Gyopárosi madármesék

A királylány, aki pacsirtává változott

Egyszer volt, egy király és egy királyné. A királyi párnak az égvilágon mindenük volt, csak egy valami hiányzott a házból, egy gyermek. Uram, teremtőm mit nem adtak volna, ha gyermekük születik, egy ügyes kislegény vagy egy aranyhajú kisleány. Naponta fohászkodtak a gyermekért.
Így teltek az évek, már éppen lemondtak volna reményükről, leányuk született. A leánykát, mivel megszépítette a ház életét, Fényeskének keresztelték. Ő volt apja, anyja szemefénye, amikor már járni kezdett mindig vele mentek a szülők is. A leányka csak növekedett, mint a királyi kertben a királyi aranyalmafa, egyre gyönyörűségesebb lett, már-már párja sem akadt kerek e világon.
De ahogy szép nagylánnyá cseperedett a királylány egyre inkább csak otthon ült. Egy szép napon királyi szülőanyja meg is kérdezte lányát, hogy miért nem megy ő is, mint más hercegkisasszony sétálgatni, lovagolni, táncolni, miért ül unos-untalan csak otthon?...
A leány így felelt anyjának: ha jó szülei úgy kívánják, ő mehet akár azonnal is. És valóban, úgy alkonyat tájt, amikor a nap a nyugati látóhatáron búcsúzkodni kezd, a legkellemesebb sétaidőben, kiment ő is járni egyet. Ott sétált fel és alá a királyi kertben, amikor egy ajtóra bukkant. Az ajtó egy szép, végeláthatatlan mezőre nyílott. Fényeske kilépett rajta, s egy gyönyörűséges mezőn találta magát. Nem tudott betelni az eléje táruló tájjal, a szépségekkel. A sok látványból legjobban a búcsúzó Nap tetszett neki.
Sokáig elnézte az alábukó napkorongot, a fényes tűzgyűrűt, s a körötte lebegő aranyfényt.
Annyira megtetszett neki a leáldozó Nap, hogy azután minden áldott este kiment, és megleste a búcsúzó Napot, úgy érezte, mintha neki integetne, őt hívná. Fényeske szerelmes lett a Napba. Ahogy telt az idő, a leánya mindinkább kedvét veszítette, belebetegedett a Nap utáni vágyakozásba.
Szülei látták lányuk hervadását, elszomorodtak, faggatták okáról. A lány nem nagyon válaszolt, de amikor látta, hogy szülei nem fogynak ki a faggatásból, azt válaszolta, hogy el kell búcsúznia tőlük. Mondta világgá megyen, szerencsét próbálni.
A király és királyné mikor látták, hogy lányukat nem lehet elfordítani szándékától, sírva fakadtak, csak úgy óbégattak, mint a kicsi gyermek, mivel az égvilágon senkijük sem volt, akit úgy szerettek volna, mint lányukat, Fényeskét. Szívhez szóló szavakkal kérlelték, ne hagyja magukra őket, meg ki tudja, mi érheti a reáváró úton. Idővel belátták, hogy hiábavaló a rimánkodásuk, a tanácsuk, mert ha egyszer Fényeske a fejébe vette, hogy késedelem nélkül útra kél szerencsét próbálni, nem lehet tartóztatni. Áldásukat adták reá, és ellátták a szükséges útravalóval.
Fényeske elbúcsúzott szüleitől, és nyakába vette a világot. Elindult megkeresni azt a tündöklő csodapalotát, amelyikben hallomása szerint szíve választottja, a Nap lakik. Csakhogy nem gondolta, hogy a hosszú úton milyen sok veszedelem lesekedik reá.
Eleinte még ment úgy-ahogy a sora. Volt ennivalója, volt öltő ruhája, de ahogy fogyott, kopott, úgy múlt el a jó is.
Ment, mendegélt, a napok éjszakákba, az éjszakák új napokba értek, míglen végtelen pusztaságon találta magát. Fia embert se látott a környéken, s a hazai elemózsia utolsó morzsája is elfogyott.
Ment a végtelen pusztaságon, s egyszer csak olyan helyre ért, ahol egymás hegyén-hátán hevertek a halottak. Ahogy megpillantotta a halottakat, szörnyűségesen megrémült, s reszketni kezdett, mint a nyárfalevél. Jobban szemügyre vette a vidéket: azon a helyen véres csata dúlt, onnan a sok halott.
A csatatéren töméntelen katonai mundér hányódott az a gondolata támadt, hogy mundért ölt magára. Ki is választott egy huszáregyenruhát, s abban folytatta útját.
Így járt-kelt, ment, mendegélt, amíg egy pompás paripát pillantott meg. Megfogta a lovat, nyeregbe pattant, és indult tovább. Lóháton töltötte az egész napot, s a vége felé egy sereg emberrel találkozott. Rögtön látta, hogy katonák.
A vitézek mihelyt megpillantották, odarohantak, és lefogták, mert azt hitték, hogy az ellenség kémje. Azonban kiderült, hogy nem az. Szabadon eresztették, szolgálatukba szegődtek, és velük együtt mentek a csatába. Az ütközetben az ellenség úgy megverte Fényeske seregét, hogy aki csak menteni kívánta életét, futott hanyatt-homlok, amerre a szeme látott, amerre a lába vitte.
Fényeske szerencsésen kimenekült a nagy kavarodásból, és továbbindult. A talált a ló hátán nagy sokára egy kúthoz ért. Ott ült egy koromfekete arcú banya, pókhálót szövögetett.
A banyának Sötétség volt a neve és nagyon örvendett, ha valaki így szólította, mert átok kényszeríttette, hogy éjsötét ruhát hordjon.
Fényeske így szólt hozzá:
- Jaj szegény fejem, de fekete ez az anyó, mintha maga a Sötétség lenne!
A banyának kedvére voltak a szavak, mint mindig, ha valaki Sötétségnek szólította vagy feketeségről beszélt. Éppen ezért nyájasan fogadta a vándor leánykát, és megkérdezte tőle, mit keres erre ezen a kietlen vidéken.
Fényeske feltárta előtte a valóságot: honnan jön, és merre tart.
A banya így szólt:
- Ha rám hallgatsz, és az én tanácsom szerint cselekszel, akkor biztos lehetsz benne, hogy eléred a célod!
- Halljam a tanácsot, aszerint cselekszem! – válaszolta örömmel Fényeske.
- Rendben van ! Indulj napkeletnek – folytatta a banya - , amíg el nem éred a fellegekig nyúló üveghegyet, s ha fel tudsz kapaszkodni a tetejére, akkor már el is érted célod.
Fényeske megköszönte Sötétség jótanácsát. Felpattant a lóra és továbbindult kelet felé.
Tizenkét napi ügetés után ért el az üveghegy lábához. Lova legyengült ekkora úttól, pedig csak most következett a neheze, neki kellett vágnia hegynek. Az pedig irgalmatlanul magas volt és meredek, hogyan érje el a csúcsát?
Amikor a legtanácstalanabbul töprengett, nem messzi egy kovácsot pillantott meg. A kovács a lány kérésére egy nagy, erős patkót készített, s azt tette a ló patájára. Fényeske felpattant a ló hátára, nekiugratott a hegynek, s egy szempillantás alatt fent termett a csúcson.
Amint a csúcsra ért, még nagyobb üveghegy tárult elé. Pillanatig se habozott, vágtatott felfelé szüntelenül.
A hegytetőn végtelen síkság terült el, nem messze tőle, pedig egy csodálatos tó, a partján, pedig egy gyönyörű aranyban, ezüstben csillogó palota csillogott. Hallott már erről a palotáról, meg a tóról is, amit csodatónak neveztek az emberek. Fényeske lovára pattant, vágtába kezdett, hogy mihamarabb a csodapalotába érjen.
A palotát, amely a Gyopár tó partján állott, három leány lakta már régóta. A három leány valóban három tündér volt, a csodató tündérei, Gyopárka, Napsugár és Holdfény. A lányok a palota ablakában észrevették a vágtázó lovast, s elébe siettek.
Fényeske meglátta őket, s olyan nagyon megörvendett, mintha édes testvéreire talált volna.
A lányok pedig így szóltak hozzá:
- Ember, vagy miféle szerzet vagy? Ki vezérelte lépteidet e tájra, mert amióta mi itt vagyunk, teremtett lélek még nem ért idáig…te, pedig eljutottál hozzánk!
Megfogták a lova kantárját, bevezették a palota istállójába, abrakot tettek eléje, Fényeskét pedig közrefogták, és magukkal vitték a palota legszebb termébe, ahonnan rá lehetett látni a tóra.
Persze a leányok még mit sem tudtak arról, hogy a közéjük csöppent idegen nem legény, hanem leány, mert ők szentül legénynek gondolták, hiszen abban a huszármundérban szakasztott olyan vitéznek látszott, amilyenről a lányok álmodtak régen, mint amilyen Kukorica Jancsi lett, miután a francia király János vitéznek el nem keresztelte.
Miután Fényeske néhány napot kedvére mulatott a palotában, a három leány eléje járult, s az idősebbik így szólt:
- Szeretnénk bátyánkká fogadni téged!
- Nem bátyátokká, hanem nővéretekké! – válaszolta Fényeske - , mert leány vagyok magam is, akárcsak ti… Csak azért öltöttem férfigúnyát, hogy a hosszú és veszedelmes úton elkerüljem a reám leselkedő állandó bajt.
- Ha leány vagy, annál jobb! Jól megvoltunk eddig hármasban, még jobban megleszünk ezután négyesben.
Attól a naptól kezdve a leányok testvérként szerették Fényeskét, vidámságukat, jókedvüket semmi sem rontotta, mert mindenük megvolt, semmi sem szomorította őket, semmilyen veszedelem nem leselkedett reájuk.
Nem így Fényeske. Ő nap nap után szomorúbb és merengőbb lett.
A leányok észrevették, hogy Fényeske nem olyan, mint amilyennek szeretnék, nem vidám és nem jókedvű, és megkérdezték, miért olyan lehangolt, szomorú. Talán hiányzik valamije?...
Fényeske sóhajtva válaszolt:
- Azért vagyok ilyen bánatos, mert ütött a búcsúzásom órája… El kell hagyjalak benneteket, folytatnom kell utamat…
- Maradj velünk nővérke, kérlelték a leányok.
Fényeske azonban hajthatatlan maradt. A lányok ezt látva, így szóltak:
- Ha már semmiképpen sem tudunk marasztalni, adunk neked egy ajándékot, ami reánk emlékeztet. Itt van ez a csodakard, ez Gyapür hercegnőért folytatott viadal kardja volt, varázsereje van: ha félig húzod ki hüvelyéből, elhull a rádtörő ellenséges sereg fele; ha egészen kirántod, akkor valamennyi ellenséged elhull, kapitányuk marad csak életben.
Így szóltak, s átadták neki a csodakardot.
Fényeske megörvendett a kincset érő ajándéknak, s tiszta szívből köszönetet mondott érette, aztán elbúcsúzott a leányoktól, felnyergelte lovát, felpattant rá, s leugratott az üveghegyről, és megindult ismét kelet felé. Ment, addig mindig csak ment, amíg egy kúthoz nem ért. Hát a kútnál egy keménykötésű, szép daliát talált. Fényeske megkérdezte kiféle-miféle, és mit keres a kútnál. A dalia elmondta, hogy hadfi, kapitány, aki elveszítette éppen állását, de most az ellenség üldözi, mert korábban mindig megverte őket, s most bosszút akarnak állni rajta, nem tudja hogyan meneküljön meg. Azt is elmesélte, hogy egy gonosz miniszter kerítette hatalmába az országot, elárulta azt, a jóságos királyt, pedig az ellenség bekerítette, és sehogyan sem tud segíteni rajta.
- Bízd csak rám – mondotta Fényeske. Azután enni adott a kapitánynak, mert bizony nagyon éhes volt. Miután a kapitány evett, erőre kapott, Fényeske megparancsolta, hogy most már valamilyen módon vezesse a királya elé.
- Elvezetlek én, hogyne vezetnélek – motyogta a kapitány - , de nagyon nehéz eljutni hozzá!...
Fényeske bátorította, ne féljen semmitől. Így mentek aztán a királyhoz, akit szomorúságban találtak. Fényeske kérdezősködésére, hogy miért szomorú a király, így szólt:
- Hogy ne lennék, szegény fejem szomorú, mikor a szomszédom elfoglalja az országomat, és legyilkolja katonáimat, népemet meg elhajtja, hogy neki dolgozzanak éhbérért, mert irigyelte, hogy itt jól és szabadon éltek, Nem tud segíteni rajtam már senki!
- Segítek én felségednek, legyőzzük a kegyetlen ellenséget. De van egy feltételem – mondta Fényeske – meg kell fogadja tanácsaimat a jövőre nézve.
Örvendett a király a váratlan segítségnek, ígérte is, hogy örömmel megfogadja a tanácsát, csak szabadítsa meg országát na nyakába szakadt martalócoktól.
Fényeske lovat és vitézi ruhát kért tőle.
A király tüstént intézkedett és nyomban elővezettek egy paripát, és hozták az öltözetet.
Fényeske magára öltötte a vitézi ruhát, felpattant a paci hátára, és szó nélkül vágtába kezdett az ellenség hadállása felé. Vágtatott, vágtatott, amíg el nem érte azt a várost, ahol az ellenség táborozott. Nem nagyon féltek, mert tudták, hogy a királynak nincs már katonája, de azért óvatosra vették a dolgot, hátha egy kém jön ide hozzájuk…Elébe vágtattak, hogy elfogják..
Fényeske rögtön átlátta szándékukat, kihúzta hüvelyéből a csudakardot, s azon nyomban valamennyi ellenséges katona összeesett. Ennek láttán a városban tartózkodó többi katona, a császárral az élen, mind egy szálig hadállást foglalt, hogy elfoghassák Fényeskét, s diribdarabokra szaggassák.
Fényeske azonban nem ijedt meg, hanem ismét előrántotta hüvelyéből a csodakardot és – csodák csodája! – holtan esett össze az egész sereg. Csupán a császár maradt életben. De tudta, hogy őrá sem vár jobb sors, ezért térdre hullott Fényeske előtt, és könyörgött, kegyelmezzen meg életének.
- Megkegyelmezek életednek, de ne merészeld többé lábadat betenni királyom országába, s vidd magaddal ezt a söpredéket, az áruló minisztert is, - aki reszketett, mint a nyárfalevél, pedig korábban ígéretet tett népének, hogy tejben-vajban füröszti majd őket, sőt még táncolt is, hogy meggyőzőbb legyen. De kiderült álnoksága. Most már mehet, elűzték ebből az országból.
- Most pedig kotródjatok, mert jaj lesz nektek… Most már aztán kotródj vissza, ahonnan jöttél, majd néped megbüntet istentelen, rabló életedért, ezzel az árulóval együtt…!
Az ellenséges császár megköszönte Fényeskének, hogy meghagyta életét, meghajlásra ösztökélte az áruló minisztert is, kardja hegyével, aztán azon úton, amelyiken jött visszament.
Fényeske pedig örült, hogy ilyen könnyen legyőzte az ellenséget, s visszatért a királyhoz.
A király, akit megszabadított Fényeske a veszedelemtől nagy örömmel sietett köszöntésére, s felajánlotta, hogy élete végéig most már legyen az udvar vendége. Mindent megkap, amit szeme-szája kíván. Fényeske nem szólt a maradásról semmit, mert mit is mondhatott volna?..
Egy szép napon, amikor a király nem volt éppen otthon Fényeske sétálni ment, és többé vissza sem tért. Búcsú nélkül ment el, mert igen megszerette az ittlétet, de szíve mégis húzta a célja felé.
Kelet felé ment ismét, addig mindig csak ment, gyalogolt, amíg egy öreg, magatehetetlen aggastyánra nem lelt. Az öregember már beszélni is alig tudott, motyogott csupán, hogy kiverték az útra, mindenét elvették, enni sem adtak neki, mert az öreg már csak bajnak van, királyságát is elrabolták.
Fényeske szíve nagyon megesett az öreg apókán, szépen megmosdatta a hegyipatak vizében, illatos füvekkel bedörzsölt testét, citromfüvet gyűjtött meg csalánlevelet s azokból jó erős teát főzött, megmosta a hófehér, bokáig érő haját, megetette, lefektette, s hagyta, hogy pihenjen miközben Fényeske szép ősi dalokat, sámánénekeket dúdolgatott mellette. Az apóka egyre jobban magához tért, beszélni kezdett és kérdezgette a lányt kilétéről, mert jóságával nagyon belopta magát a szívébe.
Fényeske elmesélte élete sorsát, sokféle kalandját, s elmondta célját is, hogy a Naphoz igyekszik, mert beleszeretett, s mindaddig nem nyugszik, amíg rá nem talál.
Az öreg a lány őszinte vallomása után elmagyarázta neki az utat, amelyiken a Naphoz juthat, de figyelmeztette, hogy anyja nagyon vigyázza fiát, s nem engedi el semmi pénzért máshoz, különösen emberfiához, lányához semmiképpen.
Azt mondta búcsúként az apó:
- Innen egyenes út vezet a Nap palotájáig, hosszú az út, de nincs már semmilyen veszély csak néhány próbát kell kiállni. De valamit még el kell mondanom, az úton találkozol egy kutyával, ezzel a szelet kenyérrel vendégeld meg, s akkor békével tovább enged. Jól vigyázz azonban, nehogy másik szelet kenyeret vess oda neki, mert annak nincs varázsereje. Miután a kutyától megszabadulsz, egy fénylő palotához érkezel. Előtte kutat találsz. Abban a palotában lakik a Nap. Mielőtt azonban benyitnál, igyál a kút vizéből, és csak azután lépj be a kapun. Ha beléptél a kapun, akkor felkínálnak három ételt: csalánlevest, mákoscsíkot és bálmost. Választanod kell, s aztán neked kell elkészítened, amit a 12 főkóstoló ízlel meg, s dönt sorsod felől. A bálmost válaszd, mert az hamar megvan, és biztosan ízlik mindenkinek. Mert ők is ezt főzik a legszívesebben, a többi étel ravasz becsapós: a csípős csalánt csupasz kézzel kell szedned, a mákos csíknál tudni kell, hogy a halból vagy tésztából főzöd az ételt.
- De hogyan készül a bálmos?
- Nem tudod?
- Nem! Még soha nem ettem…
- Dehogynem ettél, amikor Gyopárka tündéréknél voltál, ott volt egy juhászlegény. Ő mindig főzött bálmost.
- Az finom volt…hogy is főzte?
- Egyszerű az, gyermekem. A forró sós vízbe belehinted a kukoricalisztet három-négy jó marékkal. Aztán kavargatod folyamatosan vagy tíz percig. Lekapod a tűzhelyről, apróra morzsolt juhtúróval megszórod jó marékkal, alaposan elkevered, rövid idő alatt elolvad a juhtúró a forró kukoricakásában. Tányérokba teszel mindenkinek három nagy kanállal, tejfölt locsolsz a tetejére, aztán lehet enni. Pompás lesz úgy melegen frissen a legjobb.
- Köszönöm a jótanácsokat.
Az öreg egy karéj kenyeret adott, aztán egy ivócsanakot, aztán egy kis vászonzsákba kukoricalisztet a bálmoshoz, és szerencsés utat kívánt. Mindent elmondott Fényeskének, de ő sem tudta a Nap anyjának átokigéjét, mert azt még senki nem tudta elmondani a földieknek.
Fényeske hálásan minden megköszönt ismét s aztán felkerekedett. Ment, ment, egyszer aztán találkozott egy kutyával. Az rá sem hederített. Fényeske tanácstalan volt, de körbe-körbe figyelgetve úgy gondolta tovább megy, mert lehet, hogy nem mondott el mindent az öregember. Úgy is lett, szépen továbbment a kutya nem is törődött vele, lehet, hogy ez nem az a kutya. Ment, mendegélt, s uramisten, majdnem felsikoltott jött feléje egy kétfejű kutya, de az is elment előle bement a bozótosba.
Fényeske csak ment tovább. Uram teremtőm, ilyet még nem is láttam, egy háromfejű kutya jött, s ahogy megpillantotta rárontott, fel akarta falni a lányt. Fényeske előkapta a kenyeret, odaadta neki. A kutya nagyon éhes lehetett, mert egyből felfalta, aztán továbbállt.
Gyalogolt tovább. Már jókora utat megtett, amikor megcsillant szeme előtt egy csodálatos palota. A palota olyan fényes volt, hogy ránézni alig lehetett, mert elveszítette az ember a szemvilágát, de hát észrevette a lány, hogy itt nincsen kút. Elfordította a fejét, s ment tovább, amikor a dolog megismétlődött. Harmadik alkalommal azonban egy pillantásra észrevette a kutat , így ahhoz ment. Szép kávás kút volt az. Fényeske tudta, hogy most elő kell venni az ivócsanakot, amit fűzfából faragtak egykoron, s inni kell a kút vizéből, aztán, amit addig nem tudott megtenni ránézett a palotára, de már nem bántotta a látását.
Ekkor a palotához ment, besurrant a kapun. Ott rögtön elé állt egy hosszúszakállú ember, s megkérdezte: csalánleves, mákoscsík vagy bálmos.
- Bálmos – mondta a lány, s már vezették is a konyhába, ahol a tálakban minden volt. Liszt, rizs, gríz, laskatészta, árpakása, búzadara, tarhonya és még sok más, csak a kukoricaliszt hiányzott. Fényeske előkapta a tarisznyáját, kivette a kukoricalisztet, meg a túrót, s gyorsan megfőzte a bálmost. Még jó, hogy sót is rakott tarisznyájában, mert az sem volt a konyhán.Tejfölt, már talált a kamrában. Fel is tálalta íziben, s a 12 fős kóstolócsapat mind a 10 ujját sűrűn nyalogatta a bálmos után. Mondták, hogy a Napnak is félretettek egy tányérkával, hogy ő se maradjon ki a földi jóból.
Fényese ezután kiment a palota udvarára, ahol úgy ízzott volt minden, hogy az ember szeme káprázott, s majd elveszítette látását, de a kút vize hatott. A Nap ott ült egy asztalnál és kóstolgatta az ételt, majd jóízűen csettintett nyelvével, hogy nagy finom ez Fényeske-főzte bálmos.
Fényeske egészen el volt bűvölve a látványtól, olyan szépnek, üdének, daliásnak látta a Napot,
hogy még jobban beleszeretett. Nem is tudta, hogy mit tegyen, rohanjon hozzá, csókolja meg…!
Remegett a lába.
A Nap is látta Fényeske tépelődését, de neki is nagyon tetszett a lány, ilyent még soha nem látott, pedig a világot jó párszor már bejárta. Ő is szerelmes lett.
A Nap anyja is ott volt ám, s mindezt látta, irigy volt és rosszindulatú. Félt, hogy a férfiruhába öltözött lány elveszi tőle fiát, átkozódni kezdett.
- Te bűnben fogant teremtés, te hazug földi halandó, te bűnös nőszemély, mézes-mázos szavakkal, főzési praktikákkal vetettél hálót a fiamra. Légy átkozott.
- Varjúhájas ördögfarka, légy madárrá átkozottja! Madár legyél, repülj, repülj, naphosszat csak egyedül.! S ahogy banya mindezt kimondta, Fényeske piciny madárrá változott, s az emberek mind a mai napig pacsirtának hívják, aki egy királylány, és szerelmes volt a Napba. Ott repül magason a levegőben, szerelmének a Napnak dalol, és epekedik utána. Hiába volt a hosszú út a gonoszság elválasztotta szerelmétől. De énekével örökké kedvesét, a Napot és a szerelmet dicsőíti.
Aztán az emberek egyszer rájöttek arra egy időben, hogy a pacsirta a szerelem himnuszát adja mindenki tudtára.
De mára az emberek minden ősi dolgot elfelejtettek.
Mára már az emberek nagyon kapzsiak lettek, mindent maguknak akartak, mindent elpusztítottak, a szerelem is értékét vesztette. Ma már senki nem figyel a madarakra, pusztítják is őket akarva-akaratlanul. Az emberek nem ismerik a pacsirtadalt sem.
Pedig a pacsirta üzenete ma is fontos. Higgyetek a pacsirtának, az önfeláldozásnak.
Hajnalban, napfelkelte előtt ki kell menni a mezőre, s láthatjátok búzaérés idején, mikor felkel a Nap, felkel szerelme a pacsirta is. Akkor meghalljátok dalát, amit véssetek örökre szívetekbe.