tűzhöz. Jó tüzet csinált, s főzte, főzte. Mikor már úgy gondolta, hogy meg van főve az a mindenféle, ami bele volt téve, nem várta meg, hogy egy kicsit meghűljön a lé, hanem mikor a legforróbb volt, belészökött.
Hát alig tudott kiszökni, mind összeforrázódott, összefutott a hátán a bőr. Azóta van varasbéka.
Félreállott a főzésből, alig tudott mozogni, úgy összeégette a forró lé. A kolbász meg az egér, mikor megmondta nekik, hogyan járt, kikacagták.
Felbomlott a barátság, s attól fogva mindenki külön élt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.
Ez egy igazi disznótoros mese, mert kiderül, hogy a legjobb étel a kolbász, attól lesz finom a leves, attól lesz jókjedvünk.

2009-12-25T06:57:00.000-08:00

Áldott, boldog karácsonyt

Az én gyermekkoromban ilyenkor elindultunk kántálni, vittük a betlehemet, benne a Kisjézust, s minden ismerőst meglátogattunk, s persze a rokonokat, barátokat.

Erre gondolva,küldöm minden kedves olvasómnak ezt a Madonna-

Boldog karácsonyt

2009-12-21T15:29:00.000-08:00

Gyopárka tündér este azt

mondta, menjünk Gyopárosra.

Ott van a tó, meg a híd

onnan lenéztünk a vízre,
megfagyott a tükre,

s láttuk, hogy három

krampusz éppen jót tett,

karácsonyfát vittek pont
oda, ahova nem tudott

elmenni a Jézuska!

Néha a krampuszok

is jószívűek, mondta

halkan Gyopárka,

és mosolygott a hídon.

A császár, a szeretet és a tudás

2009-12-15T09:10:00.000-08:00

Amikor még kicsi voltam, ilyenkor karácsony táján nagyapám mindig elmondott egy példamesét a szeretetről. Eleinte bosszantott, hogy mindig holmi történetekkel traktál, de ahogyan telt az idő, és én is egyre okosabbá cseperedtem, rájöttem, hogy ezek voltak nagyapám kincsei. Egy ilyen mesekincs jutott a minap eszembe, s most az első adventi gyertyagyújtásnál ezt mesélem el én is, ahogyan ő tette egykoron.
"Történt a dolog nagyon régen, amikor még vastagon recsegett a csizmáink alatt a fehér hó, s esténként a csillagok olyan erős fénnyel ragyogtak, mintha apró gyémántok lettek volna odaszegezve az ég boltozatára, hogy az Istenke ilyen fénnyel várja fiának érkezését, aki nem más, mint a Bethlehemi Jézuska, volt egy okos és bölcs császár, aki készülődvén élete földi folyásának lezárására arra gondolt, hogy három fia közül annak adja a koronát, aki szeretetének nagyságát és igazát a legszebb módon tudja bizonyítani.
Hát próbára küldte őket.
A legnagyobb fiú így gondolkodott. Apámnak temérdek a kincse, de még hiányzik a világ legnagyobb gyémántja. Ha én leszek a császár ez a gyémánt az enyém lesz a kincstárral együtt. Elment hát a leghíresebb kereskedőhöz és megszerezte a legnagyobb gyémántot, amiből csak egy volt a világon.
A legöregebb fia tért vissza leghamarabb, aki elmesélte, hogy messze földet bejárt számos bölccsel megvitatta, hogy mi lehetne a szeretet legnagyobb értéke. Arra jutottak, hogy nem lehet más, mint egy nagy értékű drágakő, amely a császári nagyságot is kifejezi majd. A fiú így szólt az apjának:
" Drága jó apámuram! Messze földet bejártam, sok okos emberre rátaláltam, s mind hallották híredet, fényes gazdagságod nagyságát, s úgy gondoltam, hogy szeretetem nagyságát ezzel a kis ajándékkal tudom legjobban kifejezni.
Ezzel elővette utazótáskáját, s abból kiemelt egy dobozt, amit az asztalra tett. Díszes doboz volt, aranycsatokkal, veretekkel ékesítve. A doboz mahagóniból készült, ez a világ legdrágább fája, s a veretek gyémántfejű szegekkel voltak felerősítve.
Egy híres keleti kereskedő azt mondotta nekem, hogy a csásászárhoz legjobban ez az ajándék illik, ezzel tudom kifejezni szeretetem értékét és nagyságát. Fogadd el apám, s tekintsd meg mi van a dobozban, s aztán majd döntesz...
Ezzel átadta apjának a kis ládikát, aki kezébe vette, s óvatosan kinyitotta. Szeme-szája mindenkinek tágra meredt a csodától, mert hatalmas ragyogás töltötte be a termet, a dobozban egy óriási gyémánt volt, s fénylő csillogásával betöltött mindent.
Megköszönte a császár a legnagyobb fiú ajándékát, s így szólt:
- Várjunk még döntésünkkel, lássuk a másik két fiam mit hoz nekünk bizonyságképpen.
A középső fiú is bejárta a félvilágot, s közben így töprengett. Ha apámat megajándákozom a világ legszebb aranykoronjával, tele gyémántokkal, rubintokkal, zafirokkal és egyéb drágakövekkel, nekem adja a császárságot, s akkor a korona is rámszáll. Nekem lesz a világon a legszebb koronám. Egy híres aranyműveshez ment el, hogy készítse el a koronát.
Kis idő múltán a középső fiú is visszatért útjáról.
- Nos, fiam mire jutottál, mi a te szereteted bizonyossága?
A középső fiú is csomagot hozott, de az már még nagyobb láda volt, hisazen abban volt a világ legcsodálatosabb aranykoronája.
Átadta apjának, hogy tekintse meg, hiszen ezzel akarja kifejezni szeretetének nagyságát, hogy új koronát hozott apjának.
A császár örült az ajándéknak, megcsodálta, s megölelte a fiait. Aztán azt mondta:
- Még várjunk! Mit hoz nekünk a legkisebb fiú!
A két testvér egy pillanatra összenézett, s elhúzták szájukat, mintha azt akarták volna mondani, hogy őket már senki nem tudja túlszárnyalni.
A legkisebbik legény háromszor is körbejárta a világot.
Találkozott a bölcsekkel, de aztán így vélekedett:
- Apámnak rengeteg a kincse, azt minek vigyek! - döntött miután az első kört megtette.
Találkozott aztán az aranyművessel is, de ő mégis emígyen döntött.
- Apámnak van a világon a legrégibb koronája, ez a legősibb, császári mivoltát kifejező fejék. Hatalmát jól kifejezi, de nem fejezi ki az embert, apámat...
Eldöntötte, hogy hazatér, és nem visz semmit.
Meg is érkezett, de csodálkozott mindenki, hogy üres kézzel tért vissza királyi udvarba.
Apja kérdi:
- Nos, fiam! Te mire jutottál? Te mit hoztál?
- Én csak magamat hoztam vissza ide apámuram mellé. mert rájöttem, míg a világot háromszor körbejártam, hogy te nagy császár voltál, de igen jó és szerető apám. Szerető apám voltál, mert szereteted nagysága az volt, hogy minket tanítottál.
Tanítottál élni, földet művelni, az állatokat nevelni, terelni, gazdaságot teremteni, élni tudni, a családot összetartani, fúrni-faragni, építkezni, mert Te a világ legnagyobb ezermestere vagy és a legjobb tudósa, és országot vezetsz, néped boldog, te vagy a legjobb császár. A te szereteted ebben van, hogy minket tanítottál a világban élni. Ezért én nem tudok nagyobb ajándékot adni, mint azt, hogy öreg napjaidban melletted lehessek, hogy szeresselek, segítsek neked. Én nem akarok császár lenni, csak annyit kérek, hogy engedd, hogy segítsek, a koronát pedig add valamelyik fívéremnek.
Az öreg császár szeme bizony könnybe lábadt, s azt mondta:
- Fiam ez a legnagyobb ajándék, legyen a Tied a korona, mert bebizonyítottad, hogy a Te szíved olyan tiszta, hogy mindenkit szeret.
Ezért én rád hagyom birodalmamat."
Ez volt nagyapám példameséje egyszer régen, nagyon régen. Én most tovább adtam mindenkinek.

KARÁCSONYRA MESEKÖNYVET - Gyopárka tündér meséi

2009-11-22T10:21:00.000-08:00

Jő a karácsony, s kellemes olvasmányt, csodaszép rajzokkal teli meséskönyvet ajánlok a fa alá.
A mesék Orosházáról, Gyopárka tündérről, A harangoskútról, s a csodálatos liliomkardról szólnak.

A könyvet Koszorús Oszkár könyvesboltjában megkaphatják, kérésre dedikáljuk, de itt is megrendelhető helios@globonet.hu

Adventi mondóka

2009-11-18T04:07:00.001-08:00

Fenyőfa ága
zöld karikába

Játékajánló - Kereső

2009-11-15T02:16:00.000-08:00

Itt a macska, hol a macska
Körbeülünk a földre, és felhúzzuk a térdünket. Kiválasztunk egy gyereket keresőnek, aki a körön kívül áll, mi pedig fogunk egy csomóra kötött zsebkendőt, és felhúzott térdünk alatt azt adogatjuk körbe, csúsztatjuk át egymás kezébe.
A zsebkendő a macska, a csúsztatás közben mind mozgatjuk a kezünket, hogy a keresőnek nehezebb legyen megtalálni, hol van éppen. Közben mondjuk:
Itt a macska, hol a macska, itt a macska, hol a macska?!
A keresőnek meg kell találnia a kendőt: akinél megtalálja, azzal cserél, az lesz az új kereső.
(Háromszék nyomán)

Versek Mikulásra

2009-11-11T04:44:00.000-08:00

Gyurkovics Tibor: Vers a Mikuláshoz

Miki, Miki, Mikulás,
hova bújsz, hova állsz,
mennyi aranyat találsz
a csomagban?

Vár rád a gyerekcsapat,

ide add, oda add
a cukrot, a kosarat,
gyere gyorsan!

Azt hiszed, nem láttalak
a jegenyefák alatt?

Lopództál egy nagy halom
dióval a válladon!

Bármily csendben lépeget

bakancsod a rét felett,
minden gyerek észrevett
az ablakból tégedet!

Olyan ember vagy te, mint mi,

csak az ég ruhádra hinti
a havat, és ezüst,
csillogó hajad a füst.

Felhőből van a szakállad,

szél tömi meg a pipádat,
rókaprémből van a bundád,
szeretettel gondolunk rád!

Kitesszük az ablakunkba

a csizmát, a cipőt,
mi meg addig elbújunk a
sutban, hogy legyen időd
hozni mindenféle jót,
mazsolát, mogyorót,
s mikulások, gyerekek,
cinkostársak legyenek!

Megcsörren a mogyoró

puttonyodban, csuda jó!
Mi már tudjuk, hogy te jössz,
kócnadrágod csupa szösz!

Itt állunk megilletődve,

míg a lábad törlöd le,
jól tudod te, illik ez
a mikulás-emberhez!

A kezedben alma, keksz,

bezörögsz, bejöhetsz,
tapsolunk, ámulunk,
soha el nem árulunk!

Minden este feldíszíti

csillagfény a homlokod,
olyan ember vagy te, mint mi,
csak pirosabb és nagyobb!

Gazdag Erzsi: Megjött a Télapó

Szánon jött. A hegyeken

fenyők búcsúztatták.
Zsákját tükrös hegyi tón
vízilányok varrták.

Medvék mézet gyűjtöttek

nyár derekán néki.
S egy kosárban áfonyát
küldött az ősz néni.

Pirosszemű mókusok

mogyorója csörren.
S megcsendül a kicsi szán
csengője a csöndben.

Itt van már az udvaron.

Toporog a hóban.
Teli zsákja a tiéd,
dúskálhatsz a jóban.

Donászy Magda: Télapóhoz

Szívünk rég ide vár,
Télapó gyere már!
Jöjj el éljen a tél!
Tőled senki sem fél.

Halkan reccsen az ág,

Öltöztesd fel a fát,
Hulljon rá pihe hó,
Szánkón siklani jó!

Évi és Peti vár,

Télapó, gyere már!
Nyíljon már ki a zsák:
Alma, szép aranyág.

Szívünk rég ide vár,

Télapó gyere már!
Jöjj el éljen a tél!
Tőled senki sem fél.

Weöres Sándor: Suttog a fenyves

Suttog a fenyves, zöld erdő,

Télapó is már eljő.
Csendül a fürge száncsengő,
Véget ér az esztendő.

Tél szele hóval, faggyal jő,

Elkel most a nagykendő.
Libben a tarka nagykendő,
Húzza-rázza hűs szellő.

Suttog a fenyves, zöld erdő,

Rászitál a hófelhő.
Végire jár az esztendő,
Cseng a fürge száncsengő.

Utassy József: Hull a hó

Zirr, zurr, zurrogó!

Sziszeg a szél, hull a hó.
Zirr, zurr, zurrogó!
Ragyog a sok hógolyó.
Zirr, zurr, zurrogó!
Játszani jaj de jó!
Zirr, zurr, zurrogó!
állj be közénk Télapó!

Donászy Magda: Télapó ünnep

Itt van már a Télapó,
Tele van a zsákja,
Mosolyog az arca
Örömünket látva.

Énekeljünk néki, senki

nem vár biztatásra.
Így búcsúzik tőlünk:
A viszont látásra!

Csányi György: Télapó kincsei

"Télapó! Télapó!

Hol van a te házad?
Ki adta? Ki varrta
báránybőr subádat?
Meleg, jó szívednek
honnan van a kincse?
Zimankós hidegben
van, ki melegítse?"
Szánomat szélsebes
három pejkó húzza,
kucsmás fenyők között
kanyarog az útja.
Nagy piros szívemnek
jóság a kilincse,
s édesanyák mosolygása
a legdrágább kincse.

Hidegben nem fázom

egyetlenegyszer sem:
az ő bársony pillantásuk
átmelenget engem.

Zelk Zoltán: Télapó és a hóember

Én egy csókától hallottam,
csóka a toronytól,
a torony meg tavaly télen
hallotta a holdtól,
ha igazat mondanak a
csókák és a tornyok,
akkor én is ti néktek most
színigazat mondok.
Így kezdte a hold, a torony,
a csóka is így szólt:
az udvaron egy hóember
mit gondolt, nem gondolt,
azt gondolta, dehogy fog ő
egész télen állni,
ő lesz az első hóember,
ki megtanul járni.

Ennyit gondolt a hóember

egy szóval se többet,
s indulna már, mikor hallja,
jóestét köszönnek,
ő is köszön, ő is mondja:
"Jó estét kívánok!"
s látja, hogy egy piros csizmás
öreg ember áll ott.
Jó, hogy jöttél, öregember,
épp ebben a percben
gondoltam, hogy útra kelek,
induljunk hát ketten.
Látom, nagyon öreg lehetsz,
fehér a szakállad,
Lehet, hogy a világot már
kétszer is bejártad."
"Körül bizony kétszer, százszor
és még százezerszer-
feleli nagy nevetve a
piros ruhás ember-,
de nem gyalog, úgy nem győzném,
hanem szánon járok-
úgy nézzél rám, te hóember,
a Télapót látod!"

Így történt, hogy akkor este-

-látta aki látta-
együtt szállt fel a hóember
s Télapó a szánra,
együtt vittek ajándékot
házról házra járva,
míg csak üres nem lett végül
a Télapó zsákja.
Ahány házba csak bementek,
ahányból kijöttek,
lett a répaorrú vándor
egyre-egyre könnyebb,
várták őket minden házban
kályhával, meleggel,
így olvadt el reggelre az
útra kelt hóember!

Zelk Zoltán: Mikulás

Égi úton fúj szél,

hulldogál a hó.
Nem bánja azt, útra kél
Mikulás apó.

Vállán meleg köpönyeg,

Fújhat már a szél,
Nem fagy meg a jó öreg,
míg a földre ér.

Lent a földön dalba fog

száz és száz harang,
Jó hogy itt vagy Mikulás,
gilingi-galang.

Ablakba tett kiscipők,

várják már jöttödet,
Hoztál cukrot, mogyorót,
jóságos Öreg?!

-Hoztam bizony, hoztam én,
hisz itt az idő.

Nem marad ma üresen
egyetlen cipő.
Hajnalodik. Csillagok
szaladnak elé.
Amint ballag Mikulás
már hazafelé.

Donászi Magda: Télapó érkezése

Megérkeztem Télországból,

kisgyerekek: -Jó napot!

Tudom, nagyon vártátok már,

hogy múljanak a napok.

Siettem is tihozzátok

csengős szánon, szaporán.

Szikrát szórt a szarvas talpa,

úgy suhant az út porán.

Fürge lába belefáradt.

Messzi van a mesevár.

Túl az ezer jéghegyerdőn,

hová sosem ér a nyár.

Ott van az én széllel-bélelt,

hóból épült palotám.

A kemény fagy jégvirágot

zúzmaráz az ablakán.

Van egy kicsiny toronyszobám.

Benne furcsa műszerek.

Vílághírű messzelátóm

jég-üvegén hókeret.

Ha én abba betekintek,

-higgyétek el nem csoda-

akármilyen messze laktok,

mégis ellátok oda.

Hol, mit láttam, nagy könyvembe

minden este beírom.

Megtelt könyvem sok-sok lapja,

elfogyott a papírom.

Tudjátok, hogy rádiómnak

a világon párja nincs?

Csönddel bélelt palotámban

valóságos drága kincs.

Ha gyermekek énekelnek,

a szívemhez szól a dal,

s úgy érzem, hogy nem vagyok vén,

hanem újra fiatal.

Tip-top, tip-top! Körbejárok

az üveghegy tetején,

amikor a messzeségből

víg dalotok száll felém.

Ha a táncban elfáradtam,

megpödröm a bajuszom,

bebújok a hóágyamba,

nyújtózkodom, aluszom.

Mikor aztán felébredek,

ajándékot keresek

Pirosalmát, aranydiót,

feketemák-szemeket.

Feneketlen zsákom mélyin

citrom-narancs is akad,

osszátok szét gerezdenként,

veszekedni nem szabad!

Kedvetekért jövőre is

telitömöm zsákomat,

ezer évig megtartom még

ezt a jószokásomat.

Búcsúzóul daloljatok.

Integessen kezetek.

Hószarvasom az udvaron

pihenhetett eleget.

Holnap már a mesehegyről

tekint ide Télapó!

Küldjek erre hófelhőket?

Örültök, ha hull a hó?

Frissen esett pihehóban

hócsatázni sem tilos.

Attól lesz majd jobb az étvágy,

s az arcotok szép piros.

Na most rajta! Repülj szánom!

Hószarvasom! Hoppla-hopp!

Kisgyerekek jóétvágyat,

mindenkinek jó napot!

Donászi Magda: Télapó ünnepén

Tipp-topp, tipp-topp,

Ki jön a nagy hóban?

Kipp-kopp, kipp-kopp,

Ki van az ajtóban?

Itt van már a

nagyszakállú

Télapó!Csupa hó!

Puttonyában dió, mogyoró!

Csitt-csatt, csitt-csatt,

örül a sok gyermek.

Hipp-hopp, hipp-hopp,

Télapó itt termett.

Mit hozott a

nagyszakállú

Télapó?Csupa jó!

Puttonyában dió, mogyoró!

Kanizsa József: Télapó

Sűrű pelyhekben hull a hó

Csiszeg-csoszog Télapó.

Nehéz puttony de nehéz,

Van benne alma, méz.

Virgács és játék ezernyi,

Télapó nem bírja elvinni.

Szánra teszi -hej halihó,

így folytatja Télapó.

Donkó László: Leselkedő

A Mikulást egy este

a sok gyerek megleste.

Megleste. És mit látott?

Csinálta a virgácsot,

s belerakta puttonyba.

Jaj, csak tán nem azt hozza!

Nagy csizmáját krémezte,

azután meg fényezte.

Mit tett még a puttonyba,

a sok gyerek megtudta,

cipőjében mind benne

lesz is holnap reggelre.

Lesz ott minden földi jó:

arany alma, zöld dió,

csokiból lesz valahány,

a sok gyerek várja már.

Azért titkon egy este,

a Mikulást megleste...

Molnár Gyula: Télapó

Üstököm, ha megrázom,

dér csillog a faágon.

Szakállamból hull a hó,

én vagyok a Télapó.

Puttony van a hátamon,

nehéz terhét vállalom.

Figyeljetek gyerekek,

mennyi mindent cipelek.

Hét zacskóban mosolyt hoztam,

szép gondosan csomagoltam,

csengő, bongó furulyaszó

kísér, mint víg útravaló.

Hoztam nektek fiúk, lányok

bő zsákokban boldogságot,

bátorságot, békességet

- jó sokáig élvezzétek!

Kaptok tőlem ráadásul

Télapónak tarsolyából

csokit, fügét, cukrot, kekszet,

mind elhoztam, ami termett.

Fellegűző palástom

szétterítem vállamon.

Szakállamból hull a hó,

megérkezett Télapó.

Tóthárpád Ferenc: Erre csörög a dió

Felhőt szánt a szánkó talpa,

piros ruhás ember rajta.

Mögötte nagy zsákokban

csokoládé s virgács van.

Előtte a szarvasok,

fölötte a csillagok,

alatta a föld forog:

kertek, házak, ablakok...

Ablakokban csizma ásít,

itt egy cipő, ott egy másik.

"Erre csörög a dió,

arra meg a mogyoró!"

"Mind-mind kapnak csomagot,

a kicsik és a nagyok."

A Mikulás mindent tud,

lesz, akinek virgács jut!

Mentovics Éva: Télapó az oviban

Tavaly télen az oviban

nálunk járt a Télapó.

Arca kedves és mosolygós,

haja fehér, mint a hó.

Egymás után minden ovis

a térdére ülhetett.

Nagyon meg voltunk hatódva,

s úgy mondtuk a verseket.

Télapóka mesélt nekünk,

s készült rólunk egy fotó.

Mivel nekem nagyon kedves,

szobám falán látható.

Amikor a képre nézek

eszembe jut, mit mondott:

- Egy év múlva újra jövök,

s hozok nektek csomagot.

Eltelt egy év, december van,

s készülünk az oviban:

verseket és dalt tanulunk,

s előadjuk majd vígan.

Ha betoppan, dallal várjuk

kedves öreg Télapót.

Reméljük, hogy úgy, mint tavaly,

most is hoz majd minden jót.

Kormos István: Télapó munkában

Erdőben csöpp ház,

elbújva szinte.

Előtte sétál

három szén-cinke,

tetes teteje

nagy piros kucsma!

Micsoda ház ez?

Biza nem kocsma!

Télapó lakik

magában ottan -

Nézzünk be loppal,

Micsinál mostan?

Abban a házban,

a nagy szobában

Télapó ül egy

sámlin magában,

kicsi a sámli,

de nagy a gondja,

mert kinn a zord szél

a havat hordja,

és Télapónak

indulni kéne -

Ki mondaná meg,

ugyan mivégre?

Hát Télapónak

azért kell menni,

mert ma estére

várja mindenki.

Dugig a zsákja,

hátára kapja,

fejébe nyomva

már a kalapja,

kezében névsor,

sok-sok gyerekkel,

kiket aTélapó

igencsak kedvel.

Udvarán csöpp szán,

csöpp szánon játék,

mennyi, de mennyi

tenger ajándék,

szán elé fogva

tüzes lovacska,

Télapó hoppsza!

felszáll a bakra.

Hiába zord szél,

hó keringelhet,

indulni gyorsan

Télapó csenget.

Száll a pici szánja

Által az erdőn,

fut alovacska

úton, tekrgőn,

Télapó nógat,

suhog az ostor,

ha oda vág is,

sohase rosszkor,

havas fák sorban

elmaradoznak,

látni már fényét

csöpp ablakoknak.

Szembe a szánnal

szalad a város,

jő egy ház, kettő,

tíz, ötven, számos,

széles az utca,

akár a tenger,

Télapó szánját

nézi sok ember,

lovacska kop-kop,

fut csuda trappban,

fehér hó szállong,

hull szakadatlan.

Télapó végül

szánról leszállva

piciny lovának

"Hőha!" -kiáltja,

hátána nagy zsákja,

lábán nagy csizma!

(Ebben a házban

lesz öröm itt ma!)

Kapun bedobban,

egy ajtó koppan,

nagy kesztyűjében

kilincs elroppan.

Lép egy szobába,

de nem gyújt villanyt,

hogy körülnézzen

gyufát sem villant,

mert a kucsmáján

akkora csillag,

és az a csillag

csudásan villog,

s gondol csak egyet

és a subából

szoba-középre

fenyőt varázsol.

A fenyőfára

fuvint egy cseppet,

fenyőfa ága

ím belereszket;

még egy fuvintás,

s még egy (ez három):

szaloncukor függ

mindegyik ágon,

aranydió is,

szép, ringatózó,

s gyújtásra váró

sok csillagszóró.

Áll a fenyőfa,

mint amesében,

Télapó nézi,

szoba-középen,

zsákjából gyorsan

előhalászgat

piros labdákat,

hajasbabákat,

kisautót, könyvet,

hintalovacskát,

és egy ugráló

picinyke macskát.

Az a csöpp macska

nyávog vidáman,

s nagy hajcihő lesz

ím a szobában:

három gyerek fut

lélekszakadva,

becsalta őket

az a csöpp macska.

No, ha futottak,

hamar megállnak,

amit csak látnak,

körbecsudálnak.

Télapó menne

tovább a háztól,

de a gyerek mind

körötte táncol:

"Maradj kicsit még,

Télapó nálunk,

ülj le, míg mindent

meg nem csodálunk!

Mert temiattad

szép a karácsony:

valóra váltva

annyi sok álom!"

Mert maradásra

úgy kérincsélik,

s víg nevetésük

ér aszívéig,

Télapó székre

huppan egy percre,

a már ének röppen

magosba zengve:

gyerekhang szárnyal,

brummog utána:

gyúl csillagszóró,

szikrákat hányva.

Aztán a szánhoz!

Indulj, lovacska!

Téplapó fölszáll

megint a bakra.

Mert még ma este

várja sok gyermek,

a függöny résén

elébe lesnek.

Fut a lovacska,

csengő csilingel,

vastag pelyhekben

a hó keringel.

Brézói ludakról

2009-11-01T03:51:00.000-08:00

A brézói ludakról az mondatik a nagy szárazság idejéből, hogy – mert nem ittak, csak ettek – mind kivesztek. Okos ember az oktalan szárnyas állatoktól is tanulhat. Aztán nem is olyan közönséges lények azok, ha jobban meggondoljuk. Mert ha nem vesszük ki azt az elavult cselekedetüket, hogy a Kapitóliumot megmentették, de már az irodalmi érdemeik előtt illendő meghajolni, mivelhogy az ő tollaikkal írták sok időn át azt a tömérdek könyvet, melyekben benne vagyon az egész világ bölcsessége.
Hát még a derék brézói ludak! Ezek a halálukkal is egy nagy bölcsességet pecsételtek meg, hogy inni okvetlenül kell.
Ludak voltak és lesznek mindig Brézón, sőt a Mák Sámuel udvarán is ott gubbaszkodik kettő, de már ezek mégsem a régi, az úttörő brézói ludak, melyek meghaltak, hogy nem ihattak. Vigyázott ennélfogva Mák uram, a szűcs, hogy úgy ne járjon, s ivott eleget. De meg is volt a jótékony következése, hogy egész ekkoráig nem halt meg. Olyan eleven piros, mint a makk. Hanem az is igaz, hogy mindenét elpusztította az úttörő ludak sorsának elkerülésében, nincs annak egy garast érő jószága, mert az a két lúd sem az övé; Piroska lánya örökölte nagynénjétől, a takácsnétól, isten nyugossza meg ott, ahol van. Nagy öröm volt az, mikor hazahozták...
Még jóformán csak libaszámba mentek szegénykék; az igazi tolluk, szürke az egyiké, fehér a másiké, most kezdte befedni a selyempuha zöldes pelyhet. Kedvesek, jók voltak. Pici sárgaszegélyes szemeikben, amik olyanok, mint egy serét, valami nyájasság, szeretet csillogott, mikor kis gazdasszonyukra vetették. És vidám lett az udvar tőlük, a korhely szűcs labodával, fűvel fölvert udvara. Tessék, milyen jó az most a ludaknak! Ha a pázsitra ülnek szenderegni, hosszú füvek, kórók amint elfedik őket s gyöngéden cirógatják, nem látszik ki belőlük semmi, csak a csőrük, az pedig úgy veszi ki magát messziről, mint egy-egy tulipánvirág. Már csak nagy boldogság az, hogyha valakinek két valóságos eleven libája van!
Azok a takaros sárga lábacskáik (no, hát nem éppen olyanok, csakhogy sokkal szebbek, mint a tiszttartó kisasszonyok legyezői?), az a nyúlánk nyakuk, szelíd okos fejük... istenem, istenem, csak búbja is lenne legalább az egyiknek. És mi minden lehet majd ezekből! Pehely, tollu, abból azután tollfosztás; minden esztendőben meg lehet őket kopasztani, míg egy rettenetes dunyha lesz belőle... de egy olyan nagyon nagy dunyha, hogy még tán férjhez is lehet vele menni. Mák Sámuel azonban, aki latin iskolákat járt ember vala, s tanáccsal bővelkedő mindennemű dolgokban, egész másképpen vélekedett.
– Minek lábatlankodnának itt, édes fiam? Meg kell őket semmisíteni. A lúd halandó jószág, kis pintyőkém! Magamagától halandó, azt mondom.
Piroska ijedten nézett fel ilyenkor az öregre.
– Megelőzni tudni a halált, az a virtus, hehehe. Két-három hétig hizlalod, az egyiket azután becseréljük borért a korcsmárosnénál, – a másikat pedig megesszük. Lám, azok a régi brézói ludak... ha azokat is inkább megették volna az ősapáink!
A gyermeklány sóhajtott, azután engedelmesen lehajtotta fejét s e naptól kezdve tömni kezdte kedvenceit. Most látta csak, milyen nagyok, milyen szépek! Az idegenek is megbámulják. Még maga az ispán úr is (nyájas, jó ember az, vele is hogy elbeszélget néha), ha arra megy, rendesen megáll a kerítésnél s úgy elnézi azokat a ludakat, hogy szinte rájuk tapad a szeme. No, de meg is érdemlik. Kivált a fehér. Mikor az a bohó lány felgyűri

Szerző: Mikszáth Kálmán

Márton napra

2009-11-01T03:44:00.000-08:00

Kiolvasó novemberben

November itt vagy már,

a sok liba hazavár

Gi-gá, gi-gá gúnárom

elveszett a vásáron,

vártam, majd csak hazajön,

s az ablakon beköszön;

de nem jött meg a betyár,

tepsibe való gúnár,

akire jön a három: keresse meg gúnárom!

Pákolitz István

Márton lúdja

Egy szegény parasztnak nem volt kenyere. Elhatározta, hogy kérni fog az uraságtól. Épp Márton napja volt, s hogy ne menjen üres kézzel, megfogta egyetlen libájukat, a feleségével megsüttette, s vitte. – Köszönöm, jóember – mondta az uraság –, csak azt nem tudom, hogy osztozzunk meg rajta. Feleségem, két fiam és két lányom van. Hogy osszuk el úgy a libát, hogy egyik se sértődjék meg? – Én elosztom – feleli a paraszt. Fogta a kést, levágta a liba fejét, s ezt mondta a földesúrnak: – Te vagy a ház feje, tied a fej. Aztán levágta a hátsó felét, s odaadta a feleségnek: – Neked itthon kell ülni, vigyázni a házra, tied a püspökfalatja. Aztán levágta a liba lábát, s odaadta a fiúknak: – Nektek itt a két láb, hogy apátok útján járhassatok. A két lánynak odaadta a két szárnyat: – Ti hamar kirepültök a házból, itt van a szárny hozzá. Ami marad, megtartom magamnak. S elvette a liba törzsét. Nevetett az úr, s kenyeret és pénzt adott a szegénynek.

Meghallotta egy módosabb gazda, hogy az úr a szegény parasztot egy libáért megjutalmazta, megsütött öt libát, s elvitte az úrnak. Így szólt az úr: – Köszönöm, de hát feleségem, két fiam és két lányom van, hatan vagyunk, hogyan tudjuk elosztani az öt libát? Elkezdett a módos gazda gondolkozni, de semmit sem tudott kitalálni. Elküldött hát az uraság a szegényemberért, hogy ossza el ő a libákat. A kezébe vett egy libát, odaadta az úrnak és a feleségének, s ezt mondta: – A libával hárman vagytok. Egyet odaadott a két fiúnak: – Ti is hárman vagytok. Egyet a két lánynak: – Ti is hárman vagytok. Magának megtartott két libát: – Mi is hárman volnánk a libákkal, egyenlő az osztás. Az úr nevetett, ismét pénzt és kenyeret adott a szegény parasztnak, a gazdagot pedig elkergette.

Fabuláskönyvemből

2009-09-27T08:42:00.000-07:00

Az ezer tükör háza
Ajánlom e mesét Kockaváros híres emberének:Pang-dan-ffu tsa-ba-nak a nagy kombinátornak.

Nagyon régen történt, ami történt, amikor a kutyák még úgy járkáltak-keltek, mint az emberek.
Valahol, erre-merre, volt egy falvacska éppen a hegyek lábánál, ahol az alföld kezdődött, s a hegyi vizek szepen megszelidültek folyásukkal. Ebben a faluban volt egy dombocska, s a dombocska tetején állt egy ház, ahol a falu ügyeit intézték. Ebben a házban volt egy szoba, s a szobában ezer tükör. Ezért hívták ezt a házat az "Ezer tükör házának". A faluban élt egy vidám természetű, bolondos, játékos kiskutya, aki mindenkit vidámmá tett, még a morcos elöljárókat is. A kiskutya mikor meglátta a híres-neves tükörházat, ugrándozott örömében, és elhatározta, bemegy. Kiváncsi volt, mi történik odabent...
Felugrott a domb alján kezdődő lépcsőre, s szépen felbaktatott a teraszra, majd besétált a házba. A kiskutya farkincáját folyton-folyvást vidáman csóválta, ami a boldogság kifejezése volt nála. Hegyezte a fülét, és vidáman vakkantgatott. S lám a csoda, a teremben ezer kiskutya csóválta a farkát és vidáman vakkantgatott. Ennek nagyon örült a kiskutya, s amikor elindult haza, azt gondolta:" Csodálatos hely! Ide még visszajövök, itt jól intézik a dolgokat!
Volt ebben a faluban egfy másik kiskutya is, Mindig morgott, igazán senkit nem szeretett, szőrét borzolta, vidámnak senki sem látta. Ő is elhatározta, hogy megnézi az Ezer tükör házát. Többszöri nekirugaszkodással nekiugrott a lépcsőnek, kövérsége mindig visszarántotta. A farkát a lábai közé húzta, ha nem volt kedvére való kísérője a kutyák között. A terembe belépve ezer morcós, dagadt kutya nézett rá vissza. "Borzalmas hely! Meg kell szüntetni!" - mondta .
Ebben a faluban mindenki tudta, hogy a tükörbe nézve megláthatják igazi arcukat. Ezért hozták a törvényeket mindig az Ezer tükör házában.

A szorgos Terka jutalma

2009-09-11T08:31:00.000-07:00

Egyszer volt, ahogy volt régen, szóval volt egy ember. Az embernek pedig volt egy igen jóravaló, délceg fia. A fiút Mártonnak hívták a keresztségben, de mindenki csak Marcókának mondta. mert olyan mackós volt, s csak az járt mindig a fejében, miként lehetne mindent jobban csinálni, hogy aztán könnyebben boldoguljon, mint apja és anyja. Ezért hívták ezermester Marcókának is. A legény mikor elérte a házasulók korát, az apja azon töprengett, hogyan találhatna egy olyan, szorgos, derék, tiszta és hűséges lányt a fiának, aki méltó párja lenne, mint amilyen párja volt az ő felesége neki, azaz Marcóka édesanyja.
Sokat nézdelődött, kérdezösködött, a fiát ide-oda, bálokba is küldte, de igazán nem találtak megfelelő asszonyjelöltet.
Egyszer aztán kigondolt valamit. Éppen az őszre hajlott már az idő, s a kertben érlelődött a sok alma és szilva, megrakta szekerét sok-sok finom gyümölccsel, s elindult faluról falura a fiával egyetemben, hogy meglássák a világot, s hátha Marcókának akad egy takaros menyecske, akit tán meg is kedvel.
Ahogy elértek egy-egy falut, ment a hírük, hogy jönnek a leánynézők. Pedig ők csak azt mondták, hogy annyi szemetet megvesznek, amennyit a lakásokban összetakarítanak. Mindenhol végigkiabálta az utcákat:
- Szemetet veszek! Almával, szilvával fizetek!
Megállították és kérdezték:
- Hé, öreg, miféle szemetet veszel?
- Mifélét? Takarítsd ki a szobádat, konyhádat, s azt a szemetet megveszem!- Röhécseltek ezen az emberek, legyintettek, s otthagyták őket.
Így érkeztek meg Gömbölyűfalvára. ott is kihirdették, hogy szilváért, almáért szemetet vesznek. de sokan nem tudták ám, hogy menyecskének való lányt keresnek. A lányok bementek, s nekiláttak a takarításnak, gondolták, minél többet összednek, annál szorgosabbnak hiszik majd őket, s annál több gyümölcsöt kapnak. Gyűjtötték a szemetet a konyhákban, szobákban, s zsákokban vitték ki az öregnek, aki a falu végén visszafordult kocsijával, hogy lássa, ki mennyit akar eladni.
Álltak a lányok, szépen a kapuban, és dicsekedtek egymásnak, hogy milyen jó üzletet kötnek. Megteltek a kötények, kosarak, zsákok a szemétért kapott gyümölccsel. Az öregember nem sajnálta sem az almát, sem a szilvát, adta, adta. Végül a falu szélére ért. Takaros ház előtt egy csinos leány állt egy kicsi kosárkával. A lány odaadta a félmaréknyi port, ennyit talált, s csupán egy pár szem szilvát kért, hogy beteg édesapjának kedvenc ételét, szilvásgombócot főzhessen.
- Miért nem szedtél többet össze - kérdezte az öreg a lányt.
- Szedtem volna bácsikám, de csak ennyi volt, ennyit tudtunk anyámmal összekaparni, mert azt soha nem hagyom összegyűlni.
Erre gondolt az öregember is, látta, hogy a lány tiszta, csinos, szorgalmas és kedves, s mondta örülne, ha a menye lenne. A fia is leugrott a bakról, s felkapta a lányt, megölelte, mert ahogy meglátta rögtön megszerette, a lány illata elragadta magával, s a hangja is olyan kellemes volt, mintha a pacsirta énekelne.
Ahogy aztán lenni szokott, összeházasodtak. Takaros házat építettek, amely messze földön híres volt lakóinak jószívűségéről, tisztaságáról, szorgalmukról és gyerekszeretetükről.
Azóta is gyakran mesélnek - szerte az országban - a szorgos lányról, aki olyan tisztán tartotta a házát, hogy alig tudott annyi szilvát szerezni, hogy egy főzetre elég legyen a gombóchoz. A boldogság így lett a tisztaság szorgos Terka és ezermester Marcóka jutalma
Szorgos Terka és ezermester Marcóka - a mesében - boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A telhetetlen bíró esete

2009-08-27T02:08:00.000-07:00

Történt egyszer, elég régen, a híres alföldi réten, ahol a Tisza sűrűn kanyargott végig, mígnem egyszer kiegyenesítették, volt egy város, s annak rendes szokás szerint egy bírója.
Nosza a város határában volt egy szép nagy tó, s annak volt egy innenső oldala, no meg egy túlsó. A bíró az innenső oldalon álldogált, s töprengett folyton, hogy mi lehet ott a túlsó oldalon, mert hallotta, hogy ott erdők vannak, s azok tele állatokkal, s arra gondolt megszerzi azt is magának. Éppen akkor, amikor fondorlatos tervet akart kieszelni a birtok megszerzésére, jött néhány parasztember, akik éppen a túlsó oldalra indultak egy csónakkal.
Azt mondja nekik a bíró:
- Jó emberek elvinnétek engem is a túlsó oldalra, hogy szétnézzek egy kicsit?
A parasztok bólintottak, mert olyan jóságosan kérte őket, jámbor embert véltek a bíróban.
Hát áteveztek. A bíró szétnézett, bebarangolta az erdő egy részét, s aztán egy kis kunyhót épített magának az ottaniak segítségével, hogy rossz idő esetén menedéke legyen.
Másnap a bírót visszavitték a saját partvidékére.
Eltelt egy kis idő, s aztán a bírónak megint eszébe jutott az erdő, és kunyhója, hát újból felkerekedett. Ekkor már egyezkedett az ottaniakkal, s egy földdarabkát néhány obulussal megvett, s építettek már egy szép nagy házat magának. Az erdővidékiek, mit sem sejtve, segítették, s örültek szinte ottlétének, mert látták, hogy nem is olyan buta ember, csak volt egy gyanú, mintha telhetetlen ember lenne.
Aztán ismét visszatért a bíró az alföldi vidékére, de csak nem tudott nyugodni, mert szerette volna, ha megkapja az erdős vidéket is magának.
Harmadízben is át akart kelni aztán, csónakba ült, s az erdővidéki parasztok evezni kezdtek. Váratlanul hatalmas szél kerekedett, a csónak felborult, s mindannyian a vízbe pottyantak. A bíró bizony nem tudott úszni, de a többiek visszajutottak a partra.
Elmentek a városba, ahol lakott a bíró. A bírónénak elmondták az esetet, aki jajveszékelni és zokogni kezdett: Jaj Istenem meghalt a bíró! Jaj Istenem meghalt az uram!
Aztán megkérdezte: -. hogy fúlt a vízbe? - meséljétek el részletesen.
- Amikor a nagy viharban felborúlt a csónak, mindnyájan a vízbe estünk - felelték - mindnyájan azt kiabáltuk:" Add a kezed, bíró uram! Könnyen adhatta volna, de nem akarta, nem adta, és így megfulladt.
- Jaj,jaj, jaj nekem tudtam, hogy így lesz, s így is volt - siránkozott a bíróné. Azt kellett volna kiabálni:"nesze a kezünk!, bizony megmenekült volna. A szerencsétlen megszokta, hogy mindig csak kapott, és sohasem adott.
A parasztok bólintottak: Bizony azt megtapasztaltuk, amíg nálunk volt! S azzal szépen visszaballagtak a tópartra, s csónakot kértek, hazaeveztek, s soha többet nem jöttek erre a vidékre.
( Megjelent a sepsiszentgyörgyi HÁROMSZÉK Kiscimbora rovatában 2009. aug.29)

Gyopárka tündér meséi (írta Károlyi Fülöp Béla)

2009-08-09T06:34:00.000-07:00

A meséskönyv megjelenése elindította a mesék önálló életét. A Gyopárka tündér című mesének már lett színpadi változata és bábszinpadi változata is.

Gyopárka tündér meséi

2009-04-02T03:52:00.000-07:00

Íme, a címlapja az új orosházi meséskönyvnek, amely a minap jött ki a nyomdából.

A spirálozott mesekönyv sok szép rajzzal és Orosháza múltjához kötődő történetekkel akarja szórakoztatni a gyerekeket, óvodásokat és iskolásokat egyaránt.

A könyv hétfőtől Koszorús Oszkár Könyvesboltban megvásárolható.

Károlyi Fülöp Béla: Elmentem én Gyopárosra

2009-03-25T02:38:00.000-07:00

Elmentem én
ki a tóra,
a szomszédba
Gyopárosra.
Megálltam én,
ott a tónal,
vizet mertem
épp a hídnál.
Addig mertem,
meregettem,
a dézsámat
megtöltöttem.
Nagyapámnak
fáj a lába, a jó
vízzel kikúrálja.
Elmentem én
Gyopárosra
hét szivárványt
láttam ottan.
Hét szivárvány
rámnevetett
házunk fölé
telepedett.
A szivárvány-
kapu alatt
boldog leszel,
ha áthaladsz.
Boldog leszel
ott a tónál
a szivárvány- híd

vigyáz majd rád.