Orosházi csudafa Amikor ez történt olyan idők jártak, hogy vacsorára minden pénteken túrógombócot főztek az asszonyok. Lágyat, omlósat és illatosat, attól mindig megenyhült a morcogó férfiember lelke és a szíve. Emlékező hagyomány volt ez az a vacsoraétel az egykori tatárgombócra. Mert történt egyszer, több száz évvel ezelőtt, hogy a kutyafejűek, betörtek, fosztogattak ismételten a faluban. Az egyik asszony, Terka néném az Alvégen, éppen túrógombócot főzött, mikor egy tatár megállt az ajtóban. Ijesztő kiáltásra nyitotta a száját a harcos, mikor Terka mama ijedtében a fazékból kikapott egy forró gombócot, s gyors mozdulattal hozzácsapta, az éppen a nyitott szájába talált. A nagydarab gombóc beleszorult a hívatlan látogatóba , égette a tatár száját, nyelvét, kiköpni nem tudta. Hát rohant a falu közepén lévő kúthoz, s közben csak hadonászott kétségbe esetten. A többi tatár meg utána vágtázott, nem értvén, hogy mi van vele. A falu népe is bátorságra kapott a futásuk láttán és botokkal, kapákkal vágtattak a tatárok után. Akkora volt a fosztogatók meglepődése, hogy csak nyakába kapta mindenki a lábát, s aztán iszkiri elmenekültek a faluból. Így a falu megmenekült. Így lett a gombóc itt tatárgombóc. Valójában éppen pénteken volt friss túró, s ilyenkor a férfiember bármit mondhatott, gombóc volt a vacsora.
Szóval akkor történt, hogy egyik reggelen éppen a főtérnek nevezett piactéren, annak is a közepén, ahol csobogott a „Mindenkikútjá”-ból a friss víz, odateremtődött a kút mellé egy fa. Szombaton még nem látszott semmi különös, de vasárnap reggel már ott állt a fa. méghozzá körtefa volt, sok illatos gyümölccsel.
Senki sem tudta honnan hozták vagy ki hozta.
Talán madár pottyantotta magból kelt! – vélték egyesek.
Nem hitték, túl nagy fa volt, hogy este még semmi, s reggelre már ott álljon és már gyümölcsöt is érleljen.
Mondtak ezt is, mondtak azt is, főleg az terjedt el széltében-hosszában, hogy tündérek jártak erre, s ők ültették. Hisz azt mindenki tudta, hogy a tündérek szeretnek itt élni.
- Oka van annak az ültetésnek! – mondták a vénasszonyok tudálékosan – mégpedig az az oka, hogy nincs még egy falva széles-e hazának, országnak, világnak, ahol ilyen nagy egyetértésben, szeretetben élnének az emberek, mint Orosházán. Hát ezért a fa: ajándék a falu népének. Ezen aztán alaposan elgondolkozott mindenki, és magába szállt kicsi és nagy, férfi és nő, elöljáró és gyalog járó polgár. Ezt megérni! Hitetlenkedtek egyesek, mások meg helyeslően bólogattak.
Telt az idő, napok, hetek, hónapok, évek jöttek, mentek. Pergett a homok lefele Időapó homokóráján, amit őrző tekintettel vigyázott.
A csuda híre mindenfele eljutott. Hát ilyen fát ez idáig még nem is láttak az erre lakók, így aztán eltátotta a száját mindenki, aki megnézte. Az orosháziak nagyon megszerették a fát. Naponta odaüldögéltek köréje, mesélgettek. A környéken élő népek is csodájára jártak, s mondogatták „lám, ezeknek az orosháziaknak megint van valami furcsaságuk, most már csudafájuk is van!”
Csudafa! Mitől lenne a csuda?
A csodálatos az volt, hogy reggel, mikor a nap éppen csak feldugta első aranysugarát a föld szélére, a fa elkezdett dalolni. De nem ám akármilyen dal volt az, hanem olyan serkentő, vérpezsegtető, amely bizony a fehérnépet rögvest táncra penderítette, s aztán csak úgy égett keze alatt a munka, hogy füstölt a nyoma, mint öragapám csibukja, amikor még a törvény nem tiltotta a csibukolást.
Aztán ennek a fának törzséből kinyúlt négy vaskos ág. Egyik nyújtózott keletre, másik délre, harmadik nyugatra, s az utolsó meg éppen északnak, Ennek aztán Orosházán mai napig is nyoma van, mert az északi ág adta a nevét az Észak utcának, a keleti ág pedig a Kelet utcának, a másik kettő valahogy kimaradt a sorból, mert gyakran történt az is, hogy félbe hagytak dolgot.
Aztán más jelessége volt a fának: minden vastag ágból kinyúlt három vékonyabb ág, s a vékonyabb ágak tovább nyújtózkodtak. Így aztán pontosan annyi ága volt a fának, mint az év naptári hónapjai, napjai, évszakjai. Vagyis számoljátok ki mennyi!
Igen pont annyi! (12+365+4= 381) vagy változó, ha éppen szökött a nap valamely esztendőben.
De még ezen felül is volt csodája a fának. Annyi levél volt az ágakon, mindig ahányan éltek a faluban. Ha valaki elment vagy meghalt, akkor lehullott a fáról egy levél. Igen az eltávozó levele, mert a levél erezetei mindenki nevét is kirajzolta már akkor, amikor megszületett.
A fát aztán úgy megszerették, hogy nélküle már élni sem tudtak volna, hiszen mindig adott a fa naponta mindenkinek egy-egy ajándékot, mézédes csengő-körtét.Ami körtét leszedtek egyik nap, helyébe új gyümölcs nőtt másnap reggelre.
Így teltek-múltak a napok, s nagy békességben éltek itt az emberek, nem torzsalkodtak, mindenki tudta a helyét és a rendet, Ahhoz tartották magukat, amihez kellett. A falubíró okos ember volt, mert mindig az emberek érdekeit nézte és tett is azért sokat.
Fia Levente bölcsessége, bátorsága is messze földön hírét járta. Egyszer a legény a reggeli ébredés után azt mondta az anyjának:
- Édesanyám álmot láttam!
- Aztán mi jót álmodtál édes fiam?
- Jött tizenkét madár és vonszoltak magukkal még egy tépett madarat, de az inkább fogoly lehetett.
- Milyen madarak voltak, édes egy fiam?
- Fekete hollók!
- Jaj, édes fiam! Hallgass, el ne mond senkinek. Nem jelent jót az ilyen álom.
Hát Levente hallgatott.
Egy napon történt valami, mert a fa termése egyik reggelre csak úgy hirtelen eltűnt. Pedig éjfél után két órával arra járt a falu őre, s akkor minden körte hiánytalanul megvolt. Senki sem látott semmit, de reggel az emberek csak a csupasz ágakat találták. Gyümölcs sehol, sőt a fa egyik ágát is letörték. Ekkora csapás már-már romlásba döntötte a falu embereinek hitét. Másnap ismét ugyanez történt.
Amikor már harmadik reggelen is csak a csupasz fát találták, kiötlötték, hogy őrséget állítanak a fa mellé. Állítottak is, ám éjfél előtt pár perccel az őrök elaludtak, s bizony semmit nem láttak, csak suhogást hallottak álmukban.
Amikor éppen éjfélt ütött a templom kisharangja, s a toronyőr is elénekelte a magáét: „Éjfélt ütött már az óóra! Húzzad fel a takaróóódat! Tűzre, vízre vigyááázatok, legyen édes az álmotok” nagy trappolás, suhogás, zúgás. Tizenhárman fekete lovon, fekete köpenyben jöttek valakik valahonnan nyugat felöl. Nagy hanggal mondták a magukét, vitatkoztak, kötekedtek. Aztán táncot jártak, megrázkódtak, hollókká lettek, majd visszaöltöztek, mulatoztak, henyéltek, bort ittak, zenéltek. Majd ismét hollókká lettek mindahányan. A tizenharmadikat csak úgy lökdösték maguk körül, mintha az fogoly lenne.
- Gyere, csak gyere! Szedd le gyorsan az összes körtét – mondta a vezérforma, s rácsapott a kis csenevész hátára.
A madár leánnyá változott, s szedte rögvest egy zsákba a sok körtét…
A többiek vigyorogtak, hentergőztek:
- Kifosztjuk őket! – mondták örvendezve.
- Tudjátok mi a szép ebben? – kérdezte a vezérholló.
- Mi?
- Hogy éppen a jószívű tündér fosztogatja őket, ő volt a jótevőjük. Mi csak nézzük, ő pedig lopja a körtét!
- Hehe, hehehe – nevettek ezen körbe-körbe.
- Most ő is gonosz! Ez tetszik nekünk!
- Úgy van!
- Tegyünk mindenkit gonosszá!
- Okos ötlet – mondták sorra.
- Ne hagyjuk őket nyugton – mondták.
- Isteni érzés gonosznak lenni! – mondta a vezér
- Pardon, talán ördögi… - helyesbített az egyik
- Jó! Nem bánom, legyen igazad!
- Unom a szalonnát!
- Úgy van!
- Unom a lebbencset!
- Úgy van!
- Én meg a banánt!
- Úgy van!
- Unom az egészet!
- Úgy van!
- Unom, unom, történjék valami! – mondták
- Álmot bocsájtunk erre a jámbor falura, mikor felébrednek, azt teszik, amit mi akarunk.
- Elvisszük a fájukat.
- Minek az nekik!
- Elvisszük a búzájukat!
- Minek az nekik!
- Miénk lesz a hatalom!
- Uralkodunk mindenen- éljeneztek, körtáncot jártak.
Az őrök aludtak, a hollók táncoltak, aztán a sok körtével elrepültek.
Tizenkét alkalommal ismétlődött, közben a fa napról napra sorvadt, száradni kezdett.
Mondja a bíró fia Gyorseszű Levente, akinek már lassan házasodni is kellett volna!– én megmentem a fát. Szembeszállok a Gonosszal.
Csóválták a fejüket az emberek - Hiábavaló szóbeszéd ez! – mondogatták.
- Őrséget majd én állok ezentúl!– mondta határozottan Levente.
Első éjszaka kileste őket, s meg is látta valamennyit, ám hirtelen leragadt a szeme, s az igazak álmát aludta reggelig.
Második éjszaka éberebb volt, friss forrásvízben megmosdott, egy jó ideig bírta ébren, a kis tépettet, a tizenharmadik madarat, majdnem megfogta; ám csak a farka tollát érte el. Harmadik éjszaka csapdába csalta, s mégiscsak megfogta a kicsi hollót.
S lám a madár megszólalt:
- Ments meg Levente, én vagyok a tündérek királylánya, Tündér Anna. Fogva tart már évek óta a Gonoszság, s elfoglalta országomat is, most benneteket akar elpusztítani. Szabadíts meg, gyere értem, várlak. Megmentjük falutokat is!
Levente a fekete tollú madarat, csak nézte, s úgy érezte mintha nem is madár volna. Megsimogatta: „Uram-teremtőm!” leánnyá változott a holló. Szőke haja ráomlott Levente vállára. Egyből szerelembe esett a legény!
Igen ám, de úgy meglepődött a dolgon, hogy menten el is engedte, az meg elrepült tova a hajnalban a napnyugta felé.
– Mindig napnyugtának gyere, nehogy keletre néz és indulj!- kiáltotta egyre távolodva a hollóvá lett aranyhajú leány,
Nem volt nyugta ettől kezdve Leventének. Csak téblábolt, csetlett-botlott, kótyagos lett.
Mondja az öregmamája a lányának, Levente anyjának:
- Ejnye! Úgy látom megkótyagosodott ez a legény, mintha belémászott volna a szerelem
- Nem ’a! –felelte vissza – A körtefa hiányzik neki, az a baj! Már nem is tudom hány napja nincsen gyümölcs.
- Hát jó! – mondta az öregmama – bár azt hiszem, útra készülődik a legény. Talán éppen a körtéket megy megkeresni!
Úgyis lett!
Másnap felszedelőzködött Levente.
- Édesanyám mennem kell! Nincs nyugodalmam, míg meg nem találom Tündér Annát!
- Hát csak indulj fiam, hisz a körtefát is menteni kell!
Aztán sebbel-lobbal útravalót készített egy szépséges nagy kerek kenyeret sütött a fiának, ami elég lehetne akár egy hadseregnek is. Pogácsát is rittyentett egy tepsivel. Olyan igazit, hamuban sültet, ahogy az ősök tették, ha nagy útra mentek. Szikkasztott füstölt húst, szalonnát, hagymát csomagolt még. A borjúbőrből készült elemózsiás iszákja megtelt a hazai oltalmazó falatokkal.
Az útra készen állt. A szekrényből még előkerült egy szép hímzett asztalkendő, aminek csak annyit kell mondani: Terülj ABROSZKÁM! S máris lehetett falatozni. Kapott még egy kulacsot is, amiből soha nem fogy ki a forrásvíz. Étel, ital, abrosz…. Apja még mielőtt megölelte volna fiát, adott neki egy köpönyeget, amely megvédi a hidegtől, forróságtól és a rontástól. Már csak valami olyan eszköz kellett, ami fegyver is meg szerszám is.
Hát az is meglett! A falu híres kovácsa kovácsolt neki egy acélfokost.
- Ez fiam, ha akarod balta, fát vágsz vele, ha akarod olyan, mint a harci csákány. Vág a pengéje, mint a borotva, hosszúra nyúlhatsz vele, mert a nyele erős és hosszú, mint egy dárda, de kapálni is tudsz vele.
Amikor már minden készen állt, beállított a szomszéd utcából Juci mamó, s adott neki 12 fehér hajszálat, meg 13 girizd fokhagymát.
- Rontás ellen nagyon jó – mondta – de a sebet is gyógyítja, testet összeragasztja, a gonoszt távol tartja. Majd keresztet vetett és tizenháromszor körbejárta a konyhaasztalt – aztán rábökött Levente anyjára:
- A sót odatetted-e?
- Jaj! Jó, hogy mondja! – szólt ijedten, s máris tette az iszákba fadobozkát a sóval meg mellé egy kis pirospaprikát is csúsztatott.
Amilyen hirtelen jött, úgy el is ment Juci mamó.
Levente búcsút vett, megölelte anyját, apját. Elindult, csak úgy gyalogosan, mint ahogy egy vándornak indulnia kell.
Első napon elért egy nagy sík mezőre. A sík mező közepén volt egy dombocska, de elébb olyan picike volt, hogy alig látszott. Aztán mikor a nap már éppen felért a delelőre, a domb nőtt, s tetején virágozni kezdett egy gyönyörűséges körtefa, szakasztott olyan, mint a falujukban volt. A körtevirágok illata, olyan volt, mint a hollóvá változott leányé, amit akkor érzett, mikor hajnalban vállára omlott a tündér lány haja.
Aztán sustogást hallott, s megszólalt a fa:
- Jó ember! Kapáld meg a földet, hogy a gyökereimhez eljusson a víz!
Levente nem volt rest, letette a tarisznyát, fogta a fokosát, szépen megkapálta a földet. Aztán, hogy ne szomjazzon, meg is locsolta, a kulacsa vizét szépen ráöntötte.
- Köszönöm – mondta a fa
- Jótett helyébe jót várhatsz! Szakíts le három körtét, s vidd magaddal. Időanyó már régóta várja, hogy ehessen belőle!– mondta még, s a domb a fával együtt hirtelen eltűnt, de még azt elmondta, hogy addig menjen, míg eléri a nagy vizet, az óceánt, s ott egy kiugró sziklaszigeten állt a tündérlányok palotája. Ott vár rá Tündér Anna.
Ment tovább, estére eljutott egy nagy erdőbe, ahol a farkasok tanyáztak. Gondolta itt megpihenget, s eszeget egy kicsit a pogácsából.
Igen ám, de a farkasok is éhesek voltak. A kenyeret odaadta nekik. Mind jóllaktak, mégis megmaradt. Éjfél után táncot jártak, nagy tűz körül ugráltak.
Aludni már úgy sem tudott, nosza, beállt a legény is táncot járni,.
Rászól az egyik farkas, a vezérordas:
- Emberfia ordas-táncot jár! Az nem neki való.
- Talán bizony tiltva van? – kérdi a legény.
- Farkas vagy, avagy ember?
- Ember én, nem is farkas
- Talán gúnyt űzöl belőlünk? Lenézed a farkasokat?
- Nem én! De ti nem hagytatok pihenni, akkor én is táncolok.
- Jól van! Járjad velem a botos táncot inkább, ha van merszed!
- Jól van farkas koma, járjuk a botos táncot.
Kiálltak a tisztás közepére, s ketten táncolni kezdtek, s a botokkal ugyancsak viaskodtak, Már látta Levente, hogy mire megy a tánc, hogy őt elveszejtse a farkas, de résen volt, s a fokosával úgy vágta kupán, hogy menten elterült a földön. A többi farkas térdre borult, s mondták kórusban, hogy mától téged szolgálunk, a bajból majd kirántunk. Csak kiálts nekünk farkasnyelven háromszor: úúúú-úúúú-úúúú
- Rendben van farkas komák! S ezzel elköszönt tőlük.
Aludni úgy sem tudott már, hát tovább ment, amerre mondták, nyugatra. Pitymallott, mikor elért egy útszéli csárdához.
- No, itt pihenünk egyet, - gondolta, s mivel ugyancsak megszomjazott, betért egy kupa borra.
- Mi kéne ilyenkor – mordult rá az ajtóból a fogadós álmosan.
- Egy jó kupa bort Fogadós uram, mert ugyancsak megszomjaztam.
- Gyere akkor beljebb!
Hozták a bort, beleivott, bólintott, jónak találta. A bor meghozta az étvágyát is, gondolta falatozni kezd. Megnyitotta a tarisznyáját, s elővette a szalonnát, kenyeret és a rézveretes csontnyelű bicskát. Éppen csak bekapta az első falatot, mikor nagy dérrel-dúrral berontott a csárdába tizenkét fekete köpenyes rabló.
- Pénzt vagy életet, meg bort nekünk! - nyomták a mordályt a fogadós homlokához. Az elsápadt, de Levente felkapta a fokosát, s úgy szétvert közöttük, hogy épp csak annyi idejük volt, hogy megrázzák magukat a haramiák, és hollókká változtak. Elrepültek.
- Áhá! Jó fele megyek, mert arra tanyáznak a gaz hollók - mondta úgy magának, majd elővette piculás bugyellárisát, kifizette borát, s sűrű léptekkel ment tovább. Alig tette ki a lábát a csárdából, rohan a fogadós utána, s kezébe nyomott egy demizsont.
- Ez útravaló, meglásd, nagy hasznát veszed! Csak mindig a nap haladása szerint menjél! – mondta még búcsúzóul.
Levente szaporázta lépéseit nyugatnak, mert tudta már, hogy élete boldogsága ott van a palotában, ha hazaviszi tündérlányt, feleségül veszi, akkor ismét teremni fog a körtefa. Akkor nyugat találkozik kelettel, s nagy dolgok történnek majd.
Második napon egy hegynek a tetejére kellett felmásznia. Már éppen fenn volt, mikor a hegy csúcsa füstölni kezdett, tüzes kövek kezdtek röpködni, s irtózatosan büdös kénszag facsarta az orrát. Rájött mindjárt, hogy ez a sárkányhegy.
Elő is jött egy borzalmasan ronda pofájú sárkány.
Fújta az orra likából a tüzet, hogy csak úgy perzselt mindent maga körül.
Már éppen Leventére fordította fejét, hogy ráfujjon, de a legény gyorsan magára húzta az apjától kapott köpönyeget, s az megvédte a tüzes csóvától.
- Mi dolgod erre. te emberfia?
- Megmentő szerencsémet keresem, Tündér Annát a szép királylányt. – felelte.
- Tündér Anna fogságban van. A Tizenkét Gonoszság tartja fogva, bezárta a vár tornyába, a gonoszok pedig, hol feketeruhás rablók, hol meg fekete hollók, hogy el ne fogják őket. A lányt is mindig magukkal cipelik, megverik, palotáját bitorolják, csak olyan ember mentheti meg, aki képes lenne tizenkétszer meghalni érte, és jószívű mindenkihez, segítő szándéka van.. Ez te vagy Levente! – s térdre ereszkedett, mint aki le akarna feküdni. Szomjan halok! – nyögte még.
- Egyet se búsulj sárkányfi. Itt van a demizson, jó borocska van benne, húzd meg, ez oltja szomjad.
- Köszönöm. Tudod, ha sokat tüzeskedem mindig kiszárad a torkom… Ez a bor jólesett!
- Egészségedre váljon Sárkány komám!
- Várj még! A borért cserébe, meg a jó szívedért, hogy segítettél, fogd ezt a kendőt, még hasznodra lesz.
Eltette a kendőt, s ment sietős léptekkel tovább.
Harmadik napon véget ért a szárazföld, elérte a nagy vizet, a nagy óceánt, megállt a partján Messze a ködös látóhatáron lát egy szigetet, azon meg egy fénylő vár állott. Fényei úgy világítottak, mintha utat mutatnának a hajósoknak, hogy merre ne menjenek. Aki vétett hajótörést szenvedett, mert rossz irányt mutatott. De hallja ám, hogy szomorú, könyörgő hangon valaki énekel.
„ Az időnek fátyol szárnyán,
Száll a fényes napsugár
Elrabolták szabadságát
rabláncon a tündérlány.
Rabságának vége úgy lesz
érte jön egy hős legény
ő csatát nyer fut az ármány
visszatér majd a remény.
A tengerhez ért A nagy víz ott hullámzott lába előtt, úszott rajta egy fehér vitorláshajó. Horgonyt vetett a vitorlás, éppen előtte, s csónak jött a partra. Térdig érő szakállas öregember evezett, s kiáltotta „Gyere Levente! Gyere Levente! Már várnak! Elviszlek! Igyekezz, mert a homokszemek leperegnek az órán!
- Ki vagy Te? –kérdezte Levente.
- Segítőd, Időapó a nevem- felelte.
- Te rendelkezel az Idővel? – kérdezte a legény.
- Azzal nem, abba nem lehet beleszólni, mert az öröktől fogva van és mindig is lesz!
- Akkor mi a tiszted?
- Segítek annak, aki hagyja, hogy az időbe beleférjen –
- Az jó, mert én mindig kifutok az időből…
- Akkor menjünk, mert sürgős dolgaid vannak!
A csónak odaért a hajóhoz, s azzal elvitorláztak a szigetre, ahol a palota állt.
Ahogy kiszálltak, rögtön jött csaholva három kutya. Időapó intett nekik, rögtön kezes bárányokká lettek.
- Adjál nekik enni – mondta Időapó, különben visszaváltoznak vérebekké. Mindegyik kapott egy-egy finom pogácsát. Bégetéssel megköszönték.
A palota előtt a kapuban találkozott Időanyóval.
- Üdvözöllek Levente!
- Köszöntelek Időanyó, üdvözöl a dombon nőtt körtefa!
- Köszönöm, már attól féltem elfelejted átadni az üzenetet!
- Á, nem vagyok olyan felejtős, de van még valami neked – mondta és a tarisznyából előhalászta a három szép körtét.
- Á… a körte. Nagyszerű, tudod száz évenként küld nekem a fa a körtéből, hogy erőm legyen a következő száz évben is itt strázsálni.
- Akkor most még idejében érkeztem?
- Igen, igen… most éppen 99 év telt el! Már nagyon kellett a gyümölcs.
- Akkor fogyaszd egészséggel és segíts Tündér Annához eljutnom.
- Segítek, persze, hogy segítek. A palotában találod őt, egy szobában van bezárva, s odaláncolva egy vasfához. aki egy furulyát adott neki, és azt mondta:
- Ha nagy bajban leszel, nem tudsz szabadulni a gonosztól, akkor hívjál. játszd el a „Kis kece lányom, fehérben vagyon…” dalt.
- Köszönöm Időanyó a segítséget. Tündér Annát én megmentem.
- Áldásom kísérjen! – mondta még Időanyó, s hirtelen eltűnt a semmiben
Levente ott állt a kastély földszintjén, egy hatalmas teremben.
Tanácstalanul nézett erre, arra. Fölötte hatalmas üvegkupola, fényesen tűzött a nap.
Egy messzi hang megszólalt:
- Köszöntelek Levente! Mi járatban erre?
- Ki vagy te szelíden zsongó nyájas hang?
- Én vagyok a Tér, a végtelen Tér, bennem van az egész világ titka.
- Hol találom Tündér Annát? Fogságban van.
- Tudom,a Gonoszság tartja fogva, rajta nekem sincs hatalmam, de Te kiszabadíthatod, ha tudod…Mert a gonoszság tér és idő nélkül van,
- Muszáj kiszabadítanom!
- Helyes!
- Mit tegyek? Segíts!
- Szépen kértél, segítek.
- Merre menjek?
- Mindjárt odaszáll hozzád egy szép tarka pillangó, őt kövessed, de igyekezzél ám, mert, ha elveszíted a pillangót szemed elöl, akkor soha nem találsz ki a világrengeteg útvesztőiből! Légy nagyon figyelmes!
- Köszönöm Tér!
És alighogy elhallgattak máris szállt a pillangó Levente elé.
- Gyere Te legény! Kövess gyorsan! – s egy kört formált Levente előtt, aztán szárnyalt az egyik hatalmas tölgyfaajtó felé.
- Tizenkét megpróbáltatás vár rád, de figyelj mindig merre szállok.
- Követlek pillangó!
- Tizenkét egyforma ajtó nyílik ebből a teremből, de az ajtók mindig változtatják helyüket, nem tudod melyiken nem léptél még be. Én ebben segítek, mindig rászállok a soron következő ajtóra.
- Köszönöm kedves pillangó
- Minden teremben meg kell küzdjél
Az ajtó kinyílt, s egy olyan szobában találta magát, amely tele volt sűrű tövises ágakkal, sűrű beszőve, s középen volt egy hatalmas vasfa, ahhoz láncolva zokogott Tündér Anna.
Levente rávert fokosával a láncra, s az lehullott a lányról, de a lány is megsebesült. Erre előkapta Juci mamó fokhagymáját, megkenegette a sebet vele, s már minden rendben volt.
Nem volt idejük beszélni, egymásnak örülni, mert a pillangó siettette őket:
- Gyertek, mert mindjárt itt lesznek a gonoszok, s akkor nekünk jaj!
- Megyünk, megyünk már – mondta, de még előbb odaadta Annának Levente a 12 fokhagyma gerezdet meg a 12 fehér hajszálat.
- Ha velem baj történik, ezekkel megmenthetsz, - mondta a fiú a lánynak.
- Jól van! Tudom a dolgom – mondta Anna –
- Sorsom a kezedben! – mondta még
- Az enyém is a tiedben volt…
Még be sem fejezhette a mondatot máris nagy suhogás, s jöttek a hollók. Kirohantak a szobából, a pillangó egy másik ajtó elé szállt. Levente belépett. Az első holló eléje szállt, megrázkódott, rettenthetetlen óriássá lett, aki felemelte kardját, s lesújtott. Az első ütést még kivédte a legény, de aztán egyre gyengébb lett, s nem bírt ellenfelével. Az lecsapta Levente fejét.
Megrémült Anna, mit tegyen! A pillangó rászállt a tarisznyára,
- Értem – mondta a tündérlány – a fokhagyma,… - megkenegette, visszaragasztotta, rátett még egy fehér hajszálat, s visszatért az élet is. Mintha mi sem történt volna, megrázkódott a legény, s indultak tovább. Alighogy kiléptek az ajtón, hát látják, hogy az egyik gonosz holló a földre esett, fehér füst szállt fel és eltűnt. Beléptek a következő szobába. Itt is ugyanaz történt, mint az előzőben, de már csak tíz holló maradt. Aztán így haladt ajtóról, ajtóra, próbáról, próbára, életről-halálra, halálról-életre. Mindig segített a varázserejű otthoni csodaszer a fokhagyma és az életet visszaadó hajszál. Amikor már egyetlen holló sem követte Leventét, akkor azt gondolták, hogy végre megszabadultak a gonosztól, ám a föld gyomrából hatalmas üvöltés hallatszott. Dübörgött minden, akkor feltört egy hatalmas forró tüzes lángcsóva, a tengerből pedig szökőár söpört a part felé. Hatalmad dörgés és villámlás, s hipp-hopp ott termett egy bibircsókos, irtózatosan ronda öregasszony, aki a másik pillanatban átváltozott álomszép leánnyá, aztán újból más lett , háromfejű kutya. Okádta a tüzet.
- Én öröktől fogva vagyok és maradok, Én vagyok az örök gonoszság szülőanyja. Szembeszállhatsz velem, de nem engedem, hogy könnyen boldogulj. Küzdj meg velem is, ha mersz, különben soha nem térhetsz haza… És örökre elveszíted Tündér Annát is. Három fejemet kell venned, hogy hazatérhess, vagy itt pusztultok mindketten.
Nem volt választás, újabb küzdelem következett a hazatérés miatt.
Az első próba egy verseny volt a csillagok között. Levente a nyakába kötötte a kendőt, amit a sárkány adott, s egyből diadalt aratott. A kutya első feje lehullott.
Második próba, sem volt különb, de azt is megnyerte a legény, mert okosabb volt az átváltozosnál, aki kutya képében ágált, de már csak két feje volt. Ez a harc hosszú volt, de a végén már csak egy feje maradt a kutyának, de azzal az eggyel jobban kellett harcoljon, mint az előző kettővel. Ez a küzdelem három teljes napig tartott. Az első nap összecsapás a keleti ég és a föld találkozásánál volt. Aztán elrepültek nyugat felé, s pont ott, ahol kelet és nyugat találkozik ott villantak össze a fegyverek. Harmadik napon a küzdelem napkeltétől napnyugtáig tartott. Étlen szomjan vívtak egymással, miközben a kutya egy óvatlan pillanatban magához ragadta Levente kenyereszsákját is. Már dél is elmúlt, mikor érezte, hogy muszáj lenne ennie pár falatot, mert ereje elhagyja. Mentség kellene, gondolta. Ekkor két pengeváltás között kihúzta a derékövébe csúsztatott furulyát. Megfújta
„ kis kece lányom
fehérben vagyon
fehér a rózsa
kezében vagyon
mondom, mondom
fordulj ide
mátkám - asszonyom!
Erre ugrott Anna, hogy elrántsa a kutya mellől a zsákot, de elvétette a lépést. Elesett, pont a kutya előtt volt, s az rögvest rátette a lábát.
- Hát most már minden hiába, te legény nevetett vicsorítva a kutya, s ezzel ugrott egyet, s a lányt is magával rántva eltűnt a hatalmas űrben.
- Az északi sarkon megtalálhatsz, ha elérsz oda a jég birodalmába. A lány ott lesz örök időkre egy jégtömbbe zárva- hahotázva semmivé vált.
Levente se volt rest, nem tétovázott egy pillanatot sem. Kezéből tölcsért formált és beleüvöltött a mindenségbe, hívta a farkasokat: úúúú-úúúú-úúúú –
Nyomban ott teremtek a toportyánok. Oly gyorsan és váratlanul történt minden, hogy a kutya csak annyit tudott lihegve mondani: „Legyőztél!” Levente felkapta Annát, farkasok pedig mindkettőjüket a hátukra ültették és hipp-hopp, hazáig meg sem álltak. Ott Levente talpra szökkent, s látja ott a falu apraja-nagyja középen a körben, no és kedves anyja, apja. Éljenezett mindenki, volt aki örömkönnyeket potyogtatott. A bíró intésére elcsendesedett a város minden lakója, s figyeltek : „Büszke vagyok a fiamra! Jó oltalmazója lesz a városnak!– mondta.
Anna egyet suhintott az előkerült tündéri aranypálcával , s a kút mellett a körtefa kizöldellt és virágba borult.
Ettől kezdve boldogan éltek a csudafa oltalmazó árnyékában, szerelemben és boldogságban, szapora gyermekáldásban.
Azóta ismét boldogság honol a csudafa oltalmában, az egész városban.
Ennyi volt, mese volt. Talán igaz, talán hamis, talán így volt, talán nem.
Ki nem hiszi, járjon utána, avagy költözzön el Budára.
