Mesemodók versenye

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Károlyi Fülöp Béla írta. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Károlyi Fülöp Béla írta. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. január 21., szombat

Gyopárka tündér

Gyopárka tündér éneke

„ Csobban a tó vize

Halat fog a szárcsa

sipákoló madarak

készülnek a nászra.

A fénylő híd alatt

úszik el a csónak

fiuk, lányok. vidám népek

azon vigadoznak

Édes hangú tündérek

járnak lenge táncot

az égből hulló napsugárból

fonnak aranyláncot

Tündérek, tündérek

gyönyörűszép lányok

Gyopárosnak ékei

Tarka virágszálok.

Gyopároson ringó sajka

rajta minden vágyunk

tündérlányok ölelése

vágyakozó álmunk.

Refr:

Gyopáros, Gyopáros

Alföldnek ékszer

Tündérkirály birodalmát

Öleljük meg hétszer

(Gyopárka tündér dala)


2011. március 11., péntek

Versnaptár


Március


Kinyíllott a hóvirágom

Ez az újság édes lányom

"Véget ért a hosszú tél,

Táncot jár a sok tündér"


Hallották a cinkét, rigót

Jaj ez a tél biz kegyetlen volt.

Dallal szóltak, énekeltek,

Hóvirágok táncra keltek.


Hallgattam a madarak énekét,

Kikelet jő - dallal hírdették

"Tavasz jár a határon,

Be' gyönyörű a virágom".




2011. január 12., szerda

A nyúl és a farkas


Károlyi Fülöp Béla: Miért kurta a nyúl farka?
Egyszer régen, mikor még nagy nádasok és lápi erdők voltak erre, élt itt egy toportyán, aki egész életében kóborólt. Megunta ezt az életet, s elhatározta tiszteséges foglalkozásba kezd: szőlőt fog művelni, bort készít, s azt eladja, s így éli életét a továbbiakban .

Az elhatározást komoly tett követte, kapott egy darab földet, azt kapálta, szőlődugvánnyal beültette, dolgozott keményen. Nagyon meg is ízzadt, s arra gondolt meghívja barátait, a rókát meg a nyulat, hogy segítsenek. El is jöttek. Előtte azonban a toportyán eldugott a közeli nádasban egy mézzel teli bödönt, hogy munka után megvendégeli segítőtársait. A róka pedig kiszomatolta.
Már ugyancsak jó ideje dolgoztak, mikor a ravaszdi róka nagyon megkivánta a mézet. A nádas felé fordulva elkiáltotta magát:
- Hívnak, nem halljátok?
- Hová? kérdezte a toportyán és a nyúl.
- Keresztelőre - füllentett a róka - El kell mennem.
- Hát akkor menj! - mondta a toportyán.
A rókaa nádasba rohant, a mézes bödönhöz, jól belakott, azután visszatért.
- Milyen névre keresztelték a gyermeket - tudakolta a farkas.
- Habzsoló lett a neve - mondta a róka, s aztán nevetett, mintha örülne.
- És hogy látták el a vendégeket? - érdeklődött a nyúl.
- Bőségesen - mondta a róka elégedett hanggal.
Munkához láttak, ahogy telt az idő, a róka ismét a nádas felé fordult, és felkiáltott:
- Nem halljátok, hívnak?
- Hová - kérdezte a toportyán és a nyúl egyszerre.
- Keresztelőre - lódított ismét a róka. - El kell mennem!
- Hát akkor menj - mondta a toportyán.
- De gyorsabban gyere, mint az előbb - tette hozzá a nyúl.
A róka megint a nádasba rohant, s amikor visszatért, már mondta is:
- Közepecske névre keresztelték, bennünket pedig bőségesen megvendégeltek.
Ugyanígy történt harmadszor is. A róka odalopózott a nyúlhoz, mézes nyelvével megkenegette a nyúl farkát, és elkiáltotta magát:
- Ébredjetek! Álomszuszékok, Dolgozzatok!
- Nini, visszajöttél? kérdezte a toportyán nagyokat ásítva. - Milyen nevet adtatok az újszülöttnek?
- Fenekecske lett a neve - mondta a róka.
- És hogy látták el a vendégeket?
- Bőségesen - válaszolta a róka, miközben a száját nyalogatta, - És te - fordult ezután a farkashoz, nem akarsz bennünket munkánkért megvendségelni?
- Igazad van - mondta a toportyán, az eget nézte közben - Delelőn áll a nap, itt az ideje, hogy megebédeljünk.
Elfutott a nádasba, de mihelyt oidaért, rögtön látta: üres a bödön. Dühösen visszarohant.
- Valaki felfalta a mézet! - üvöltötte.
- Kedves barátom - szólalt meg erre a róka - , amig te aludtál a nyúl teletömte magát mézzel.
- Én nem! - védekezett a nyúl.
- Ne tagadd! - kiáltott rá a róka - még a farkad is mézes, hogyan lehet!
Több se kellett a feldühödött toportyánnal. Üvöltve a nyúlra vetette magát, hogy a nyakát kitekerje. Ám a nyúl kisiklott a mancsai közül, és futásnak eredt. Futott, futott, ahogy a lába bírta. A farkas a nyomában... Végül utolérte, és bekapta a nyúl farkának jó darabját, de nem tudta tovább üldözni, kifulladt. A nyúl elmenekült, de csonka farokkal.
Így járt pórul a nyúl: a farka bizony kurta lett, mert nem értette meg idejében, hogy mit jelent:Habzsoló, Közepecske, Fenekecske.
Hisz előbb habzsolta a róka a mézet, azután az edény közepére, majd a fenekére ért...


(Toportyán = nádi farkas, Arany Toldijában is toportyánnak nevezi a farkast.)

2010. november 26., péntek

Az okos bárány, a bíró és a juhász

Károlyi Fülöp Béla: Miért volt okosabb a bírónál a szamár és a bárány?
Egyszer volt, hol nem volt, gyopárosi réteken innen és túl volt egy juhász és a nyája. A nyáj kísérője volt a szamár, ő vitte a juhász mindenét, fazekát, bográcsát, élelmiszerét, fölös ruháját. Mondhatnám, rajta volt a szamáron a juhász konyhája, szobája, meg még a fürdőszobája minden kelléktára is. A szamár mellett aprózta lépéseit a juhász kedvence, a kis fehér bárány.
Ballagtak az úton dél felé az új gyöpökre, de a juhász pipája kialudott. Meg kellett gyújtani, ám oly erősen fútt a szél, hogy sehogy sem tudta a lángot a pipába tenni, mert azt mindig elfújta.
Le-lemaradozott az úton.
A nyáj, a szamár és a fehér bárány csak haladt szépen előre.
Egyszer megállt a bárányka, s mondja a szamárnak:
— Nagyon elfáradtam, még sokat kell menni?
— Nem sok már az oda, csak annyi még, mint az ide...
Aztán ezzel továbbmentek, a juhász meg mögöttük az ide meg az oda között lépkedett.
Egyszer látják ám, hogy jön a bíró, no meg népes tanácsadó kísérete.
A szamár szépen kitért a bíró elől, de a bárányka megállt a bíróval szemben, mintha kérdezni akarna.
A bíró rászólt:
— Te vagy az a híres fehér bárány, amely énekelni tud?
— Éééénbeeee — mondotta a fehér bárány.
— Aztán bemutatod énektudásodat a bírónak, ha meghív?
— Beeeeemeee... De előbb érjen ide a gazdám, mert ő most éppen oda van...
Ezzel a bíró töprengett egy kicsit, aztán továbbment, s elérte a juhászt.
— Hallod-e, te juhász! Milyen okos jószágaid vannak, a szamár utat enged, a fehér bárány énekelget, beszélget...
— Megkövetem, tekintetes bíró uram, okos juhásznak csak okos jószágai lehetnek... de a bíró uram is példát vehetne kíséretemről.
— Valószínű... — mondta bizonytalanul a bíró.
— Tudja, tekintetes uram, az okos szamár enged, tehát félreáll, a félénk bárány énekelget, nehogy eltapossák.
Ezen aztán elgondolkodott a bíró, de a juhász ment tovább, mert messze volt még az oda

Közölve: 2009 február 28., szombat: Háromszék- Kiscimbora (Sepsiszentgyörgy)

2010. november 24., szerda

Csudafalvi kakasok


I.
Van egy falva az Alföldnek
épp a déli szegletén,
ott kapirgál a két hősünk
Barnabás és Elemér.
Tudja róluk, ott mindenki
mily áldott jó kakasok,
csak egy a nagy baj,
vita tárgya, reggelente
ki szólítja fel az égre
a Napot!
Egyik mondja
- Rigúúú-kukkuuuu
A másik meg - Kukkurigóó -
De melyik a jó hívószó?
Ezen pedig veszekszenek,
vitatkoznak tépik egymást,
a két kerge kakasok, ezért
árvák lettek nem kotyognak
szomorúak a tyúkok!
Meglátjátok!, ha nem rikoltunk
Nem jő fel a Napotok,
- így mondták a kakasok-
akkor aztán visszasírtok,
lesz biz' sok-sok bajotok
hiánycikk lesz a sok finom magotok.
Ezért bizony Csudafalván
törvényt hoztak, ám legott
"Kakasszóra kél fel a Nap!"
Aki mást mond, a törvény
majd lecsap ott!
Büszkén feszít a két kakas,
minden reggel azóta.
Van azonban egy kis kétely,
az mégsem dőlt el, ki a jobb, !
vitatkoznak, sipákolnak
azóta a kakasok. Ez a téma,
erről szólnak naponta,
a helybéli újságok

"Ez a nap is felvirradt ránk,
a történet megesett,
adta hírül a Gyorsharsona
az aznapi esetet.
"Napkeltével a tarajosunk
a városunk kedvence
felröppent a kerítésre
- Rigúúúúúúú- kukkuuu! -
rikkantott az egekre.
A kerítés túloldalán
a szemétdomb tetején
a szomszéd kakas
álldogált és mélázott
a pitymallatnak rejtekén,
aztán ő is hangos szóval
- Kukkurigóút -
gyorsan kiáltott, jó hetykén.
- Rigúúúúúó-kukkuuuó -
válaszolt a tarajos
- Kukkurigóú - rikácsoltak
ripacskodtak egymásnak,
Hívószóval mindketten
most valahogyan hibáztak.
Ámde mégse lett baj -
sunyítottak a kakasok.
"A mi hibánk - mondták -
úgyis aprócska
s nézzél csudát
szokott módon, kelt fel ma is
a Napocska."

Ámultak és bámultak is
ma a reggeli csodán:
másfajta kakasszóra,
kel fel a Nap, de fel ám!
Büszke is volt itt minden ember
Csudafalván, lám mi van!
Kakasszóra kel fel a nap,
nem bújik el ő szénakazalban.
Délben felül a templomnak
tornyára. Onnan néz szét
a nagy lapos határra.
Egy dolog van, ami biztos,
kakasszóra megy minden.
Anélkül ám nagy baj lenne
nem lenne itt semmisem.
- Kukkurigúúúúúú
- Kukkurigóóóó!
Kiáltják a kakasok
Csudafalván minden ember
erre ébred, s "Jóreggelt!"-tel
Kezdik el a szép napot!
A kakasok vitatkoznak,
rikácsolnak, s nem tudják
még máig sem, hogy
nem is ők költik fel a napot.
Ezért híres Csudafalva
mert itt szépek a napok
nincs több falu, ahol ilyen
semmjiségért, híresek a kakasok!

2010. november 23., kedd

Naptár-versek

Kemence-vers


Kedves kemence
A család kedvence
ölelj már kebledre
vágyunk a melegre.

Eljött a november
Fázik a sok ember
a tél már szelekkel
kopogtat s a hideggel!
Kedves jó kemence
A családunk kedvence
vágyunk a melegre
vágyunk szeretetre!
Jődögél karácsony
Már sül az én kalácsom
Vajas és mazsolás
Te is kapsz egy falást.
Kedves jó kemence
leülünk körödbe
duruzsolj szépeket
mondj nekünk meséket!
Kemence, kemence
Sok gyermek kedvence
Daloljunk vidáman
A meleg szobában.

2010. november 7., vasárnap

Csudafalvi történések

I.

Kotkodácsi Rebekától
dróton jött egy esemes
máma reggel huszonhárom
kiscsibéje született.

II.
Messze-messze Csudafalván
Ez a dolog megesett,
nagy vásár lesz, hétországnyi,
mondták is a verebek.

A piacon minden volt ám,
piros nadrág, rézkilincs
ha valami csak hiányzott,
azt mondták az sehol nincs!

Teltek lassan a szép napok
örült a csibe és galamb
Jöttek-jöttek az emberek
a jó árunak híre van..

Egyszer aztán idetévedt
Borzadalmas Barnabás
Ő csak bűzlött és szemetelt
hisz görény volt semmi más.

Híre is ment a faluban
sápítozott Tóbiás,
mi lesz a sok kis csibével
ha éhes lesz Barnabás.

Összehívták a tanácsot
jött a sok bölcs ím legott
döntöttek, s törvényt hoztak
Megvédjük a tyúkokat.

Megfúrjuk mi ezt a törvényt
szólt az ellenzéki szószóló
Idejön ma Róka Berci
nem lesz abból semmi jó!

Másnap reggel visítozott
Terka asszony
az ellenzéki vezérnej
Kiterítve minden tyúkja
Az udvaron ott hever.
Ebből vajon van tanulság?.
kérdém gyorsan magamat:
Ládd a halott tyúkokat!
Így esett ez Csudafalván
Törvény hijján, jogházag
A görény meg jóllakottan
Átalussza a napokat!,

2010. május 30., vasárnap

Orosházi GYERMEKNAPRA

Ma 2010. május 30. vasárnap az ég felhős, de kellemes, és bizony május vége van, ez a gyerekek napja. Hát éljenek sokáig boldogan a gyerekek!
Minden kedves Olvasómnak, de az orosházi gyerekeknek különösen ajánlom két mesémet, amely a mi városunkról és Gyopárosról szól.
Gyopárka, Napocska, Holdsugárka Valaha régen, amikor nagy vizek, erdők és legelők voltak az Alföldön, a nádasokban a madarak trilláztak, s a tavakban pedig nagy halak úszkáltak, itt élt a Tündérkirály, A palotája a nagy tóban volt, csodakövekkel kirakva, körötte pedig sokféle vízinövény. A tóból időnként feljött, hogy szétnézzen, s rendezze a madarak, állatok rendjét.
Amikor Tündérkirály felkelt, a Napkirály, üdvözölte, s ő tisztelettudóan, méltósággal visszaköszönt, s egy csapással hullámot vert a tóra, hogy a vízpermetben megjelenjen a szivárvány.
A Tündérkirálynak három gyönyörűséges leánya volt. Az egyik olyan, mint a felkelő nap, őt Napocskának hívták, mert beragyogta a nádrengetegben lévő vizipalotát. A másik halavány, mint a telehold. Az ő neve Holdsugárka, mert minden éjjel megédesítette királyapja álmát, hiszen a hold végtelen erőt sugárzott. A harmadik leány karcsú nádszáltermetű volt, az ő neve Gyopárka, apja kedvenc lánya. Azt mondták, hogy ő volt a tó, minden állat és növény gondoskodó doktora.
Egész nap a vizeket járta, beszélgetett a szárcsákkal, vadrécékkel, gólyákkal és a gémekkel. Kedvelt virága a mezei gyopár volt mindig szedett belőle, s hazavitte királyapjának.
Történt egyszer, hogy a tündérkirály nagyon beteg lett. Gonosz erők miatt a víz megromlott, mert a tó rendjét megbolygatták, és aztán mindenki szenvedett a kortól. Hívtak hozzá tündérdoktort, de az csak hümmögött nagyokat. Próbálta a varázsvesszőt, hiába. Próbálta a tündérmondókát, nem használt semmit. Így telt el a tél, s mire langyos lett az idő, s tavaszi szelek fújtak, Tündérkirály mozogni is alig tudott. Szomorú lett mindenki a vízipalotában, meg a tóban, a halak nem csapkodtak farkincáikkal, a rákok is csak gubbasztottak, s a jég is hiába olvadt el, a tocsogókban nem sétálgattak a madarak. Kihalt lett minden.
Tanakodott a három leány, hogy apjukon segítsenek, de mivel a tó környékén nem tudott senki igazán tanácsot adni, segíteni, világgá indultak. Kérdezték kedvenc állatkáikat, hogy merre menjenek, Ők, pedig azt mondták:
- Napocska! Indulj el délre, a meleg vizeknél van most a Napkirály, hátha tud tanácsot adni. Megkereste, megtalálta, illendően köszöntötte a nagy királyt, aki beragyogja fényével a földet, aki fényt és életet ad minden élőlénynek. Amikor Napkirály a tündérhercegnőt meglátta, így kérdezősködött:
- Mi van kicsi hercegnő, hogy ilyen messze eljöttél. Elhagytad a szép alföldi tavat, Tündérkirály birodalmát?
- Nagy gondom van. Apámuram beteg, fáj a keze, fáj a lába, mozogni is alig tud, s már itt a tavasz, sok munkája lenne…
- Ez nagy baj, nagy baj … - hümmögött az öreg Nap, de semmi nem jutott az eszébe. Így aztán Napocska szomorú szívvel indult haza.
Holdsugárkának azt mondták az állatok:
- Menj a sápadó nagy hegyekhez, mert most ott tanyázik a Hold.
Hátha ő tud valamilyen varázsszert De hiába minden, segíteni nem tudott.
Gyopárka közben Földanyót kereste meg. Amikor elmesélte, hogy milyen baj
érte a Tündérkirályt, nagyon elgondolkodott Földanyó. Hosszú ideig nem is szólt. Aztán elment a messzi keleti hegyekhez, és batyuval tért vissza.
- Vidd haza ezt a batyut, az Öreg Hegy adta. Van ebben mindent gyógyító kő, hegyikristály és még sok minden más. Ha hazaértél szórd a tóba, meglásd használni fog.
- Köszönöm szépen – mondta a herceglány, és már tova is tűnt a nagy végtelenben.
Otthon, a Tündértóban erősen szomorkodva várták őt testvérei. Gyorsan kibontották a batyut, a vízbe szórták az Öreg Hegy ajándékát, várták a hatást.
Este Tündérkirály lassan elindult rövidke sétájára. A tó vize lágyan simogatta, a habok csak úgy csipkéztek körötte, s amikor visszatért azt mondta:
- Mintha múlna a fájás, jobban is tudok járni, szinte megfiatalodtam. Olyan simogató lett újból a tó vize. Történt valami?
A lányok összenéztek, boldogan mosolyogtak, s megölelték apjukat.
- Köszönöm lányaim…
- Földanya küldte, a keleti Öreg Hegy ajándéka – mondták egyszerre a lányok.
- Gyopárkának kell köszönni – mondta Napocska és Holdsugár, és valamennyien ugrándoztak a boldogságtól -, mert most már valóban csodató lett a Tündértó. Ez Gyopárka csodatava. Ma úgy mondjuk, hogy Gyopárosi-tó. Ha arra sétáltok, Gyopárka tündér tekint rátok.

Orosnak a háza( Rege a múltból)
Töprengek a múlton. Mi is történt itt egykoron? Mit tudnak a gyerekek erről a tájról. Ki sokat, ki keveset. Pontosan talán senki nem ismeri már a régmúltat, mert igen keveset jegyeztek fel. Erre nem az írás volt a legfontosabb. Véletlenül itt-ott van egy-egy régi oklevélben egy-egy név, aztán jön a következtetés más hasonló dolgokkal összevetve, majd születnek a regék, mesék, elképzelt történetek. Így vagyok most én is.
Hátha mégis így történt? Ki tudja? A rege egy névről, egy mai városról szól, amely szálai az időben majd több mint 700 évre nyúlnak vissza.
Ami történt, régen történt, oly régen, hogy a török félholdas lobogót sem ismerték még ezen a vidéken, de nem sokkal e történet kibontakozása után, megtapasztalták a lófarkas kopjákat, velük a tatárokat.
Éppen Hódmezővásárhely alatt, a Hód-tó mellett, élt egy család az Oros-nemzetségből, akik talán még Árpád fejedelemmel jöttek erre a vidékre, s Ajtony nembéliek voltak. De ezt is ki tudja már igazán.
Halban, vízivadban gazdag volt itt a táj, lábasmarhát legeltettek a pusztán. Halásztak, vadásztak, élték a mindennapokat. Néha idegen tájról vetődtek erre emberek, s híreket hoztak. Ilyenkor összegyűltek a környékbeli népek, tűz köré ültek, halat sütöttek, mézsert ittak, és meséltek. Majdnem olyan volt minden, mintha az óhazából kerültek volna ide, szóltak a sámándobok, s az igricek és hegedősök énekükkel megidézték a múltat.
Lobogott a tűz, illatozott a forró köveken sülő hal, s mellé agyagharangban sült lepénykenyeret ettek. A messziről érkezett vándor arról beszélt, amit látott, amerről jött. Ha nyugatról, nagy városokat emlegetett, ahol az emberek kőházakban laknak, ha keletről, akkor erdős rengetegről, pusztákról, szólt a rege.
Aztán előkerültek a zeneszerszámok, ősi dalokat énekeltek, a nemzetségek történeteit, életét idézték fel.
Oros apját korán elveszítette, s így az egész családi gazdaság reá hárult. Itt lakott már nővére családja is, mert akkor még a nagycsaládok közösen gazdálkodtak, így a munka terhe is megoszlott. Szabad emberek voltak, birtokuk volt, jószág és legelő, szántó pedig gabonának. Békében éltek, akárcsak a többi család a környéken. Hanem egyszer találkozott egy szép leánnyal, Emesével, akit feleségül vett. Megfértek ők is nővére és családja mellett, de mégis vágyták az önálló létet. Megbeszélte feleségével, hogy birtokot szereznek, hogy a család már ott gyarapodjon. Egyszer aztán hallották, hogy nem messze innen sok és jobb szabadlegelők vannak, jószágtartásra alkalmasak.
Aminek kellett, hát meg is történt.
Felkerekedett Oros és néhány kísérője, elindultak a pusztán fel északra, a mai Orosháza felé. Lassan ráérősen ballagtak, alaposan széjjelnéztek, mígnem másfél napi járás után rátaláltak egy magaslatra. Ez valahol itt volt a mai Orosháza környékén.
Tanakodni kezdtek. Jó lesz-e szálláshelynek, embernek jószágnak? Érdemes-e idejönni? Hosszas töprengés után döntöttek. Méltónak találták a helyet.
Letelepedtek, szemlélődtek a magaslatról jobbra is, balra is, előre is, meg hátra is. Mindenfele csak a nagy lakatlan pusztaság, ameddig a szem ellátott, körötte erdőkkel és vadvizekkel, a jószágnak pedig kövérfüvű legelőkkel.
- Megfelelő! - mondta Oros.
Társai csak rábólintottak, ők is akként vélekedtek, bizony megéri itt megtelepedni.
Szállást építettek maguknak. Szép szálfákat válogattak a ház vázának, azt náddal, vesszővel kitöltötték, majd szénatörekkel agyagot kevertek össze, azzal megtapasztották, elsimították a falakat, aztán lepallásolták.
A tetőre karvastagságú ágakat kötöztek gyékénnyel, amire ráfektették a nádkévéket. Majd, ahol kellett csinosítottak, bent kemencét raktak, fekvőhelyeket fából ácsoltak, s száraz, illatos szénával kitöltötték az alvórészt. Bőrökkel letakarták. A jószágnak is kellő épületeket húztak a házak mellé.
A házakat, építményeket földfalakkal vették körül, s olyan lett minden akárcsak egy erődítmény. A földfalakat úgy építették, hogy vastag szálfákat ástak le, majd azokat ágakkal, vesszővel összefonták, s így olyan kettős kerítést építettek. A köztük lévő részt földdel töltötték fel olyan 2-3 méter magosan.
Aztán beköltözött Oros és házanépe az új otthonba.
Így kezdtek itt az új életet.
Telt az idő, híre ment Oros házának, mások is jöttek, megcsodálták, s ők is házat építettek. Kis falu lett köröttük.
Az első évben, amikor a kisded születését ünnepelték hatalmas hó volt. Nagyon megviselt embert, jószágot a fagy, főleg a szél volt nagyon kegyetlen, mert mindent átjárt, s minden kis zugba bevitte az aprószemű porhót. Bizony ez a tél nagyon meggyötörte őket.
Oros felesége jó asszony volt. Lassan gyarapodott a család is. Három leány született. Szerették a lányaikat nagyon, de jött a baj, az asszony meghalt, egy hatalmas viharban, ami nádasban érte. Csónakkal igyekezett haza, férje gazdag halzsákmányával. Jó volt a hal járása, most ki kellett használni, ezért az asszony vitte a vásárra a portékát a Hód-tóhoz, a halpiacra. De a vihar hamar jött, a csónak felborult,az asszony a lápban nem talált menedékre ….odalett.
Idő múltával érdekes dolog esett. A kisebbik leány Emese, - aki anyja nevét viselte -, talált egy gyűrűt. Ez volt az álmok gyűrűje, amit korábban édesanyja viselt. Azt követve, hogy anyja odalett a nádasban, úgy gondolták a gyűrű is elveszett. De lám mégis meglett, ez volt a csoda. Emese nagyon örült ennek, s úgy érezte, hogy édesanyja, nagymamája és minden őse itt van ismét vele, a családdal. Ez védi a családot, velük van ismét a gyűrű szelleme, a család őrző lelke. Ujjára húzta. Aztán egyik éjszaka álmodott, furcsát, és megijedt tőle.
Ezt álmodta: gonosz erők apját elrabolták, őt egy vártoronyba zárták, s nem engedték soha szomjúságát csillapítani, pedig nagyon hiányzott a víz. Azt mondták, nincsen itt ivókút sehol. Amit lát, az az álmok kútja, odamenni nem lehet, mert nagy bajt hoz mindenkire. Szomorú lett nagyon.
Reggel apja látta lánya nagy szomorát, kérdezgette:
- Mi van kincsem, lányom,? Miért vagy szomorú?
- Álmot láttam, megijedtem.
- Milyent?
- Súlyos gondokkal telit!
- Az nem jó…Meséld el, megkönnyebbülsz tőle.
- Idegen seregek jöttek a messzi földről, s elhajtották az embereket, elraboltak téged - mesélte Emese apjának.
- Ez nem jó álom - mondta, és ő is eltöprengett a hallottakon.
Másnap Emese megint álmodott: újból jöttek a seregek.
- Ennek sem lehet örülni, - hümmögött Oros, lánya újabb álmán- Megint a pusztítás, az elveszejtés jő ránk- ráncolta homlokát.
Harmadnapon újat álmodott a leány.
Most álma szép volt. Emberek jöttek most már nyugat felől, s letelepedtek e tájon, házakat és templomot építettek.
- Három éjszaka, három álom… Ezek üzenetek a jövőből – mondta Oros, s aztán kiment a nyájhoz, egész nap ezen töprengett, hogy megfejtse a titkot. Hinni kezdett az álomban, hinni kezdett a jövőben, amely bizony sok csapást hoz népére, családjára, s nem tudta mitévő legyen. A sorsot vállalni kell – mondogatta magában. Remélni lehet csupán, hogy túléljük… - tért haza este a nyájjal Oros gazda.
A három álom lett Orosháza történelme.
Első álom beteljesedett.
Jöttek a tatárok, mindent felperzseltek. Égett a nádas, menekültek a vadak, a madarak…Oros is elmenekült innen, házanépével együtt bevették magukat a nádrengetegbe.
Ki tudja mi lett velük, soha nem tértek vissza. Háza, birtoka elpusztult… De Oros gazda neve nem merült feledésbe. Okleveles írások őrizték meg e nevet, s az itt élők vitték mindig tovább.
Aztán a második álom is valóság lett.
Az idők múltával, mert jó föld volt erre, ismét benépesült a vidék, de újból hordanépek jöttek, keletről, délről. Pusztítottak, öltek, embert és jószágot elhajtották. Turbános seregek hányták kardélre az itt élőket férfiakat, asszonyokat, gyermekeket.
Megint puszta lett a táj.
Másfélszáz esztendő múltán a harmadik álom is igaz lett.
Az újonnan érkezőket egy vén körtefa és egy romos templom köszöntötte. Messze földről, nyugat felől jöttek. Már nem harcosok, hanem békés, gazdálkodó emberek voltak, akik átkeltek két nagy vízen, a Dunán és a Tiszán, mire ideértek.
Harangot hoztak magukkal a zombai üldözött evangélikusok, s újból templomot építettek. Aztán telt múlt az idő. Amikor a templomot felszentelték, és megszólalt a harangja, mintha Oros gazda üzent volna. „Íme az én álmom valósága. Igaz lett a lányom, Emese álma, itt áll Orosháza.”
S még így szólt Oros a harangszóval:
- Menjetek, és a templom mellé ültessetek egy diófát, ha majd gyümölcsöt ád, adjatok gyümölcséből mindenkinek, s attól békések örömteliek lesznek a majdani város emberei. Mert város lesz itt egykoron…, olyan város, ahol a világon a legtöbb diófa él - lebegett a táj fölött Oros gazda álma.
Ez a legenda talán még ma is él, hogy a Kettőssánc környékén állt egy embernek a háza, akit Orosnak hívtak. A település nőtt, növögetett, s amikor kérdezte valaki, hol laktok, azt mondták, ott ahol állt régen-régen Orosnak a háza. Így lett aztán a név: Orosháza, a város neve. ahol sok-sok diófa zöldell, az a város szent fája. Emlékezzetek a Oros gazdára, s álmára a sok-sok diófára. Ha tele lesz a város diófával, akkor eljön a boldogság ideje is, mert az összeköti majd a város népét, a múltat a jelennel.

(Kettőssánc= Kettőssánc tér Orosházán, ahol egykoron egy földvár állhatott.)

2010. április 10., szombat

Új mese született

Mesepályázat! „ A családom és egyéb állatfajták”
A Csokonya család hihetetlen napjai és kalandjai
Gergő történetei a mai napon
(Írta a család, amit lejegyzett: K.Fülöp Béla - rajzoltak: Mikula Réka és Tóth Nóri)
A mai nap olyan, mint a többi, de talán mégsem, mert csütörtök van, s tudjuk a versből a „babonák napja, a csütörtök!”. Így a mi kis családunkban mindig történik valami, különösen csütörtökön, mert a tejeskávék napja, a csütörtök.
Nagyapa mindig a számítógéppel mókuskál, s történeteket kreál, nagyanya mindig siet, meg örökké mos, anya mindig megmondja a magáét, apa pedig mindig elveszíti az időt. Aztán keresi. Gyerekek meg négyen vannak, mindig jó nagy csuhajt csapnak, aztán jön a mosolyszünet. Különösen akkor van dáridó, ha összegyűl az egész család: vagyunk több mint húszan, s ebből tíz az unoka. Időnként van kupaktanács, de soha nem jutunk semmire. Most is tanácskoztunk volna, ha közben ez a mese előtte meg nem született volna.
Úgy döntöttünk, most Gergő egy napjáról mesélünk, de persze ott van azért mindenki!
Gergő arról híres, hogy görögdinnye magokat ültet, s várja a dinnyeszüretet, de az nem ér ide soha. Különben nagy kalandokat élt át a minap is, pedig ott volt mellette Zengőpengő, a kismanója, aki mindig segít.
A történet így indult. Gergő, kiscsoportos óvodás, felkelt és szétnézett a házban, pont úgy, ahogy szokta naponta. Ilyenkor szemlét tartott, mindent birtokba vett. Megnézte az autókat, a vasutat, az építőkockákat, és mindent-mindent.
Aztán folytatta az udvaron és a kertben a szemlét.
A kertben az ügyeletes feketerigók énekeltek, meg bogyókat eszegettek. A koraőszi szél szokott módon végigsepert az az udvaron és kerten, megpörgette a kerti házikó tetejére szerelt szélcsavart, megrázta a fák ágait, lerázta róluk, az érett gyümölcsöket. Potyogott az alma és a körte. A szőlők csak nevettek az almákon, körtéken. Bezzeg ez a kis szél nekik nem árt. Csak a madarak, azok mindig jönnek, ahogy mézesedik a szőlőbogyó. Lopkodják a bogyókat, hiába tették ki a madárijesztőt. Most is tele volt velük a kert. Gergő gyorsan elhessegette a seregélyeket… De a seregélyek csak röhécselnek!
Anya is kiment a kertbe, hogy összeszedje a lehullott gyümölcsöt, mert aztán rászállnak a darazsak. Anya mindig kimegy a kertbe, hogy összeszedje a lehullott gyümölcsöket, hogy semmi ne vesszen kárba. Egy része megy a cefréshordóba, a másikból lehet aszalt gyümölcsöt készíteni télire. Ami pedig nem jó semmire, azt beviszi a baromfiudvarba a tyúkoknak, kacsáknak.
Gergő a napot folytatta úgy, hogy körbeszaladta az udvart, a kerti ösvényeken vágtázott egyet. A mogyoróbokornál mindig elidőzött, mert itt a bokor sűrűjében lakott barátja a kis manó, aki olyan különös módon tudott durumbulni, hogy Zengőpengőnek nevezte el. Ami tetszett a manónak is! Olyannyira megkedvelte nevét, hogy még rigmust is faragott hozzá:
„ Én vagyon a Zengőpengő
A kertben lakó kis tekergő,
Nem kell nekem soha ernyő,
Mert barátom bizony Gergő!”
Kicsit idétlen ez a rigmus állapították meg közösen Gergővel, s e jót nevettek. De nem születik mindenki költőnek! Különben minden költő ír rossz verset is. No és itt vannak az újfajta meseversek. Se füle, se farka, s azt gondolják a felnőttek, hogy a gyerekek szeretik. Pedig unalmasak. Ez olyan ahogy van kedvesétel, meg nemkedvesétel.
De most Gergőt az érdekli, hogy Zengőpengő mindig ott volt vele, hisz ő a legjobb barátja. Leginkább akkor van szükség rá, amikor egyedül van, vagy valami bántódás éri, akkor neki panaszkodik. Éjszaka is mindig bejött hozzá a házba, és beszélgetett vele, meg vigyázta az álmát. Gergő a reggeli séta után, bement a házba, mert már hívták. Aztán az asztalhoz ültek reggelizni. Ettek, ropogós zsemlét, amit Réka hozott a kisboltból. Kentek rá friss házivajat. Csurgattak rá mézet, amit nemrég pergetett apa, miután a tarlóvirágról hazahozták a méheket. Szürcsöltek hozzá a pöttyös bögréből meleg tejes kávét.
Gergő nem szerette a tejeskávét csak a kakaót.
Anya azt mondta, most nincs kakaó, hanem tejeskávé van a soron, mert nem csak kakaóból áll a világ. Gergő nagyon elkeseredett, és megsértődött.
Zengőpengő a kismanó beosont csendesen a mogyoróbokor közti kis kuckójából, s odabújt Gergőhöz, hogy vigasztalja.
- Már megint bántanak- mondta neki Gergő.
- Miért? A tejeskávé is finom.
- Nem szeretem!
- Kóstoltad?
- Nem!
- Kóstold meg!
- Nem akarom!
- De a kedvemért, Gergő, aztán megyünk a diófára.
- Biztos?
- Ha mondom! - ígérte Zengőpengő.
- Na, jó- hagyta rá. De csak a Te kedvedért tette még hozzá, no és persze a diófáért…
Gergő miután reggelizett, kiment az udvarra, mert meg kellett nézze, hogy az új biciklije a helyén van-e.
Beszélgetett vele egy kicsit.
- Hogy aludtál?
- Jól!
- Itt is volt Zengőpengő az éjjel?
- Nem volt!
- S nem féltél?
- Nem, nincs mitől, itt van Bukfenc, a kutyus is. Ő ugat, ha baj van.
- Akkor jó.
Apa jött ki az udvarra.
- Kivel beszélsz Gergő?
- Senkivel.
- De hallottam.
- Á, csak Zengőpengő
- Akkor jó!
Aztán bement apa, s Gergő töprengett. Elárulta magát, hogy van egy titkos barátja: Zengőpengő.
- Nem mondhattam, hogy biciklivel beszélek, mert nem hitte volna el. Mert tudjuk, hogy a bicikli nem tud beszélni, csak a gyerekeknek tud üzenni, ha éppen akar. Most nem akart. Pedig a felnőttek is megérthetnék a gyerekeket. Nincs abban semmi különös, ha beszélni tudunk, mondjuk a biciklivel, vagy a madarakkal vagy éppen nem szeretjük a tejeskávét… meg a tökfőzeléket is utálom! Különben is, a felnőttek is beszélgetnek a fákkal, s mindennel.
Gergő mondta is, hogy apa mindig szokott bolondozni, azt szokta mondani, megbeszéli a barackfával, lesz-e jövőre jó termés, mert már nagyon szeretnének finom sárgabarack- lekvárt főzni és enni. De ezt úgy sem lehet megbeszélni, még a gyerekek is tudják, de apu hadd bolondozzon… Ha ez tetszik neki! Az ő dolga! Akkor nekem is lehet!
Gergő is azt mondta, hogy ez a bolondozás jó, ő is szereti. Aztán apuval együtt elmentek a kert végébe, ahol a hatalmas diófa állt, ahova ígérte Zengőpengő is, hogy megnézik. Most itt vannak! Olyan magas volt a koronája, hogy szinte az égig ért. Felnézett az ágak között a fa tetejére, és a levelek között látta a napot. A fák ágai között észrevett egy nagy madarat, huhogott… vagy valami ilyesmi. Gergő nagyon megijedt. Apa megszorította a kezét: Ne félj! Ő a bölcs fülesbagoly! Ott lakik a padláson, a kémény mellett! Ettől megnyugodott Gergő!
Észrevett egy fészket is, meg egy piros gallérú harkályt. A harkály is meglátta Gergőt, s gyorsan elrepült. A nagy madarat azonban nem tudta elfelejteni Gergő, s hívta Zengőpengőt, hogy legyen vele, mert apa elmegy a városba nemsokára, mert dolga van. De milyen dolga van! Nem is volt ideje töprengeni, mert a manó így szólt:
- Itt leszek mondta a kismanó, s odaültek az almafa alá, hiszen ma nem kell óvodába menni, egész nap itt játszanak az udvaron s a kertben. Réka iskolába megy, Rebeka pedig úgy megvan, ő még igen kicsi, ma nincs bölcsi se. Anyu a házban végzi a dolgát, mert neki mindig sok a dolga. Szegény Anya, hogy is bírja ezt a sok dolgot!- töprengett egy ideig Gergő. Dehát ilyen az élet! – motyogta félhangosan anyát utánozva, amikor valami bölcsességet mond.
Csodálatos fák voltak az almafák a kertben, szerette őket Gergő, mert olyan szép neve volt az almáknak. Az egyiket úgy hívták, hogy aranypármen, a másikat pedig kormosalmának mondták, a harmadikat pedig sóvári almának nevezték. Ma már ilyen almát nem is lehet kapni, mondta apa egyszer régen, mikor én még kicsi voltam nagyon, jegyezte meg Gergő Zengőpengőhöz fordulva, aki csak bólogatott.
Csendesen múlt az idő!
Apa még mindig a városban, anya bent dolgozott a házban. Gergő ismét körútra indult a kertben. Megnézte a hinta mellett a kis emeletes kuckót, de most nem volt kedve játszani. Ekkor jött rá, hogy valójában hiányzik az óvoda.
- De kár, hogy ma nem kell menni! Sóhajtott egyet. Persze jobban szerette ezt a szabad mászkálást itthon, de mégis, az más! Letelepedett ismét a fa alá a fűbe. Olyan volt minden, mint a mesében. Gergő a fa tövében, mellette Zengőpengő, a lábánál pedig Bukfenc, a kutyus terült el, kényelmesen.
A napocska gyönyörűen forgatgatta tüzes koronáját, szórta az aranyfényű ősz a meleget. Egy darabig még beszélgetett Bukfenccel. De az is abbamaradt. Elálmosodott.
Már-már szinte elaludt, amikor hirtelen átrepült fölöttük egy nagy madár, és az almafa melletti kútgémre telepedett. Gergő nagyon megijedt, és sírni kezdett.
- Mi lesz, ha iderepül, elbírsz vele Zengőpengő?
- El hát… meg itt van Bukfenc, ő majd vicsorít, és ugat.
- De én akkor is félek.
- Nincs miért mondta a kismanó.
- Kiáltani kellene anyának, de nem merek, mert akkor idejön a madár.
- Nem jön ide! - mondta Zengőpengő.
- Nem merek kiáltani, mert akkor elvisz, mint abban a varázsmesében, amit a tévében láttam… - suttogta.
Egy kis botocska volt nála, azt szorította. S csak abban bízott, hogy a bottal elhessegetheti.
Zengőpengő nagyon erős. Egy darabig így telt az idő. De a madár nem akart elrepülni. Pedig Zengőpengő is riogatta, Bukfenc kutya is megugatta.
De csak nem repült. Gergő minden bátorságát összeszedte, s rászólt:
- Menj innen, Te nagy madár.
Nem ment el a madár. A madár maradt, hiszen ő volt a sas!
Mondta erre Zengőpengő:
- Fussunk be a házba!
- Félek, nagyon félek…
- Szedd össze a bátorságod, itt vagyok veled, fogom a kezed.
- Akkor is félek!
Nem volt mit tenni. Gergő riadtan nézegetett, hol jobbra, hol meg balra.
Nem látott semmi segítséget. Már-már kiáltani akart, mert hátha megijed az a nagy ronda madár.
Végül az történt anya éppen kijött a házból, s ezzel megoldódott minden.
. A madár elrepült a kútágasról.
Gergő elsírta magát.
Anya megvigasztalta.
Apa is hazajött. Elmesélték neki a nagy madár miként riogatta.
- S Zengőpengő? - kérdezte apa.
- Itt volt, fogta a kezem mondta Gergő.
- Akkor mi a baj? Ő megvéd, ha mi nem vagyunk itt.
- Megvéd?
- Meg bizony.
- S akkor nem bántanak?
- Nem, mert bátor leszel.
- Bátor és erős. Nagyot tudsz kiáltani, s egyből elrepülnek az ilyen madarak - mondta apa.
- Azért segít ebben Zengőpengő is? –kételkedett Gergő.
- Biztos! - mondta határozottan apa.
- Biztos!
- Mikor kicsi voltam, akkor nekem is volt egy kismanó barátom, ő mindig segített mikor bajba kerültem mesélte apa.
- Akkor jó… - nyugtázta Gergő.
Így telt aztán szépen a nap.
Eljött az este. S Gergő is bátrabb lett, Zengőpengő mindig mellette volt.
Nem kellett félni semmitől, mert Zengőpengő segít, megvéd!
De jó, ha az embernek egy kismanója nyugtázta este a napot Gergő, mikor már az ágyban volt.
Jó bizony- mondom én is. Mindenkinek kell, legyen egy Zengőpengője.
Gergő magára húzta a takarót, és újraálmodta ezt az izgalmas napot.
Hát így telnek a napok a mi családunkban, mert időnként nagyapának mindig eszébe jut valami történet, aztán leírja, így született ez is.

2010. március 22., hétfő

Gyopárosi madármesék

A királylány, aki pacsirtává változott

Egyszer volt, egy király és egy királyné. A királyi párnak az égvilágon mindenük volt, csak egy valami hiányzott a házból, egy gyermek. Uram, teremtőm mit nem adtak volna, ha gyermekük születik, egy ügyes kislegény vagy egy aranyhajú kisleány. Naponta fohászkodtak a gyermekért.
Így teltek az évek, már éppen lemondtak volna reményükről, leányuk született. A leánykát, mivel megszépítette a ház életét, Fényeskének keresztelték. Ő volt apja, anyja szemefénye, amikor már járni kezdett mindig vele mentek a szülők is. A leányka csak növekedett, mint a királyi kertben a királyi aranyalmafa, egyre gyönyörűségesebb lett, már-már párja sem akadt kerek e világon.
De ahogy szép nagylánnyá cseperedett a királylány egyre inkább csak otthon ült. Egy szép napon királyi szülőanyja meg is kérdezte lányát, hogy miért nem megy ő is, mint más hercegkisasszony sétálgatni, lovagolni, táncolni, miért ül unos-untalan csak otthon?...
A leány így felelt anyjának: ha jó szülei úgy kívánják, ő mehet akár azonnal is. És valóban, úgy alkonyat tájt, amikor a nap a nyugati látóhatáron búcsúzkodni kezd, a legkellemesebb sétaidőben, kiment ő is járni egyet. Ott sétált fel és alá a királyi kertben, amikor egy ajtóra bukkant. Az ajtó egy szép, végeláthatatlan mezőre nyílott. Fényeske kilépett rajta, s egy gyönyörűséges mezőn találta magát. Nem tudott betelni az eléje táruló tájjal, a szépségekkel. A sok látványból legjobban a búcsúzó Nap tetszett neki.
Sokáig elnézte az alábukó napkorongot, a fényes tűzgyűrűt, s a körötte lebegő aranyfényt.
Annyira megtetszett neki a leáldozó Nap, hogy azután minden áldott este kiment, és megleste a búcsúzó Napot, úgy érezte, mintha neki integetne, őt hívná. Fényeske szerelmes lett a Napba. Ahogy telt az idő, a leánya mindinkább kedvét veszítette, belebetegedett a Nap utáni vágyakozásba.
Szülei látták lányuk hervadását, elszomorodtak, faggatták okáról. A lány nem nagyon válaszolt, de amikor látta, hogy szülei nem fogynak ki a faggatásból, azt válaszolta, hogy el kell búcsúznia tőlük. Mondta világgá megyen, szerencsét próbálni.
A király és királyné mikor látták, hogy lányukat nem lehet elfordítani szándékától, sírva fakadtak, csak úgy óbégattak, mint a kicsi gyermek, mivel az égvilágon senkijük sem volt, akit úgy szerettek volna, mint lányukat, Fényeskét. Szívhez szóló szavakkal kérlelték, ne hagyja magukra őket, meg ki tudja, mi érheti a reáváró úton. Idővel belátták, hogy hiábavaló a rimánkodásuk, a tanácsuk, mert ha egyszer Fényeske a fejébe vette, hogy késedelem nélkül útra kél szerencsét próbálni, nem lehet tartóztatni. Áldásukat adták reá, és ellátták a szükséges útravalóval.
Fényeske elbúcsúzott szüleitől, és nyakába vette a világot. Elindult megkeresni azt a tündöklő csodapalotát, amelyikben hallomása szerint szíve választottja, a Nap lakik. Csakhogy nem gondolta, hogy a hosszú úton milyen sok veszedelem lesekedik reá.
Eleinte még ment úgy-ahogy a sora. Volt ennivalója, volt öltő ruhája, de ahogy fogyott, kopott, úgy múlt el a jó is.
Ment, mendegélt, a napok éjszakákba, az éjszakák új napokba értek, míglen végtelen pusztaságon találta magát. Fia embert se látott a környéken, s a hazai elemózsia utolsó morzsája is elfogyott.
Ment a végtelen pusztaságon, s egyszer csak olyan helyre ért, ahol egymás hegyén-hátán hevertek a halottak. Ahogy megpillantotta a halottakat, szörnyűségesen megrémült, s reszketni kezdett, mint a nyárfalevél. Jobban szemügyre vette a vidéket: azon a helyen véres csata dúlt, onnan a sok halott.
A csatatéren töméntelen katonai mundér hányódott az a gondolata támadt, hogy mundért ölt magára. Ki is választott egy huszáregyenruhát, s abban folytatta útját.
Így járt-kelt, ment, mendegélt, amíg egy pompás paripát pillantott meg. Megfogta a lovat, nyeregbe pattant, és indult tovább. Lóháton töltötte az egész napot, s a vége felé egy sereg emberrel találkozott. Rögtön látta, hogy katonák.
A vitézek mihelyt megpillantották, odarohantak, és lefogták, mert azt hitték, hogy az ellenség kémje. Azonban kiderült, hogy nem az. Szabadon eresztették, szolgálatukba szegődtek, és velük együtt mentek a csatába. Az ütközetben az ellenség úgy megverte Fényeske seregét, hogy aki csak menteni kívánta életét, futott hanyatt-homlok, amerre a szeme látott, amerre a lába vitte.
Fényeske szerencsésen kimenekült a nagy kavarodásból, és továbbindult. A talált a ló hátán nagy sokára egy kúthoz ért. Ott ült egy koromfekete arcú banya, pókhálót szövögetett.
A banyának Sötétség volt a neve és nagyon örvendett, ha valaki így szólította, mert átok kényszeríttette, hogy éjsötét ruhát hordjon.
Fényeske így szólt hozzá:
- Jaj szegény fejem, de fekete ez az anyó, mintha maga a Sötétség lenne!
A banyának kedvére voltak a szavak, mint mindig, ha valaki Sötétségnek szólította vagy feketeségről beszélt. Éppen ezért nyájasan fogadta a vándor leánykát, és megkérdezte tőle, mit keres erre ezen a kietlen vidéken.
Fényeske feltárta előtte a valóságot: honnan jön, és merre tart.
A banya így szólt:
- Ha rám hallgatsz, és az én tanácsom szerint cselekszel, akkor biztos lehetsz benne, hogy eléred a célod!
- Halljam a tanácsot, aszerint cselekszem! – válaszolta örömmel Fényeske.
- Rendben van ! Indulj napkeletnek – folytatta a banya - , amíg el nem éred a fellegekig nyúló üveghegyet, s ha fel tudsz kapaszkodni a tetejére, akkor már el is érted célod.
Fényeske megköszönte Sötétség jótanácsát. Felpattant a lóra és továbbindult kelet felé.
Tizenkét napi ügetés után ért el az üveghegy lábához. Lova legyengült ekkora úttól, pedig csak most következett a neheze, neki kellett vágnia hegynek. Az pedig irgalmatlanul magas volt és meredek, hogyan érje el a csúcsát?
Amikor a legtanácstalanabbul töprengett, nem messzi egy kovácsot pillantott meg. A kovács a lány kérésére egy nagy, erős patkót készített, s azt tette a ló patájára. Fényeske felpattant a ló hátára, nekiugratott a hegynek, s egy szempillantás alatt fent termett a csúcson.
Amint a csúcsra ért, még nagyobb üveghegy tárult elé. Pillanatig se habozott, vágtatott felfelé szüntelenül.
A hegytetőn végtelen síkság terült el, nem messze tőle, pedig egy csodálatos tó, a partján, pedig egy gyönyörű aranyban, ezüstben csillogó palota csillogott. Hallott már erről a palotáról, meg a tóról is, amit csodatónak neveztek az emberek. Fényeske lovára pattant, vágtába kezdett, hogy mihamarabb a csodapalotába érjen.
A palotát, amely a Gyopár tó partján állott, három leány lakta már régóta. A három leány valóban három tündér volt, a csodató tündérei, Gyopárka, Napsugár és Holdfény. A lányok a palota ablakában észrevették a vágtázó lovast, s elébe siettek.
Fényeske meglátta őket, s olyan nagyon megörvendett, mintha édes testvéreire talált volna.
A lányok pedig így szóltak hozzá:
- Ember, vagy miféle szerzet vagy? Ki vezérelte lépteidet e tájra, mert amióta mi itt vagyunk, teremtett lélek még nem ért idáig…te, pedig eljutottál hozzánk!
Megfogták a lova kantárját, bevezették a palota istállójába, abrakot tettek eléje, Fényeskét pedig közrefogták, és magukkal vitték a palota legszebb termébe, ahonnan rá lehetett látni a tóra.
Persze a leányok még mit sem tudtak arról, hogy a közéjük csöppent idegen nem legény, hanem leány, mert ők szentül legénynek gondolták, hiszen abban a huszármundérban szakasztott olyan vitéznek látszott, amilyenről a lányok álmodtak régen, mint amilyen Kukorica Jancsi lett, miután a francia király János vitéznek el nem keresztelte.
Miután Fényeske néhány napot kedvére mulatott a palotában, a három leány eléje járult, s az idősebbik így szólt:
- Szeretnénk bátyánkká fogadni téged!
- Nem bátyátokká, hanem nővéretekké! – válaszolta Fényeske - , mert leány vagyok magam is, akárcsak ti… Csak azért öltöttem férfigúnyát, hogy a hosszú és veszedelmes úton elkerüljem a reám leselkedő állandó bajt.
- Ha leány vagy, annál jobb! Jól megvoltunk eddig hármasban, még jobban megleszünk ezután négyesben.
Attól a naptól kezdve a leányok testvérként szerették Fényeskét, vidámságukat, jókedvüket semmi sem rontotta, mert mindenük megvolt, semmi sem szomorította őket, semmilyen veszedelem nem leselkedett reájuk.
Nem így Fényeske. Ő nap nap után szomorúbb és merengőbb lett.
A leányok észrevették, hogy Fényeske nem olyan, mint amilyennek szeretnék, nem vidám és nem jókedvű, és megkérdezték, miért olyan lehangolt, szomorú. Talán hiányzik valamije?...
Fényeske sóhajtva válaszolt:
- Azért vagyok ilyen bánatos, mert ütött a búcsúzásom órája… El kell hagyjalak benneteket, folytatnom kell utamat…
- Maradj velünk nővérke, kérlelték a leányok.
Fényeske azonban hajthatatlan maradt. A lányok ezt látva, így szóltak:
- Ha már semmiképpen sem tudunk marasztalni, adunk neked egy ajándékot, ami reánk emlékeztet. Itt van ez a csodakard, ez Gyapür hercegnőért folytatott viadal kardja volt, varázsereje van: ha félig húzod ki hüvelyéből, elhull a rádtörő ellenséges sereg fele; ha egészen kirántod, akkor valamennyi ellenséged elhull, kapitányuk marad csak életben.
Így szóltak, s átadták neki a csodakardot.
Fényeske megörvendett a kincset érő ajándéknak, s tiszta szívből köszönetet mondott érette, aztán elbúcsúzott a leányoktól, felnyergelte lovát, felpattant rá, s leugratott az üveghegyről, és megindult ismét kelet felé. Ment, addig mindig csak ment, amíg egy kúthoz nem ért. Hát a kútnál egy keménykötésű, szép daliát talált. Fényeske megkérdezte kiféle-miféle, és mit keres a kútnál. A dalia elmondta, hogy hadfi, kapitány, aki elveszítette éppen állását, de most az ellenség üldözi, mert korábban mindig megverte őket, s most bosszút akarnak állni rajta, nem tudja hogyan meneküljön meg. Azt is elmesélte, hogy egy gonosz miniszter kerítette hatalmába az országot, elárulta azt, a jóságos királyt, pedig az ellenség bekerítette, és sehogyan sem tud segíteni rajta.
- Bízd csak rám – mondotta Fényeske. Azután enni adott a kapitánynak, mert bizony nagyon éhes volt. Miután a kapitány evett, erőre kapott, Fényeske megparancsolta, hogy most már valamilyen módon vezesse a királya elé.
- Elvezetlek én, hogyne vezetnélek – motyogta a kapitány - , de nagyon nehéz eljutni hozzá!...
Fényeske bátorította, ne féljen semmitől. Így mentek aztán a királyhoz, akit szomorúságban találtak. Fényeske kérdezősködésére, hogy miért szomorú a király, így szólt:
- Hogy ne lennék, szegény fejem szomorú, mikor a szomszédom elfoglalja az országomat, és legyilkolja katonáimat, népemet meg elhajtja, hogy neki dolgozzanak éhbérért, mert irigyelte, hogy itt jól és szabadon éltek, Nem tud segíteni rajtam már senki!
- Segítek én felségednek, legyőzzük a kegyetlen ellenséget. De van egy feltételem – mondta Fényeske – meg kell fogadja tanácsaimat a jövőre nézve.
Örvendett a király a váratlan segítségnek, ígérte is, hogy örömmel megfogadja a tanácsát, csak szabadítsa meg országát na nyakába szakadt martalócoktól.
Fényeske lovat és vitézi ruhát kért tőle.
A király tüstént intézkedett és nyomban elővezettek egy paripát, és hozták az öltözetet.
Fényeske magára öltötte a vitézi ruhát, felpattant a paci hátára, és szó nélkül vágtába kezdett az ellenség hadállása felé. Vágtatott, vágtatott, amíg el nem érte azt a várost, ahol az ellenség táborozott. Nem nagyon féltek, mert tudták, hogy a királynak nincs már katonája, de azért óvatosra vették a dolgot, hátha egy kém jön ide hozzájuk…Elébe vágtattak, hogy elfogják..
Fényeske rögtön átlátta szándékukat, kihúzta hüvelyéből a csudakardot, s azon nyomban valamennyi ellenséges katona összeesett. Ennek láttán a városban tartózkodó többi katona, a császárral az élen, mind egy szálig hadállást foglalt, hogy elfoghassák Fényeskét, s diribdarabokra szaggassák.
Fényeske azonban nem ijedt meg, hanem ismét előrántotta hüvelyéből a csodakardot és – csodák csodája! – holtan esett össze az egész sereg. Csupán a császár maradt életben. De tudta, hogy őrá sem vár jobb sors, ezért térdre hullott Fényeske előtt, és könyörgött, kegyelmezzen meg életének.
- Megkegyelmezek életednek, de ne merészeld többé lábadat betenni királyom országába, s vidd magaddal ezt a söpredéket, az áruló minisztert is, - aki reszketett, mint a nyárfalevél, pedig korábban ígéretet tett népének, hogy tejben-vajban füröszti majd őket, sőt még táncolt is, hogy meggyőzőbb legyen. De kiderült álnoksága. Most már mehet, elűzték ebből az országból.
- Most pedig kotródjatok, mert jaj lesz nektek… Most már aztán kotródj vissza, ahonnan jöttél, majd néped megbüntet istentelen, rabló életedért, ezzel az árulóval együtt…!
Az ellenséges császár megköszönte Fényeskének, hogy meghagyta életét, meghajlásra ösztökélte az áruló minisztert is, kardja hegyével, aztán azon úton, amelyiken jött visszament.
Fényeske pedig örült, hogy ilyen könnyen legyőzte az ellenséget, s visszatért a királyhoz.
A király, akit megszabadított Fényeske a veszedelemtől nagy örömmel sietett köszöntésére, s felajánlotta, hogy élete végéig most már legyen az udvar vendége. Mindent megkap, amit szeme-szája kíván. Fényeske nem szólt a maradásról semmit, mert mit is mondhatott volna?..
Egy szép napon, amikor a király nem volt éppen otthon Fényeske sétálni ment, és többé vissza sem tért. Búcsú nélkül ment el, mert igen megszerette az ittlétet, de szíve mégis húzta a célja felé.
Kelet felé ment ismét, addig mindig csak ment, gyalogolt, amíg egy öreg, magatehetetlen aggastyánra nem lelt. Az öregember már beszélni is alig tudott, motyogott csupán, hogy kiverték az útra, mindenét elvették, enni sem adtak neki, mert az öreg már csak bajnak van, királyságát is elrabolták.
Fényeske szíve nagyon megesett az öreg apókán, szépen megmosdatta a hegyipatak vizében, illatos füvekkel bedörzsölt testét, citromfüvet gyűjtött meg csalánlevelet s azokból jó erős teát főzött, megmosta a hófehér, bokáig érő haját, megetette, lefektette, s hagyta, hogy pihenjen miközben Fényeske szép ősi dalokat, sámánénekeket dúdolgatott mellette. Az apóka egyre jobban magához tért, beszélni kezdett és kérdezgette a lányt kilétéről, mert jóságával nagyon belopta magát a szívébe.
Fényeske elmesélte élete sorsát, sokféle kalandját, s elmondta célját is, hogy a Naphoz igyekszik, mert beleszeretett, s mindaddig nem nyugszik, amíg rá nem talál.
Az öreg a lány őszinte vallomása után elmagyarázta neki az utat, amelyiken a Naphoz juthat, de figyelmeztette, hogy anyja nagyon vigyázza fiát, s nem engedi el semmi pénzért máshoz, különösen emberfiához, lányához semmiképpen.
Azt mondta búcsúként az apó:
- Innen egyenes út vezet a Nap palotájáig, hosszú az út, de nincs már semmilyen veszély csak néhány próbát kell kiállni. De valamit még el kell mondanom, az úton találkozol egy kutyával, ezzel a szelet kenyérrel vendégeld meg, s akkor békével tovább enged. Jól vigyázz azonban, nehogy másik szelet kenyeret vess oda neki, mert annak nincs varázsereje. Miután a kutyától megszabadulsz, egy fénylő palotához érkezel. Előtte kutat találsz. Abban a palotában lakik a Nap. Mielőtt azonban benyitnál, igyál a kút vizéből, és csak azután lépj be a kapun. Ha beléptél a kapun, akkor felkínálnak három ételt: csalánlevest, mákoscsíkot és bálmost. Választanod kell, s aztán neked kell elkészítened, amit a 12 főkóstoló ízlel meg, s dönt sorsod felől. A bálmost válaszd, mert az hamar megvan, és biztosan ízlik mindenkinek. Mert ők is ezt főzik a legszívesebben, a többi étel ravasz becsapós: a csípős csalánt csupasz kézzel kell szedned, a mákos csíknál tudni kell, hogy a halból vagy tésztából főzöd az ételt.
- De hogyan készül a bálmos?
- Nem tudod?
- Nem! Még soha nem ettem…
- Dehogynem ettél, amikor Gyopárka tündéréknél voltál, ott volt egy juhászlegény. Ő mindig főzött bálmost.
- Az finom volt…hogy is főzte?
- Egyszerű az, gyermekem. A forró sós vízbe belehinted a kukoricalisztet három-négy jó marékkal. Aztán kavargatod folyamatosan vagy tíz percig. Lekapod a tűzhelyről, apróra morzsolt juhtúróval megszórod jó marékkal, alaposan elkevered, rövid idő alatt elolvad a juhtúró a forró kukoricakásában. Tányérokba teszel mindenkinek három nagy kanállal, tejfölt locsolsz a tetejére, aztán lehet enni. Pompás lesz úgy melegen frissen a legjobb.
- Köszönöm a jótanácsokat.
Az öreg egy karéj kenyeret adott, aztán egy ivócsanakot, aztán egy kis vászonzsákba kukoricalisztet a bálmoshoz, és szerencsés utat kívánt. Mindent elmondott Fényeskének, de ő sem tudta a Nap anyjának átokigéjét, mert azt még senki nem tudta elmondani a földieknek.
Fényeske hálásan minden megköszönt ismét s aztán felkerekedett. Ment, ment, egyszer aztán találkozott egy kutyával. Az rá sem hederített. Fényeske tanácstalan volt, de körbe-körbe figyelgetve úgy gondolta tovább megy, mert lehet, hogy nem mondott el mindent az öregember. Úgy is lett, szépen továbbment a kutya nem is törődött vele, lehet, hogy ez nem az a kutya. Ment, mendegélt, s uramisten, majdnem felsikoltott jött feléje egy kétfejű kutya, de az is elment előle bement a bozótosba.
Fényeske csak ment tovább. Uram teremtőm, ilyet még nem is láttam, egy háromfejű kutya jött, s ahogy megpillantotta rárontott, fel akarta falni a lányt. Fényeske előkapta a kenyeret, odaadta neki. A kutya nagyon éhes lehetett, mert egyből felfalta, aztán továbbállt.
Gyalogolt tovább. Már jókora utat megtett, amikor megcsillant szeme előtt egy csodálatos palota. A palota olyan fényes volt, hogy ránézni alig lehetett, mert elveszítette az ember a szemvilágát, de hát észrevette a lány, hogy itt nincsen kút. Elfordította a fejét, s ment tovább, amikor a dolog megismétlődött. Harmadik alkalommal azonban egy pillantásra észrevette a kutat , így ahhoz ment. Szép kávás kút volt az. Fényeske tudta, hogy most elő kell venni az ivócsanakot, amit fűzfából faragtak egykoron, s inni kell a kút vizéből, aztán, amit addig nem tudott megtenni ránézett a palotára, de már nem bántotta a látását.
Ekkor a palotához ment, besurrant a kapun. Ott rögtön elé állt egy hosszúszakállú ember, s megkérdezte: csalánleves, mákoscsík vagy bálmos.
- Bálmos – mondta a lány, s már vezették is a konyhába, ahol a tálakban minden volt. Liszt, rizs, gríz, laskatészta, árpakása, búzadara, tarhonya és még sok más, csak a kukoricaliszt hiányzott. Fényeske előkapta a tarisznyáját, kivette a kukoricalisztet, meg a túrót, s gyorsan megfőzte a bálmost. Még jó, hogy sót is rakott tarisznyájában, mert az sem volt a konyhán.Tejfölt, már talált a kamrában. Fel is tálalta íziben, s a 12 fős kóstolócsapat mind a 10 ujját sűrűn nyalogatta a bálmos után. Mondták, hogy a Napnak is félretettek egy tányérkával, hogy ő se maradjon ki a földi jóból.
Fényese ezután kiment a palota udvarára, ahol úgy ízzott volt minden, hogy az ember szeme káprázott, s majd elveszítette látását, de a kút vize hatott. A Nap ott ült egy asztalnál és kóstolgatta az ételt, majd jóízűen csettintett nyelvével, hogy nagy finom ez Fényeske-főzte bálmos.
Fényeske egészen el volt bűvölve a látványtól, olyan szépnek, üdének, daliásnak látta a Napot,
hogy még jobban beleszeretett. Nem is tudta, hogy mit tegyen, rohanjon hozzá, csókolja meg…!
Remegett a lába.
A Nap is látta Fényeske tépelődését, de neki is nagyon tetszett a lány, ilyent még soha nem látott, pedig a világot jó párszor már bejárta. Ő is szerelmes lett.
A Nap anyja is ott volt ám, s mindezt látta, irigy volt és rosszindulatú. Félt, hogy a férfiruhába öltözött lány elveszi tőle fiát, átkozódni kezdett.
- Te bűnben fogant teremtés, te hazug földi halandó, te bűnös nőszemély, mézes-mázos szavakkal, főzési praktikákkal vetettél hálót a fiamra. Légy átkozott.
- Varjúhájas ördögfarka, légy madárrá átkozottja! Madár legyél, repülj, repülj, naphosszat csak egyedül.! S ahogy banya mindezt kimondta, Fényeske piciny madárrá változott, s az emberek mind a mai napig pacsirtának hívják, aki egy királylány, és szerelmes volt a Napba. Ott repül magason a levegőben, szerelmének a Napnak dalol, és epekedik utána. Hiába volt a hosszú út a gonoszság elválasztotta szerelmétől. De énekével örökké kedvesét, a Napot és a szerelmet dicsőíti.
Aztán az emberek egyszer rájöttek arra egy időben, hogy a pacsirta a szerelem himnuszát adja mindenki tudtára.
De mára az emberek minden ősi dolgot elfelejtettek.
Mára már az emberek nagyon kapzsiak lettek, mindent maguknak akartak, mindent elpusztítottak, a szerelem is értékét vesztette. Ma már senki nem figyel a madarakra, pusztítják is őket akarva-akaratlanul. Az emberek nem ismerik a pacsirtadalt sem.
Pedig a pacsirta üzenete ma is fontos. Higgyetek a pacsirtának, az önfeláldozásnak.
Hajnalban, napfelkelte előtt ki kell menni a mezőre, s láthatjátok búzaérés idején, mikor felkel a Nap, felkel szerelme a pacsirta is. Akkor meghalljátok dalát, amit véssetek örökre szívetekbe.

2010. március 18., csütörtök

Versnaptár

Február



Dühöng a tél,
befagyott a tó,
eleséget keres
fázó őszapó!

A sok madárka
Fázik, reszket kint
Melegedni hol tud
Kérdezi a pinty!

Nádasba bújni
oda-oda kell
A fészek alján
Tán' melegre lelsz.

Dühöng a tél
befagyott a tó
tavaszra vár
fázó őszapó.

2010. február 1., hétfő

Gyöngyfalvi mesék

Orosházi Tavaszdal (klikk ide)
Károlyi Fülöp Béla
GYOPÁROSI MADÁRMESÉK
Tóparti történetek a madarakról
A Gyopáros-tó partján nyaranta olyan szépen beszélgethetünk, mint ahogy hajdan tehették az emberek, amikor nem volt még olyan rohanós a világ. Leülnek, nézik a vizet, a kiskertekben esténként tüzeket raknak, hallgatják a tücskök ciripelését, a halak csobbanásait a vízben, a nyársra szalonnát tűznek, azt pirítgatják, zsírját a frissen szelt híres orosházi kenyérre csepegtetik. Az egész olyan, mint egykoron a mesebeli tündérlányka, Gyopárka tündérkertjében.
Nagyapó ezen az estén is előkészített minden, mert tudta, hogy összegyűl a család, s jön a sok unoka, tüzet néznek, varázsolnak, énekelnek, s jókat mulatnak. A fát már odarakta a tűzgyújtáshoz, a nyársak is szépen sorakoztak.
A tóban a halak megszokott rendjük szerint ugrándoztak, a tücskök pedig csak arra vártak, hogy a karmester nagyapó intsen, s kezdődhet az esti koncert. Ha majd elhallgatnak a tücskök, akkor jöhet a híres-neves Breki-kórus a tó keleti hangversenytermében a Susogó-nád tisztáson.
Már csak az volt hátra, hogy megérkezzenek az esti vendégek, s akkor eljön a tavi-varázs.
Megérkezett mindenki.
A tüzet meggyújtották, s akkor megkérdezte nagyapó:
- Ma milyen meséket akartok hallani?
- Madármeséket – mondták szinte egyszerre, mert mindenki nagyon szerette a madarakat, s itt Gyopároson, ahol csodálatos ligetek vannak, minden csak úgy zeng a madárdaltól.
- Akkor a mai este a madarak estje – döntötték el.
- Mindenkinek van kedvenc madara?
- Igen – zengett a kórus.
- Nekem a harkályról mesélj…- szólt a legkisebb
- Nekem a fecskéről – jött a folytatás.
- Én feketerigó történetét akarom hallani - mondta az egyik legényke
- A gólyáról is beszéljünk – zengett a következő kívánság.
- No meg a pacsirtáról – egészült ki a sor.
- Azt mondtad egyszer, hogy a legszebben a csalogány dalol – szólt a következő óhaj.
Ropogott a tűz, körbeülték, s nagyapó elkezdte szépen sorban mondogatni a meséket.
Így születtek a gyopárosi madármesék.
Bizony már ugyancsak öreg este lett, mire az utolsó is elhangzott.
Ellobbant a tűz. A csillagok fénye, mint apró mécsesek tükröződtek a Gyopáros-tóban. Mindenki elálmosodott, s elmentek aludni.
Nagyapó eloltotta a tüzet, s még sokáig nézte, hogy sziporkáznak a csillagok a tó vizében. Néha egy- egy nagy hal rácsapott a farkával a víztükörre, mire az öreg bagoly belekiáltott az éjszakába.
Aztán csend lett.
Mifelénk ilyen szépek az esték. Jó éjszakát!

A harkály és a fakopáncs ruhája
Emlékszem, egyik tavasszal kirándultunk a családdal a közeli fenyveserdőbe. Sétálgattunk, élveztük a fenyő csodálatos tavaszi illatát. Egyszer csak, mintha sűrű puskaropogás hallana, az verte fel a csendet.
- Mi volt ez, kérdezték a gyerekek?
- Biztosan az erdei manók…- mondta az egyik.
- Áh, az nem lehet, azok nem így beszélnek, nem zajonganak – mondta a nagyobbik legény.
- Tudjátok mi volt ez, hát a harkály. A fadoktor, ahogy mondják az emberek, ilyenkor tavasszal hívja a párját, s így üzen neki – mondtam én tudálékosan.
- Ja, az más… a harkály az.
- Nem is harkály, hanem fakopáncs – javította ki az egész csapatot a legnagyobb leányzó.
- Tudjátok miért van a fenyvesben élő harkálynak fekete ruhája? – kérdeztem.
- Nem tudjuk…
- Hát akkor jöjjön a mese ismét.
„Kopogtatta a fekete harkály a lucfenyő kérgét szorgalmasan, lárvákat, bogarakat keresgélt. Egyszerre mintha csak elvágták volna, a kopogás megszűnt. Hatalmas csend borult az erdőre.
Történt ugyanis, hogy a harkálynak furcsa ötlete támadt: miért van neki fekete tolla és piros sapkája, amikor a többi madár gyönyörű, színes és tarkabarka tollruhát hord.
Másnap találkozott rokonával, a fehérhátú harkállyal, és rögtön meg is kérdezte tőle: Nénikém, neked miért van fekete sapkád és a kabátod hátul fehér a szárnyaidnál, pedig olyan szép csíkos?
- Honnan tudhatnám én azt? De repüljünk el a nagy fakopáncs bátyóhoz – tanácsolta a fehérhátú harkály, és kettesben máris a bükkfa erdőbe szálltak.
- Fakopáncs bátyó! – kezdték egymás szavába vágva, miért van a fekete harkálynak csak fekete tolla, a fehérhátúnak fehér is, neked pedig az egész ruhád olyan szép tarka?
- Különös dolog ez, igazán soha nem is gondolkoztam a dolgon, - csóválta a fejét a nagy fakopáncs, így a fekete harkály ismét nem tudott meg semmit.
Talán a búbosbanka okosabb lesz, meglátogatom, töprengett magában a fekete harkály. El is repült, hogy megkeresse. Aztán megkérdezte tőle mikor rátalált éppen a fészke mellett, ahogy etette fiókáját.
- Kedves Búbosbanka! – szólította meg, - Nem tudod, miért van nekem csak fekete tollam és piros sapkácskám, míg te olyan szép koronával és csíkos tollakkal ékeskedhetsz?
- Nem tudom, repülj inkább a szarkához! Amott fészkel az erdő szélén azon a nagy akácfán. Ő állandóan röpköd az erdőben, és mezőn, sok mindent lát és sokmindent megtudott a világból. Nekem különben is dolgom van, mert ennivalót kell gyűjtsek.
Fel is kereste a harkály a szarkát. Éppen egy fényes gombbal jött vissza valahonnan. A kíváncsi harkállyal szóba sem állt, talán félt, hogy elveszi a fényes kabátgombot, amit a fészke mélyére rejtett.
A harkály innen is továbbrepült, s az egyik kis tavacskánál egy fa víz fölé nyúló ága hegyén, ott csücsült a csillogó színekben pompázó jégmadár, amint a halakat leste. Mindjárt szóba is elegyedett vele:
- Mennyire irigylem ezt a pompás tollazatot, nem tudom miért, nekem mindig fekete gyászruhában kell lennem!
- Nincs mit irigyeljél, mert állandó veszélyben lennék, ha nem tanultam volna meg rejtőzködni, mindig óvatosnak kell lennem. Látod, a hasam barna, így a halak sem vesznek észre, ahogy itt ülök a faágon, a hátam meg kék, s fentről sem látnak, mert úgy látszom, mintha a víz lennék. De azért mindig vigyáznom kell, fészkemet is mindig rejtegetem.
A csalódott fekete harkály itt sem tudott meg többet, csak hallott valamit a veszélyekről, meg a rejtőzködésről. Repült tovább a harkály, s mindenkitől kérdezősködött, de senki nem mondott semmi bizonyosat. A tó fölött éppen egy sirály körözött, odakiáltott neki, és elpanaszolta bánatát, de a sirály kinevette, a víz alá bukott egy halacskáért, és gyorsan elszállt.
Aztán meglátott az egyik erdei tisztáson egy szép kis erdészházat, A közelébe repült, felült az egyik fa oldalára, s onnan lesekedett az udvarra. Sokféle jószág szaladgált ott, de ezekről tudtam, hogy háziállatok, az erdészné asszonyság baromfiudvara ez. Itt nincs is mit kíváncsiskodjon, a tyúkok, libák úgy sem tudnak semmit. Egyszerre a ház mögül, büszkén és peckesen elősétált a páva. Csodaszép tollazata volt, s a farka, az kész csoda. Meg is kérdezte, nem tudja, hogy neki a fekete harkálynak miért csak fekete a tolla.
- Csak egy madár lehet ilyen szép, az én vagyok, a páva. Talán nem akarnál, te kis buta, rám hasonlítani. A páva büszkén felfuvalkodott, széttárta toll-legyezőjét, és odább sétált.
Eltelt a nyár, eljött az ősz. A lomberdők levelei aranysárgák lettek. A harkály végezte dolgát, kopogtatta a fák kérgét. Egy sereg tarka madár röppent mellé, a stiglicek voltak.
- Kedves barátaim – szólította meg őket a fekete harkály – Nem tudjátok, nektek miért tarka a tollatok, az enyém meg csak fekete?
- Nem tudjuk! Nem tudjuk! – csicseregték szaporán – de ahogy hallottuk a bagoly a legokosabb madár. Tőle kérj tanácsot.
- Hogy ez nekem nem jutott eszembe – mérgelődött, s mindjárt útnak is eredt a bagolyhoz. Az tollát fölborzolta, s egyből megoldotta a rejtélyt:
- A madarakat a tolluk színe védi, olyan színűek, ami elrejti őket. Az erdő sötét mélyében, ahol te tartózkodol, a fekete tollra senki nem figyel fel. S a fa odvában a fészkedet idegen ostromolná, kidugod piros sapkás kis fejed, biztosan megijednem s egyből továbbállna.
A harkály megköszönte a bagoly válaszát, és elégedetten kopogtatni kezdte a legközelebbi lucfenyőt: kip-kop, kipi-kop, kipi-kipi-kop-kop.
Ő volt a fekete harkály, de egyébként fakopáncs is a neve.

2010. január 28., csütörtök

Gyöngyfalvi mesék

Az éneklő csodakörtefa

Azt mondták a gyerekek, hogy ma a városról meséljünk.
- A város olyan - kezdtem el de közbeszóltak.
- Nem jól mondod! - kiáltott Rebeka és Réka, meg Gergő, meg Dorcsi és Eszterke egyszerre, mert mindig úgy van a mesében, hogy…
- Egyszer volt, hol nem volt! - folytattam.
- Igeeen - kiáltották mind, - akkor igazi mese lesz - , csendesített mindenkit hallgatásra Dorcsi!
- Tehát egyszer volt, hol nem volt, túl
- „Az üvegréten, üvegerdőn és az üveghegyen” - mondták kórusban -, volt egy város…- fejeztem be a mondatot. A város ma is ott van valahol az egykori nagyrétek helyén. Történetünk pedig akkor kezdődött, amikor délután 1 óra után 12 perccel és 30 másodperccel Bálványos Lajos harmadik bé osztályos tanuló kilépett az utcára, s mögötte nagy döndüléssel becsapódott az iskola 100 valahány éves óriási vasakkal díszített tölgyfakapuja. Sietve, négy lépcsőt is átugrott, az utcán volt egyből, ott állt a járdán, s körötte hullámzott a városi forgatag.
Lajosnak is volt házi feladata, ezért elkezdte a város megfigyelését, mert a tanító néni azt mondta:„Gyűjtsetek legalább10 olyan szót vagy mondatot, ami jellemzi a várost.”
„Azt a köcsögdudás fütyülőjét, már megint megfigyelni kell!”- mondta úgy magának, de valljuk be őszintén, szerette az ilyen, szerinte „mókás feladatokat”, mert lehetett kórincálni, a megfigyelés ürügyével, s ilyenkor nem mondták azt, hogy már megint csavarog. Különben is, nem szokott csavarogni!- összegezte magában a dolgokat Lajos.
A tegnap nehéz gondolatok gyötörték Lajost, hiszen délután meglátogatta Rézi mámit, aki szerinte biztos varázsló, s ott lakik a második emeleten, s azt mondta, hogy eljött a kiteljesítés ideje! Ezen megdöbbent Lajos, de valójában nem értette a dolgot, de most ismét felötlött benne, amit Rézi mámi mondott, s közben arra figyelt, hogy milyen ez a város! Lajos így látta a várost akkor: Az emberek az utcán, , hangosan beszéltek kiabáltak, sietve kapkodták a lábukat, rohantak, de érdekes módon, mindig kikerülték egymást. Lajos megállt, s azt gondolta, „ha három percen belül nem ütközik össze két ember, akkor Rézi néni engem elvarázsol, mert megint húzogattam a macskája farkát, mikor hazaindultam tőle.”.
Aztán dobbantott, és azt mondta magában:Nem! Én fogom elvarázsolni a várost, s őt is, a varázsigével, a Tőle hallott varázsigével, amit az erkélyen ülve mormogott, mielőtt elszunyókált volna.
- Nevetett hangosan örömében Lajos , mire három ember megállt előtte, és nézte-nézte őt. Volt egy szürkekalapos úr, egy baboskendős néni, a harmadik pedig egy piroskalapos vénkisasszony. Mindhárman egy-egy zacskót tartottak a balkezükben, s a jobb kezükkel szedegették a bennvalókat, s eszegettek. Lajos láttán, csak álltak és bámultak, mert nem tudták megérteni, hogyan tud valaki ilyen hangosan hahotázni.
Lajos megállapította:
A szürkekalapos úr sültkrumplit eszik, a baboskendős néni pattogatott kukoricát , a piroskalapos vénkisasszony, hot-dogot falatozik, s a ketchuppal összekente az orrát.
- Baj van, fiam? - kérdezte a szürkekalapos öregúr látva, hogy Lajos hirtelen megállt, és szinte eltátotta a száját.
- Köszönöm… nincs semmi baj, de olyan mókásak tetszenek lenni… s nevetett tovább.
- Én? Mókás? - s felhúzta a bal, aztán a jobb szemöldökét a szürkekalapos úr.
Lajos még jobban nevetett.
-Mi van, fiam? –
- A sültkrumplitól tetszik rángatni a szemöldökét - kérdezte. De az öregúr legyintett, és dühösen továbbment . A két hölgy, mintha ikrek lettek volna, egyszerre felemelték kezüket, s mutatóujjukat Lajosra szegezve azt mondták:
- Csibééész kölök! Szégyelld magad! - s sietve ők is továbbálltak. Meglásd, megjárod még! - kiáltották vissza - beteszünk az üveggömbbe téged is, közben ott kacsáztak az autók között, s átmentek a túloldalra. Amikor felemelték a jobb kezüket, s a mutatóujjukkal az égre mutattak, minden autó megállt egymás mellett szép sorban.
Lajos összerezzent, mert úgy tűnt neki, az üveggömb megszólalt, mint egy csengettyű. A nénik amint átértek, ismét megindult a forgatag.
Az úttesten rohangálnak az autók, akárcsak az emberek a járdán - állapította meg bölcsen Lajos, aztán összegezte úgy félhangosan: város ismertetője mindenki rohangál, zacskóból esznek és sértődékenyek.
Ezen aztán hümmögött egyet, majd a homlokára csapott, s felkiáltott : a városban élnek varázslók is. Tehát: a városban mindenki rohangál, zacskóból esznek, sértődékenyek, autókon száguldoznak és élnek itt varázslók is- foglalta össze a dolgokat.
Ekkor úgy tűnt, hogy egy pillanatra mindenki megállt a környéken, s Lajost bámulták, de ő mit sem törődött ezzel. Mondjuk varázslóból biztos több is van! Rézi néni biztos az, meg ez a két hölgy is gyanús - gondolta Lajos.
Aztán gondolatait a házi feladatra összpontosítva így folytatta: „ Persze még lényeges, hogy város főterén üveggömbbe zárva sivárkodott a város körtefája - zárta le az összegzést Zengőbengő Lajos harmadik bé osztályos tanuló.
Miközben ezen eltöprengett, úgy gondolta, van még annyi ideje, hogy elmegy az új vásárcsarnokba is, hátha talál magának egy új üveggolyót, mert abban meglátja a jövőt, vagy legalábbis azt, hogy holnap fog-e felelni az iskolában.
A vásárcsarnok egy hatalmas piac, amit befedtek. A teteje üveg, s a kereskedők kiabálnak, hogy kinek szebb a káposztája, paprikája vagy egyéb áruja. Ez tetszett Lajosnak, máskor az édesanyjával járt itt, de akkor oly jó gyereknek kellett lenni. Most úgy gondolta, hogy csibészkedik egy kicsit. A piac egyik oldalában libát, kacsát, gyöngyöst, s egyéb madarat árultak. Oda is ment az egyik asztalhoz, s megkérdezte az eladó bácsit:
- Anyukám elküldött, hogy kérdezzem meg lekváros csirkét tetszik-e árulni?
A bácsi értette a tréfát, s azt mondta:
- Most csak hecsempecs lekvárost hoztak. Adhatok?
Lajos megszeppent a válaszon, de aztán kivágta magát:
- Mi csak a somlekváros csirkét szeretjük! - aztán ment gyorsan tovább, miközben visszaszólt - Csókolom! Sietek!
A nagy sietségben nem vette észre, hogy éppen előtte lépegetett egy kicsike, alacsony, hajlott hátú nénike, maga előtt tolta, kis kétkerekű bevásárló kocsiját. Megtörtént a baj. Nekiment a néninek, mindketten elestek, a néni oldalra borult, Lajos pedig rátenyerelt a kiskocsira, kiborította, s szerteszéjjel gurult minden. A legnagyobb baj az, hogy egy doboz tojás is volt a kiskocsiban, azok mind összetörtek.
Lajos rettenetesen megrémült, feltápászkodott, aztán udvariasan segített a néninek is felállni, s kezdte összeszedegetni a szétgurult sokféle portékát. Lassan az emberek körülállták őket, s mondogatták a véleményüket.
- Rémesek ezek a mai fiatalok! - mondta egy vékonyhangú néni.
- Véletlen volt - mondta egy fiatal lány.
- Lajos hálásan nézett rá, de azért a többiek folytatták.
Nem néznek ezek semmit és senkit. - mondta egy úr.
- Meg kellene jól büntetni őket! - mondta valaki hátul a tömegben.
- Büntetni? - nevetett fel egy öregecske kövérkés néni cérnavékony hangon. A mai törvények tiltják azt…
- Igen, három napig, itt kellene tartani őket, hogy seperjenek a piacon! - jegyezte meg egy feketeöltönyös, nyakkendős, dipótáskás hivatalnok.
- Fizesse meg a kárt…- mondták aztán többen.
- Mire Lajos elkezdett kotorászni a zsebében, hogy összeszedje pénzét, de a néni azt mondta, gyere fiam, segíts hazamenni, megiszunk otthon egy teát, s megbeszéljük a dolgot.
- Véletlen volt! - szólt oda hangosan az embereknek, mire lassan elindult mindenki a dolgára, de azért még hosszasan tárgyalták az eseményeket, ahogy ez már lenni szokott egy városi piacon.
- Lajos megszeppenve állt előtte, s nyújtotta feléje a pénzét, de a néni legyintett, s azt mondta:
- Gizi néni vagyok! Gyere, menjünk!
- Lajos lassan ballagott Gizi néni mellett.
Elég sokat kellett gyalogolni, s közben hatalmas és betondínókhoz hasonló emeletes házak, meg kockaházak mellett mentek el. A főutcán voltak díszes kirakatok, előttük sok bámészkodó ember. Majd elérkeztek egy lakótelepre, ahol mindent egyformára építettek, mert a házgyárban csak egyforma házakat tudtak gyártani. Ezek éppen kockákhoz voltak hasonlóak. Ám a lakók a lépcsőházakat itt virágmintákkal díszítették. Gizi néni a hóvirág lépcsőháznál megállt.
- Itt lakik a lányom az első emelet 4-ben, csak felszaladok a lakáskulcsért, s jövök.
Innen már nem sokat mentek, csupán két utcányit, ahol aztán régi bár időrágta, ám mégis díszes és elegáns emeletes házak álltak. Ezeket még megkímélték..
- Árnyas utca 17. – ott lakom.
- Megérkeztek.
Díszes kovácsoltvas bejáró, s hatalmas virágokkal teli lépcsőházba léptek be.
Gizi néni előkereste kulcsait, s bementek a lakásba. Lajos csak ámult.
Aztán teáztak, az iskoláról és a házi feladatról beszéltek, mire megkérdezte Gizi néni:
Nos, mit tudsz mondani a városról?
- Lajos kezdte sorolni:
A városban sok-sok nagy ház van, a járdákon temérdek néni, bácsi és gyerek siet és tülekedik, rohangál, mindenki siet valahova. Az úttesten autók és motorok, s kerékpáron közlekedő emberek. A városban sok szép, fényes kirakat is van. Az emberek emeletes házakban és lakótelepeken laknak. Mifelénk a lakótelepek kopottak. A mi városunk kisváros, de a gyárak miatt rossz a levegője. Úgy érzem magam, mintha be lennék zárva egy üvegkalitkába. Nincsen a városnak nagy virágos rétje, a parkot is olyan kicsire szabták, hogy igazán nem lehet ott semmit sem kitalálni. Lajos ekkor megállt, s ránézett Gizi nénire, aki bólintott, s azt mondta:
- Ügyes vagy! De tudod-e milyen volt itt a régi kisváros?
- Nem tudom, mert én már ebbe a kockavárosban születtem.
- Én még gyerek voltam, amikor jöttek a vasdínók, s a régi várost elkezdték felfalni. Pedig szép volt!
- Mesélj róla! - kérlelte Lajos
- Jó! Ülj ide, erre a kisszékre. Ott, ahol ma az üvegkupolás vásárcsarnok van, ott volt a régi híres piac. Igazi nagy zsibvásár.
S akkor nem voltak itt gyárak? - kíváncsiskodott Lajos.
- De voltak, malmok, sajtgyár, konzervgyár, bútorgyár, de azok nem ontották a mérgező gázokat. Akik nem a gyárakban dolgoztak, azok termelték a zöldséget, gyümölcsöt a földeken, s nevelték a jószágokat. Még a taljánok is innen vitték a kacsát, libát, az angolok, pedig a pulykát, de híres volt egykor az itteni picivárosi sonka is. Vetekedett a taljánok pármai sonkájával.
- S mi volt még a piacon? Nagyon érdekes lehetett.
- Bizony az volt. Jöttek a tejárusok, hozták a vajat, túrót, tejfölt, no és a kosarakban reggelente még ott volt a patyolatos konyhakendőben a meleg, édes vagy sós túrós lepény. Aztán zöldség ezernyiféle, friss és szép színes, s nagyon egészséges, no és a piac mellett. egy híres cukrászda, Abdul Ali cukrászdája. Olyan finomat bizony azóta sem ettem, mint amilyent ott Ali bácsinál, s aztán a főtér, közepén egy nagy szálloda, s körötte park, padok, fák, virágok és egy zenélő kút, de volt egy kis fedeles ivópavilon is, ahonnan a finom artézi vizet vihette mindenki haza, saját használatra. No és igen szép földszintes és 1- és 2 emeletes házacskák sorakoztak a főutcán és környékén. Igazi kisvárosi hangulata volt az egésznek. Vasárnaponként gyakran jöttek ide máshonnan is, s olyankor tele volt a város sétáló emberekkel és gyerekekkel.
- S hol játszottak a gyerekek? - kérdezte Lajos kíváncsiskodva.
- Voltak nagy parkok, labdázók és játszóterek, de még körhinta is működött vasárnap délutánonként, kint a fürdőligetben, ahol volt Gyopárka tündér csodatava. De az iskolában és kint a réten a Kakukk-domb alatti kiserdőben is lehetett szórakozni.. Az iskolának ahova most Te is jársz, akkor még hatalmas nagy játszóudvara, gazdasági udvara és kertje is volt. Akkor még úgy volt, hogy az iskolában étkeztek délben a gyerekek, s délutánonként egy-egy órát osztályonként váltva dolgoztak a kertben. Ott mindent termeltünk, hatalmas üvegházunk is volt, s volt két kertésze az iskolának, akik irányították a kerti munkákat. Bizony ott játszva megtanultunk gazdálkodni. A termék egy része az iskola konyhájára került, abból főztek. A többségét, pedig eladták a piacon. De jó hírünk volt, s a vevőink egy része házhoz jött. A piacozást, eladást a két kertész, Pali bácsi és Józsi bácsi feleségei intézték. Így bizony mi is részesei voltunk az iskola működtetésének. A kertben néha fára másztunk, de hatalmas udvarunk is volt, s szép labdázó helyek, kicsiknek és nagyoknak.S aztán mi lett?
- Érdekes dolog, de szomorú. Már gimnazista voltam, amikor jöttek olyan nagy fekete autók, aztán földmérők, majd összehívtak mindenkit, s közölték, kisajátították a házakat, földeket, kerteket. Az iskolakert is odalett, meg az udvar egy része. Azt mondták gyárakat építenek, mert itt van földgáz és olaj.
- S aztán? - faggatta tovább Lajos.
- Aztán, hipp-hopp néhány év alatt eltűnt a régi város, s panelházakat építettek, s jöttek-jöttek mindenhonnan az emberek. Lett itt egy ilyen város… kockaváros, betonváros. De most már halódik, pusztul minden, nincs gáz sem elég, meg mindent ide kell szállítani, hogy üveget gyárthassanak. Mondta is mamám mindig: "Buta ötlet volt ez a gyár. Bukfencet hánynak a homokban, hogy krumplis tészta legyen belőle. Úgy sem sikerül, ki látott már bukfencből grenadinmarsot!
- Mi mindig itt laktunk - mesélt most már Lajos. Mondta a nagyapám egyszer, mikor megmutatta a kedvenc lovának a fényképét. Ő volt Csinibaba… de elvitték Csinibabát is… a házunkat is lebontották, most ott áll egy hatalmas toronyház. Abban a házban mindig elromlik a lift, s a víz nem megy fel csak az ötödik emeletig, onnan külön szivattyúkkal nyomják a tizedikre is… - hadarta el gyorsan Lajos, ugyanis a keresztanyja éppen a kilencedik emeleten lakik, de volt, hogy hetekig ott ült a szobában, mert nem működött a felvonó s fájós lábbal nem tudott lépcsőt mászni.
- El ne felejtsem - folytatta Gizi néni - a régi városkának volt egy csodafája, az aranycsengettyűs körtefa. Ez a fa már akkor is itt állt, amikor a várost a sok történelmi pusztítás után harmadjára is újjáépítették lakói. Azt tartották az öregek, hogy az a körtefa a város jövőjének hordozója. Amikor építették ezt a betonvárost, akkor a fát átültették a városháza előtti parkba, mert az őslakók csodakörtefának tartották, s követelték a megőrzését.
- Igen, erről meséltek az iskolában is, most egy üveggömbbe zárták.
- Úgy van, mert elkezdett pusztulni a fa. Levelei egyre gyakrabban idő előtt elsárgultak, ágai elhaltak, s gyümölcsöt is mind ritkábban hozott. Mert megromlott itt a levegő, mérgező lett a föld a növényeknek. A gyárak ontják a mérges gázokat, s a hulladékot a földekre hordták ki. Aztán, hogy élni lehessen a város egy részére üvegkupolát építettek.
- Ilyen lett a város.
- Igen ilyen, a körtefát pedig egy nagy üveggömbbe zárták, hogy emlékként megmaradjon. De a körtefának élnie kell! - mondta Gizi néni. Mert a városunk is élni akar, olyan akar lenni, mint régen… Szerényebben kell élni, de szeretetben! meg kell menteni a várost! Meg kell találni a varázsigét, hogy minden elrendeződjön - fejezte be hosszú meséjét Gizi néni, s aztán kiment a konyhába, s egy tányér almásrétest hozott be, mellé pedig körtekompótot kínált Lajosnak.
- Kifizetem a tojásokat - nyögte ki hirtelen, de Gizi néni legyintett, s azt mondta.
- Rád nagy feladat vár, Lajos! A tojások különben is azért voltak, hogy összetörjed.
- Rám szükség van? Akkor én kelepcébe estem?
- Igen… Te leszel a fa megmentője! Mert mi téged, a város varázslói kiválasztottunk, mint a legrátermettebb fiút, aki éppen harmadik bé osztályos tanuló és Lajosnak hívják…
- Hogyan
- Türelem, rövidesen elmondom… Csak behívom társaimat a másik szobából.
- No, és a legfontosabb! Ismered Rézi mámit a fővarázslót – szólt még vissza az ajtóból, s aztán becsukta maga mögött az ajtót. Lajos nézelődött, mert ez régi ház volt, s ilyent még nem látott. Erre sohasem jártak. Szép díszes épület volt, ami valahogy megmaradt a régi városból itt a hajdani főtértől nem messze lévő utcában Ami feltűnt neki azonnal hogy a szoba sarkában egy gyönyörű, díszes almazöld cserépkályha uralta a teret. A kályhacsempéken sárkányok, griffek, sasok szinte csak arra vártak, hogy lelépjenek onnan, s elinduljanak birtokba venni a várost. Aztán itt voltak a nagy, kényelmes fotelek. Ilyeneket filmekben és régi fényképeken látott, s barnás, fényezett, díszes faragásokkal teli bútorok álltak a szobában, hatalmas olajfestmények a falakon.
Eddig jutott nézelődő töprengésében, mikor a szomszéd szoba ajtajában feltűnt Gizi néni és jött még két hölgy és egy úr. Lajos Meglepődött, hiszen felismerte őket, ők álltak az iskola előtt és tasakból eszegettek.
- Lajos, bemutatom a barátaimat.
Lajos eltátott a szájjal csak nézett, .
- Ő Pinty úr. – mondta Gizi néni - A varázslók tanácsának udvari főgondnoka.
A szürkekalapos úr, aki zacskóból ette a sültkrumplit, ami egészségtelen, mert zsíros, de persze én is szeretem azért…- s cinkosan odakacsintott Lajos Pinty úrnak, aki most nem viselt kalapot, s nem evett sült krumplit, hanem szépen meghajolt és ezt mondta:
- Szervusz Lajos, harmadik bé osztályos tanuló - s hátrább lépett egy kicsit, mire Gizi néni folytatta, s a baboskendős nénire mutatott, aki előre lépett, s ezt mondta:
- Fáni néni vagyok a főpecsétőr.
- Csókolom - mondta Lajos. Ugye pattogatott kukoricát tetszett enni, ugyancsak zacskóból?
- Jól mondod Lajos, mert a pattogatott kukorica a legfinomabb csemege a világon - tette hozzá még.
- Én nagymamámnál ettem valamikor régen, mikor elmentünk egyik télen látogatóba hozzájuk Jászonfalvára. A mamám mézzel összekeverte, s úgy ettük, s a méznek kellemes fenyőillata volt. De itt a méz sem az igazi, olyan, mint a cukorszirup. Azt mondják ezt a mézet a városi boltokban gyakran hamisítják ..
- Bizony, bizony, jól mondod - helyeselt Gizi néni.
- Ezért kell megtanulni ismét mindenkinek, hogy más módon kell élni városon, mint eddig, s a falvak népével meg kell találni a harmóniát, hogy egészségesek legyünk mi, a gyerekek, a városok, a falvak és az egész Föld - tette hozzá Fáni néni olyan tanítónénisen.
- Akkor mi varázsolni fogunk?
- Igen - mondta a piroskalapos vénkisasszony, aki szintén meghajolt egy picikét, és elnevette magát. Ugye paradicsomos volt az orrom, azért nevettél?
- Igen! - volt a felelet.
- Én vagyok a titoknok, Málika a nevem.
- Nos, kedveseim, akkor tettekre fel - szólt Gizi néni, s így folytatta:
- Előbb Lajos elmondja milyennek látja a várost, mert előbb a házi feladat legyen kész! Megbeszéljük a teendőket, mert a dolog egyre sürgősebbnek tűnik.
Lajos így kezdte:
- A város tele van betonépületekkel, de vannak még régi házak is, mint ez is. Tehát szebbé kell tenni mindent. Az emberek mindig futkosnak. Ez nem jó, mert nem beszélgetnek, nem mesélnek… és még sokminden más is van, de csak ennyi jut eszembe - zárta le mondókáját Lajos, látszott, hogy zavarban van… és ez baj , mert elpusztul a körtefánk – tette még hozzá sietve
- Nos a megoldás?
- Nem olyan egyszerű - mondta Pinty úr.
- Össze kellene hívni a Városi Kupaktanácsot! - mondta a titoknok, s a másik kettő bólintott.
- Nincs arra idő már! Ha nem cselekszünk a körtefa elpusztul az üveggömbben, s akkor nem lesz a városnak jövője, csak gyatra múltja. Ezt akarjátok? - szólt Gizi néni harciasan.

- Azt nem lehet megcsinálni könyörgöm - kiáltott fel Lajos, mert úgy érezte most már egyre komolyabb a dolog, hiszen nem véletlenül nem történik semmi. Könyörgöm tessenek mondani, mit tegyünk?
- Meg kell menteni…, de hogyan – nyöszörgött bizonytalan hangon Fáni néni De hogyan?
- Hogyan? Hogyan! Ez az amit nem tudunk!- bizonytalanul mondta a fiú.
- A szennyező gyárakat el kell tüntetni, már úgysem adnak munkát rendeset, s csak működnek, mert erre lettek programozva. Át kell rendezni az életünket – jelentette ki Gizi néni – S ebben segítenünk kell mindenkinek!
- Programozva van minden? -
- Bizony Lajoska, beprogramozták, hogy örökké működjenek, s a városlakókat itt tartsák, mondván ez amunkahelyük.
- De itt dolgoznak! - szólt bele Lajos.
- Persze, mert ilyen a program, ilyen a város, mert mindenki azt hiszi, hogy ez a jó. Autóval furikáznak mindenhova, mindent beépítenek, s mindent zacskóból fogyasztanak, nem sokára lesz zacskós-levegő is.
- Nahát! - kiáltott fel Lajos.
- De egyszer el fog fogyni minden, s akkor ennek vége! – mondta Pinty úr.
- S akkor?
- Katasztrófa jöhet…ide is, mert meggondolatlanok voltak, akik döntöttek, s csak a pénznek hódoltak!
- Nahááát – ámult Lajos, akkor a tanító néni is sejt valamit, amikor ilyen városismereti feladatot adott.
- Bizony! Bizony! – mondták a hölgyek.
- De veled megtörjük a varázst. – jelentette ki Pinty úr
- Veleeeem? Hogyan?
- Rézi mámi varázsmondókájával, mert az ősidők óta védi a honalapító embereket és utódait.
S ekkor megcsördült a telefon a szobában, és Lajos zsebében a mobiltelefon. Egyszerre történt. Gizi néni felvette, Lajos is bekapcsolta. Üzenetet kaptak valahonnan, amely így szólt:
„Halló, halló figyelem, minden városlakónak üzenem. Gyertek a körtefához, gyertek a körtefához… Gyorsan, gyorsan… Mindenki adja tovább, mert el akarják vinni a körtefát, a mi városunk csodakörtefáját... Gyertek, gyertek! Mentsük meg! Mentsük meg!”
- Nohát - toppantott Gizi néni - eljött az idő… most kell cselekedni, mert ha mindenki ott lesz, akkor sikerül a varázslat, s ismét élhető város lesz a mi városunk.
- Úgy van, úgy van! Úgy van! - mondta egyszerre Fáni és Málinka.
- De ki telefonált? - kérdezte Pinty úr.
Összenéztek, nem tudták. Lajos azt mondta:
- Szerintem Rézi mámi unokája, aki városvédő, s most kéri a segítséget. Márpedig akkor tenni kell a dolgunkat. Apám is azt mondta nekem egyszer: „Ha a dolog azt kívánja, akkor meg kell tenni.” Akkor lássam, hogy is mondta Rézi mámi?
- Jaj ki ne mond, csak ott lehet elmondani a körtefánál, s mi is elmondjuk a kulcsszavakat, ha ott lesz mindenki. Különben nem sikerül a varázslat.
- Jól van, csak végiggondolom magamban!
- Rendben - mondta Gizi néni - de ki ne mondd a szavakat!
Lajos átment a másik szobába gondolkodni.
„Kecskebéka, rézkilincs,
üvegharangban van a kincs,
üvegharangban körtefa
virágaid bontsd ki ma!
Pity, paty, potty
Toty, loty, motty”
S akkor háromszor körbejárom a gömböt gondolta még.
- Ez az! Megvan! Mehetünk! Sikerülni fog!
Az utcán nagy volt a forgalom, de mindenki nagyon udvarias volt. Senki nem tülekedett, nem dudáltak az autók. A varázscsapat szaporázva szedte lépteit, de mintha mindenki tudná, hogy kik ők, utat engedtek nekik. Elől ment Gizi néni kezében egy esernyővel. Utána ment Lajos, ő az iskolatáskáját lóbálta. Karonfogva jött Fáni és Málika, kezükben egy-egy üvegcsengő. Zárta a sort Pinty úr, kezében egy lepkehálóval. Volt még náluk kilenc gerezd fokhagyma, kilenc vöröshagyma, három szelet vajaskenyér.
Mentek a főtérre, mindenki arra tartott. Amikor Gizi néni vezette varázscsapat odaért, hirtelen csend lett. Az üveggömbben kigyúlt a kékes- zöldes fény és zenélni kezdett a körtefa. Sokan azt mondták: „Ez a hattyúdala”, de aztán elhallgattak.
A polgármester meghajolt mind az ötűk előtt külön-külön, s azt mondta:
- Szánom-bánom mi hibáztunk, ide vitt a mohóságunk. Lakhatatlan lesz a város. Csak Ti tudtok segíteni, hogy éljen a körtefa, s mindenki kezdjen aztán másként élni.
Gizi néni felemelte az esernyőt, s elkezdett esni az eső.
„Ess! Eső! Ess!
Minden tiszta lesz” - mondta.
S erre mindenki ütemesen tapsolta a ritmust. Esni kezdett, mindenki állt és tapsolt.
Ekkor Lajos szülei és testvérei is odaértek, s megölelték Lajost. Lajos büszke volt erre.
Pinty úr odament az üveggömbhöz, egy varázskendővel megtörölgette, mire elállt az eső, s fényesen csillogott a gömb, aranyló fényeket árasztott, szinte bearanyozta a várost. Pinty úr odament a polgármesterhez, s azt mondta:
- Jöjjön kilenc városi tanácsos, s ültessen el a gömb körül egy-egy hagymát, s egy-egy fokhagymát szép arányosan egyforma távolságra egymástól.
Jöttek a tanácsosok fekete talárban, fekete kalapban, s elkezdték kimérni a hagymáknak a helyet. Nehezen ment, nem voltak ehhez szokva. Közben Pinty úr, Fáni néni és Málika körbejárt és megette a három szelet vajaskenyeret.
Kérdi aztán az egyik tanácsos:
- Ez meg mire jó?
- Hát elűzi a gonoszt - mondta Lajos - hiszen minden mesében benne van! Ti nem olvastok mesét?
- Háááát… bizonytalankodtak a válasszal a tanácsosok és fintorogtak egy sort..
- Ez a baj! Ha már a tanácsosok sem olvasnak, akkor milyen tanácsokat adnak! - méltatlankodott Lajos tovább.
Végre sikerült elrakni a kilenc hagymát és a kilenc fokhagymát miután a segítségükre sietett a hivatali portás bácsi.
Gizi néni ekkor ismét felemelte az esernyőt, s így szólt:
„Üveggömb nyílj ki!
Három suhintásra,
Három varázsszóra
Három kívánságra!”
Aztán Pinty úr, Fáni és Málika háromszor körbejárták a gömböt, s közben csengettyűztek ütemesen. Egyszerre az aranyló fény vibrálni kezdett, kék, zöld, lila fénysugarak, mint az üstökösök jártak a gömbben körbe-körbe. De a gömb még nem nyílt ki:
A tömeg felzúgott:
- Nem sikerül! Mi lesz a körtefával, mi lesz velünk, a várossal? Hallatszott innen is meg onnan is. S ekkor Gizi néni ismét felemelte az esernyőt. Hirtelen csend lett. Megcsörrent Lajos telefonja, s Rézi mámi szólt neki
- Lajos! Most!
Mire Lajos háromszor körbejárta a gömböt és hangosan mondta:
„Kecskebéka, rézkilincs,
Üvegharangban van a kincs,
Üvegharangban körtefa
Virágodat bontsd ki ma!
Patty, patt, patty
Totty, lotty, motty!”
Lajos odament, megsimogatta a fát, s az énekelni kezdett. A gömb kinyílt, s hirtelen csoda történt, a betonváros helyébe egy csodálatos virágváros teremtődött.
A gyerekek körtáncot jártak az utcákon, az autók mind megálltak, a nénik és bácsik nem rohangáltak.
A polgármester megköszönte, s ígéretet tett, hogy ezentúl ilyen szép virágos lesz ez a település. Sőt! – és a nyomaték kedvéért a mutatóujjával az égre mutatott, a földekre, vizekre vigyázunk, mint a szemünk fényére!
- Ez legyen az egyes törvény! – mondta Lajos, mnire mindenki éljenezni kezdett, még a mogorva tanácsosok is.
S a körtefa muzsikált, énekelt, s aranypillangó szállt fel az ág hegyéről. Pinty úr azonban hiába csapkodott hálójával, hogy megfogja nem sikerült neki, amit azonban ő sem bánt, s nevetve táncolt ő is körbe-körbe. Elől táncolt Gizi néni, aztán jött a polgármester, őt követte Fáni és Málika, aztán a tanácsos urak, Pinty úr, s végül Lajos, De ott volt még a kiskutyánk is, cirmos szőrű kicsi macskánk, s mindenki, aki szerette Virágvárost, mert ez lett a neve. Persze azért mondogatták, hogy ez valójában Gyöngyfalva!”
Lám, ez volt a mese, amire mindenki nagyon vágyott.