A császár, a szeretet és a tudás

Amikor még kicsi voltam, ilyenkor karácsony táján nagyapám mindig elmondott egy példamesét a szeretetről. Eleinte bosszantott, hogy mindig holmi történetekkel traktál, de ahogyan telt az idő, és én is egyre okosabbá cseperedtem, rájöttem, hogy ezek voltak nagyapám kincsei. Egy ilyen mesekincs jutott a minap eszembe, s most az első adventi gyertyagyújtásnál ezt mesélem el én is, ahogyan ő tette egykoron.
"Történt a dolog nagyon régen, amikor még vastagon recsegett a csizmáink alatt a fehér hó, s esténként a csillagok olyan erős fénnyel ragyogtak, mintha apró gyémántok lettek volna odaszegezve az ég boltozatára, hogy az Istenke ilyen fénnyel várja fiának érkezését, aki nem más, mint a Bethlehemi Jézuska, volt egy okos és bölcs császár, aki készülődvén élete földi folyásának lezárására arra gondolt, hogy három fia közül annak adja a koronát, aki szeretetének nagyságát és igazát a legszebb módon tudja bizonyítani.
Hát próbára küldte őket.
A legnagyobb fiú így gondolkodott. Apámnak temérdek a kincse, de még hiányzik a világ legnagyobb gyémántja. Ha én leszek a császár ez a gyémánt az enyém lesz a kincstárral együtt. Elment hát a leghíresebb kereskedőhöz és megszerezte a legnagyobb gyémántot, amiből csak egy volt a világon.
A legöregebb fia tért vissza leghamarabb, aki elmesélte, hogy messze földet bejárt számos bölccsel megvitatta, hogy mi lehetne a szeretet legnagyobb értéke. Arra jutottak, hogy nem lehet más, mint egy nagy értékű drágakő, amely a császári nagyságot is kifejezi majd. A fiú így szólt az apjának:
" Drága jó apámuram! Messze földet bejártam, sok okos emberre rátaláltam, s mind hallották híredet, fényes gazdagságod nagyságát, s úgy gondoltam, hogy szeretetem nagyságát ezzel a kis ajándékkal tudom legjobban kifejezni.
Ezzel elővette utazótáskáját, s abból kiemelt egy dobozt, amit az asztalra tett. Díszes doboz volt, aranycsatokkal, veretekkel ékesítve. A doboz mahagóniból készült, ez a világ legdrágább fája, s a veretek gyémántfejű szegekkel voltak felerősítve.
Egy híres keleti kereskedő azt mondotta nekem, hogy a csásászárhoz legjobban ez az ajándék illik, ezzel tudom kifejezni szeretetem értékét és nagyságát. Fogadd el apám, s tekintsd meg mi van a dobozban, s aztán majd döntesz...
Ezzel átadta apjának a kis ládikát, aki kezébe vette, s óvatosan kinyitotta. Szeme-szája mindenkinek tágra meredt a csodától, mert hatalmas ragyogás töltötte be a termet, a dobozban egy óriási gyémánt volt, s fénylő csillogásával betöltött mindent.
Megköszönte a császár a legnagyobb fiú ajándékát, s így szólt:
- Várjunk még döntésünkkel, lássuk a másik két fiam mit hoz nekünk bizonyságképpen.
A középső fiú is bejárta a félvilágot, s közben így töprengett. Ha apámat megajándákozom a világ legszebb aranykoronjával, tele gyémántokkal, rubintokkal, zafirokkal és egyéb drágakövekkel, nekem adja a császárságot, s akkor a korona is rámszáll. Nekem lesz a világon a legszebb koronám. Egy híres aranyműveshez ment el, hogy készítse el a koronát.
Kis idő múltán a középső fiú is visszatért útjáról.
- Nos, fiam mire jutottál, mi a te szereteted bizonyossága?
A középső fiú is csomagot hozott, de az már még nagyobb láda volt, hisazen abban volt a világ legcsodálatosabb aranykoronája.
Átadta apjának, hogy tekintse meg, hiszen ezzel akarja kifejezni szeretetének nagyságát, hogy új koronát hozott apjának.
A császár örült az ajándéknak, megcsodálta, s megölelte a fiait. Aztán azt mondta:
- Még várjunk! Mit hoz nekünk a legkisebb fiú!
A két testvér egy pillanatra összenézett, s elhúzták szájukat, mintha azt akarták volna mondani, hogy őket már senki nem tudja túlszárnyalni.
A legkisebbik legény háromszor is körbejárta a világot.
Találkozott a bölcsekkel, de aztán így vélekedett:
- Apámnak rengeteg a kincse, azt minek vigyek! - döntött miután az első kört megtette.
Találkozott aztán az aranyművessel is, de ő mégis emígyen döntött.
- Apámnak van a világon a legrégibb koronája, ez a legősibb, császári mivoltát kifejező fejék. Hatalmát jól kifejezi, de nem fejezi ki az embert, apámat...
Eldöntötte, hogy hazatér, és nem visz semmit.
Meg is érkezett, de csodálkozott mindenki, hogy üres kézzel tért vissza királyi udvarba.
Apja kérdi:
- Nos, fiam! Te mire jutottál? Te mit hoztál?
- Én csak magamat hoztam vissza ide apámuram mellé. mert rájöttem, míg a világot háromszor körbejártam, hogy te nagy császár voltál, de igen jó és szerető apám. Szerető apám voltál, mert szereteted nagysága az volt, hogy minket tanítottál.
Tanítottál élni, földet művelni, az állatokat nevelni, terelni, gazdaságot teremteni, élni tudni, a családot összetartani, fúrni-faragni, építkezni, mert Te a világ legnagyobb ezermestere vagy és a legjobb tudósa, és országot vezetsz, néped boldog, te vagy a legjobb császár. A te szereteted ebben van, hogy minket tanítottál a világban élni. Ezért én nem tudok nagyobb ajándékot adni, mint azt, hogy öreg napjaidban melletted lehessek, hogy szeresselek, segítsek neked. Én nem akarok császár lenni, csak annyit kérek, hogy engedd, hogy segítsek, a koronát pedig add valamelyik fívéremnek.
Az öreg császár szeme bizony könnybe lábadt, s azt mondta:
- Fiam ez a legnagyobb ajándék, legyen a Tied a korona, mert bebizonyítottad, hogy a Te szíved olyan tiszta, hogy mindenkit szeret.
Ezért én rád hagyom birodalmamat."
Ez volt nagyapám példameséje egyszer régen, nagyon régen. Én most tovább adtam mindenkinek.