Orosházi GYERMEKNAPRA

Ma 2010. május 30. vasárnap az ég felhős, de kellemes, és bizony május vége van, ez a gyerekek napja. Hát éljenek sokáig boldogan a gyerekek!
Minden kedves Olvasómnak, de az orosházi gyerekeknek különösen ajánlom két mesémet, amely a mi városunkról és Gyopárosról szól.
Gyopárka, Napocska, Holdsugárka Valaha régen, amikor nagy vizek, erdők és legelők voltak az Alföldön, a nádasokban a madarak trilláztak, s a tavakban pedig nagy halak úszkáltak, itt élt a Tündérkirály, A palotája a nagy tóban volt, csodakövekkel kirakva, körötte pedig sokféle vízinövény. A tóból időnként feljött, hogy szétnézzen, s rendezze a madarak, állatok rendjét.
Amikor Tündérkirály felkelt, a Napkirály, üdvözölte, s ő tisztelettudóan, méltósággal visszaköszönt, s egy csapással hullámot vert a tóra, hogy a vízpermetben megjelenjen a szivárvány.
A Tündérkirálynak három gyönyörűséges leánya volt. Az egyik olyan, mint a felkelő nap, őt Napocskának hívták, mert beragyogta a nádrengetegben lévő vizipalotát. A másik halavány, mint a telehold. Az ő neve Holdsugárka, mert minden éjjel megédesítette királyapja álmát, hiszen a hold végtelen erőt sugárzott. A harmadik leány karcsú nádszáltermetű volt, az ő neve Gyopárka, apja kedvenc lánya. Azt mondták, hogy ő volt a tó, minden állat és növény gondoskodó doktora.
Egész nap a vizeket járta, beszélgetett a szárcsákkal, vadrécékkel, gólyákkal és a gémekkel. Kedvelt virága a mezei gyopár volt mindig szedett belőle, s hazavitte királyapjának.
Történt egyszer, hogy a tündérkirály nagyon beteg lett. Gonosz erők miatt a víz megromlott, mert a tó rendjét megbolygatták, és aztán mindenki szenvedett a kortól. Hívtak hozzá tündérdoktort, de az csak hümmögött nagyokat. Próbálta a varázsvesszőt, hiába. Próbálta a tündérmondókát, nem használt semmit. Így telt el a tél, s mire langyos lett az idő, s tavaszi szelek fújtak, Tündérkirály mozogni is alig tudott. Szomorú lett mindenki a vízipalotában, meg a tóban, a halak nem csapkodtak farkincáikkal, a rákok is csak gubbasztottak, s a jég is hiába olvadt el, a tocsogókban nem sétálgattak a madarak. Kihalt lett minden.
Tanakodott a három leány, hogy apjukon segítsenek, de mivel a tó környékén nem tudott senki igazán tanácsot adni, segíteni, világgá indultak. Kérdezték kedvenc állatkáikat, hogy merre menjenek, Ők, pedig azt mondták:
- Napocska! Indulj el délre, a meleg vizeknél van most a Napkirály, hátha tud tanácsot adni. Megkereste, megtalálta, illendően köszöntötte a nagy királyt, aki beragyogja fényével a földet, aki fényt és életet ad minden élőlénynek. Amikor Napkirály a tündérhercegnőt meglátta, így kérdezősködött:
- Mi van kicsi hercegnő, hogy ilyen messze eljöttél. Elhagytad a szép alföldi tavat, Tündérkirály birodalmát?
- Nagy gondom van. Apámuram beteg, fáj a keze, fáj a lába, mozogni is alig tud, s már itt a tavasz, sok munkája lenne…
- Ez nagy baj, nagy baj … - hümmögött az öreg Nap, de semmi nem jutott az eszébe. Így aztán Napocska szomorú szívvel indult haza.
Holdsugárkának azt mondták az állatok:
- Menj a sápadó nagy hegyekhez, mert most ott tanyázik a Hold.
Hátha ő tud valamilyen varázsszert De hiába minden, segíteni nem tudott.
Gyopárka közben Földanyót kereste meg. Amikor elmesélte, hogy milyen baj
érte a Tündérkirályt, nagyon elgondolkodott Földanyó. Hosszú ideig nem is szólt. Aztán elment a messzi keleti hegyekhez, és batyuval tért vissza.
- Vidd haza ezt a batyut, az Öreg Hegy adta. Van ebben mindent gyógyító kő, hegyikristály és még sok minden más. Ha hazaértél szórd a tóba, meglásd használni fog.
- Köszönöm szépen – mondta a herceglány, és már tova is tűnt a nagy végtelenben.
Otthon, a Tündértóban erősen szomorkodva várták őt testvérei. Gyorsan kibontották a batyut, a vízbe szórták az Öreg Hegy ajándékát, várták a hatást.
Este Tündérkirály lassan elindult rövidke sétájára. A tó vize lágyan simogatta, a habok csak úgy csipkéztek körötte, s amikor visszatért azt mondta:
- Mintha múlna a fájás, jobban is tudok járni, szinte megfiatalodtam. Olyan simogató lett újból a tó vize. Történt valami?
A lányok összenéztek, boldogan mosolyogtak, s megölelték apjukat.
- Köszönöm lányaim…
- Földanya küldte, a keleti Öreg Hegy ajándéka – mondták egyszerre a lányok.
- Gyopárkának kell köszönni – mondta Napocska és Holdsugár, és valamennyien ugrándoztak a boldogságtól -, mert most már valóban csodató lett a Tündértó. Ez Gyopárka csodatava. Ma úgy mondjuk, hogy Gyopárosi-tó. Ha arra sétáltok, Gyopárka tündér tekint rátok.

Orosnak a háza( Rege a múltból)
Töprengek a múlton. Mi is történt itt egykoron? Mit tudnak a gyerekek erről a tájról. Ki sokat, ki keveset. Pontosan talán senki nem ismeri már a régmúltat, mert igen keveset jegyeztek fel. Erre nem az írás volt a legfontosabb. Véletlenül itt-ott van egy-egy régi oklevélben egy-egy név, aztán jön a következtetés más hasonló dolgokkal összevetve, majd születnek a regék, mesék, elképzelt történetek. Így vagyok most én is.
Hátha mégis így történt? Ki tudja? A rege egy névről, egy mai városról szól, amely szálai az időben majd több mint 700 évre nyúlnak vissza.
Ami történt, régen történt, oly régen, hogy a török félholdas lobogót sem ismerték még ezen a vidéken, de nem sokkal e történet kibontakozása után, megtapasztalták a lófarkas kopjákat, velük a tatárokat.
Éppen Hódmezővásárhely alatt, a Hód-tó mellett, élt egy család az Oros-nemzetségből, akik talán még Árpád fejedelemmel jöttek erre a vidékre, s Ajtony nembéliek voltak. De ezt is ki tudja már igazán.
Halban, vízivadban gazdag volt itt a táj, lábasmarhát legeltettek a pusztán. Halásztak, vadásztak, élték a mindennapokat. Néha idegen tájról vetődtek erre emberek, s híreket hoztak. Ilyenkor összegyűltek a környékbeli népek, tűz köré ültek, halat sütöttek, mézsert ittak, és meséltek. Majdnem olyan volt minden, mintha az óhazából kerültek volna ide, szóltak a sámándobok, s az igricek és hegedősök énekükkel megidézték a múltat.
Lobogott a tűz, illatozott a forró köveken sülő hal, s mellé agyagharangban sült lepénykenyeret ettek. A messziről érkezett vándor arról beszélt, amit látott, amerről jött. Ha nyugatról, nagy városokat emlegetett, ahol az emberek kőházakban laknak, ha keletről, akkor erdős rengetegről, pusztákról, szólt a rege.
Aztán előkerültek a zeneszerszámok, ősi dalokat énekeltek, a nemzetségek történeteit, életét idézték fel.
Oros apját korán elveszítette, s így az egész családi gazdaság reá hárult. Itt lakott már nővére családja is, mert akkor még a nagycsaládok közösen gazdálkodtak, így a munka terhe is megoszlott. Szabad emberek voltak, birtokuk volt, jószág és legelő, szántó pedig gabonának. Békében éltek, akárcsak a többi család a környéken. Hanem egyszer találkozott egy szép leánnyal, Emesével, akit feleségül vett. Megfértek ők is nővére és családja mellett, de mégis vágyták az önálló létet. Megbeszélte feleségével, hogy birtokot szereznek, hogy a család már ott gyarapodjon. Egyszer aztán hallották, hogy nem messze innen sok és jobb szabadlegelők vannak, jószágtartásra alkalmasak.
Aminek kellett, hát meg is történt.
Felkerekedett Oros és néhány kísérője, elindultak a pusztán fel északra, a mai Orosháza felé. Lassan ráérősen ballagtak, alaposan széjjelnéztek, mígnem másfél napi járás után rátaláltak egy magaslatra. Ez valahol itt volt a mai Orosháza környékén.
Tanakodni kezdtek. Jó lesz-e szálláshelynek, embernek jószágnak? Érdemes-e idejönni? Hosszas töprengés után döntöttek. Méltónak találták a helyet.
Letelepedtek, szemlélődtek a magaslatról jobbra is, balra is, előre is, meg hátra is. Mindenfele csak a nagy lakatlan pusztaság, ameddig a szem ellátott, körötte erdőkkel és vadvizekkel, a jószágnak pedig kövérfüvű legelőkkel.
- Megfelelő! - mondta Oros.
Társai csak rábólintottak, ők is akként vélekedtek, bizony megéri itt megtelepedni.
Szállást építettek maguknak. Szép szálfákat válogattak a ház vázának, azt náddal, vesszővel kitöltötték, majd szénatörekkel agyagot kevertek össze, azzal megtapasztották, elsimították a falakat, aztán lepallásolták.
A tetőre karvastagságú ágakat kötöztek gyékénnyel, amire ráfektették a nádkévéket. Majd, ahol kellett csinosítottak, bent kemencét raktak, fekvőhelyeket fából ácsoltak, s száraz, illatos szénával kitöltötték az alvórészt. Bőrökkel letakarták. A jószágnak is kellő épületeket húztak a házak mellé.
A házakat, építményeket földfalakkal vették körül, s olyan lett minden akárcsak egy erődítmény. A földfalakat úgy építették, hogy vastag szálfákat ástak le, majd azokat ágakkal, vesszővel összefonták, s így olyan kettős kerítést építettek. A köztük lévő részt földdel töltötték fel olyan 2-3 méter magosan.
Aztán beköltözött Oros és házanépe az új otthonba.
Így kezdtek itt az új életet.
Telt az idő, híre ment Oros házának, mások is jöttek, megcsodálták, s ők is házat építettek. Kis falu lett köröttük.
Az első évben, amikor a kisded születését ünnepelték hatalmas hó volt. Nagyon megviselt embert, jószágot a fagy, főleg a szél volt nagyon kegyetlen, mert mindent átjárt, s minden kis zugba bevitte az aprószemű porhót. Bizony ez a tél nagyon meggyötörte őket.
Oros felesége jó asszony volt. Lassan gyarapodott a család is. Három leány született. Szerették a lányaikat nagyon, de jött a baj, az asszony meghalt, egy hatalmas viharban, ami nádasban érte. Csónakkal igyekezett haza, férje gazdag halzsákmányával. Jó volt a hal járása, most ki kellett használni, ezért az asszony vitte a vásárra a portékát a Hód-tóhoz, a halpiacra. De a vihar hamar jött, a csónak felborult,az asszony a lápban nem talált menedékre ….odalett.
Idő múltával érdekes dolog esett. A kisebbik leány Emese, - aki anyja nevét viselte -, talált egy gyűrűt. Ez volt az álmok gyűrűje, amit korábban édesanyja viselt. Azt követve, hogy anyja odalett a nádasban, úgy gondolták a gyűrű is elveszett. De lám mégis meglett, ez volt a csoda. Emese nagyon örült ennek, s úgy érezte, hogy édesanyja, nagymamája és minden őse itt van ismét vele, a családdal. Ez védi a családot, velük van ismét a gyűrű szelleme, a család őrző lelke. Ujjára húzta. Aztán egyik éjszaka álmodott, furcsát, és megijedt tőle.
Ezt álmodta: gonosz erők apját elrabolták, őt egy vártoronyba zárták, s nem engedték soha szomjúságát csillapítani, pedig nagyon hiányzott a víz. Azt mondták, nincsen itt ivókút sehol. Amit lát, az az álmok kútja, odamenni nem lehet, mert nagy bajt hoz mindenkire. Szomorú lett nagyon.
Reggel apja látta lánya nagy szomorát, kérdezgette:
- Mi van kincsem, lányom,? Miért vagy szomorú?
- Álmot láttam, megijedtem.
- Milyent?
- Súlyos gondokkal telit!
- Az nem jó…Meséld el, megkönnyebbülsz tőle.
- Idegen seregek jöttek a messzi földről, s elhajtották az embereket, elraboltak téged - mesélte Emese apjának.
- Ez nem jó álom - mondta, és ő is eltöprengett a hallottakon.
Másnap Emese megint álmodott: újból jöttek a seregek.
- Ennek sem lehet örülni, - hümmögött Oros, lánya újabb álmán- Megint a pusztítás, az elveszejtés jő ránk- ráncolta homlokát.
Harmadnapon újat álmodott a leány.
Most álma szép volt. Emberek jöttek most már nyugat felől, s letelepedtek e tájon, házakat és templomot építettek.
- Három éjszaka, három álom… Ezek üzenetek a jövőből – mondta Oros, s aztán kiment a nyájhoz, egész nap ezen töprengett, hogy megfejtse a titkot. Hinni kezdett az álomban, hinni kezdett a jövőben, amely bizony sok csapást hoz népére, családjára, s nem tudta mitévő legyen. A sorsot vállalni kell – mondogatta magában. Remélni lehet csupán, hogy túléljük… - tért haza este a nyájjal Oros gazda.
A három álom lett Orosháza történelme.
Első álom beteljesedett.
Jöttek a tatárok, mindent felperzseltek. Égett a nádas, menekültek a vadak, a madarak…Oros is elmenekült innen, házanépével együtt bevették magukat a nádrengetegbe.
Ki tudja mi lett velük, soha nem tértek vissza. Háza, birtoka elpusztult… De Oros gazda neve nem merült feledésbe. Okleveles írások őrizték meg e nevet, s az itt élők vitték mindig tovább.
Aztán a második álom is valóság lett.
Az idők múltával, mert jó föld volt erre, ismét benépesült a vidék, de újból hordanépek jöttek, keletről, délről. Pusztítottak, öltek, embert és jószágot elhajtották. Turbános seregek hányták kardélre az itt élőket férfiakat, asszonyokat, gyermekeket.
Megint puszta lett a táj.
Másfélszáz esztendő múltán a harmadik álom is igaz lett.
Az újonnan érkezőket egy vén körtefa és egy romos templom köszöntötte. Messze földről, nyugat felől jöttek. Már nem harcosok, hanem békés, gazdálkodó emberek voltak, akik átkeltek két nagy vízen, a Dunán és a Tiszán, mire ideértek.
Harangot hoztak magukkal a zombai üldözött evangélikusok, s újból templomot építettek. Aztán telt múlt az idő. Amikor a templomot felszentelték, és megszólalt a harangja, mintha Oros gazda üzent volna. „Íme az én álmom valósága. Igaz lett a lányom, Emese álma, itt áll Orosháza.”
S még így szólt Oros a harangszóval:
- Menjetek, és a templom mellé ültessetek egy diófát, ha majd gyümölcsöt ád, adjatok gyümölcséből mindenkinek, s attól békések örömteliek lesznek a majdani város emberei. Mert város lesz itt egykoron…, olyan város, ahol a világon a legtöbb diófa él - lebegett a táj fölött Oros gazda álma.
Ez a legenda talán még ma is él, hogy a Kettőssánc környékén állt egy embernek a háza, akit Orosnak hívtak. A település nőtt, növögetett, s amikor kérdezte valaki, hol laktok, azt mondták, ott ahol állt régen-régen Orosnak a háza. Így lett aztán a név: Orosháza, a város neve. ahol sok-sok diófa zöldell, az a város szent fája. Emlékezzetek a Oros gazdára, s álmára a sok-sok diófára. Ha tele lesz a város diófával, akkor eljön a boldogság ideje is, mert az összeköti majd a város népét, a múltat a jelennel.

(Kettőssánc= Kettőssánc tér Orosházán, ahol egykoron egy földvár állhatott.)