Gyöngyfalvi mesék

Orosházi Tavaszdal (klikk ide)
Károlyi Fülöp Béla
GYOPÁROSI MADÁRMESÉK
Tóparti történetek a madarakról
A Gyopáros-tó partján nyaranta olyan szépen beszélgethetünk, mint ahogy hajdan tehették az emberek, amikor nem volt még olyan rohanós a világ. Leülnek, nézik a vizet, a kiskertekben esténként tüzeket raknak, hallgatják a tücskök ciripelését, a halak csobbanásait a vízben, a nyársra szalonnát tűznek, azt pirítgatják, zsírját a frissen szelt híres orosházi kenyérre csepegtetik. Az egész olyan, mint egykoron a mesebeli tündérlányka, Gyopárka tündérkertjében.
Nagyapó ezen az estén is előkészített minden, mert tudta, hogy összegyűl a család, s jön a sok unoka, tüzet néznek, varázsolnak, énekelnek, s jókat mulatnak. A fát már odarakta a tűzgyújtáshoz, a nyársak is szépen sorakoztak.
A tóban a halak megszokott rendjük szerint ugrándoztak, a tücskök pedig csak arra vártak, hogy a karmester nagyapó intsen, s kezdődhet az esti koncert. Ha majd elhallgatnak a tücskök, akkor jöhet a híres-neves Breki-kórus a tó keleti hangversenytermében a Susogó-nád tisztáson.
Már csak az volt hátra, hogy megérkezzenek az esti vendégek, s akkor eljön a tavi-varázs.
Megérkezett mindenki.
A tüzet meggyújtották, s akkor megkérdezte nagyapó:
- Ma milyen meséket akartok hallani?
- Madármeséket – mondták szinte egyszerre, mert mindenki nagyon szerette a madarakat, s itt Gyopároson, ahol csodálatos ligetek vannak, minden csak úgy zeng a madárdaltól.
- Akkor a mai este a madarak estje – döntötték el.
- Mindenkinek van kedvenc madara?
- Igen – zengett a kórus.
- Nekem a harkályról mesélj…- szólt a legkisebb
- Nekem a fecskéről – jött a folytatás.
- Én feketerigó történetét akarom hallani - mondta az egyik legényke
- A gólyáról is beszéljünk – zengett a következő kívánság.
- No meg a pacsirtáról – egészült ki a sor.
- Azt mondtad egyszer, hogy a legszebben a csalogány dalol – szólt a következő óhaj.
Ropogott a tűz, körbeülték, s nagyapó elkezdte szépen sorban mondogatni a meséket.
Így születtek a gyopárosi madármesék.
Bizony már ugyancsak öreg este lett, mire az utolsó is elhangzott.
Ellobbant a tűz. A csillagok fénye, mint apró mécsesek tükröződtek a Gyopáros-tóban. Mindenki elálmosodott, s elmentek aludni.
Nagyapó eloltotta a tüzet, s még sokáig nézte, hogy sziporkáznak a csillagok a tó vizében. Néha egy- egy nagy hal rácsapott a farkával a víztükörre, mire az öreg bagoly belekiáltott az éjszakába.
Aztán csend lett.
Mifelénk ilyen szépek az esték. Jó éjszakát!

A harkály és a fakopáncs ruhája
Emlékszem, egyik tavasszal kirándultunk a családdal a közeli fenyveserdőbe. Sétálgattunk, élveztük a fenyő csodálatos tavaszi illatát. Egyszer csak, mintha sűrű puskaropogás hallana, az verte fel a csendet.
- Mi volt ez, kérdezték a gyerekek?
- Biztosan az erdei manók…- mondta az egyik.
- Áh, az nem lehet, azok nem így beszélnek, nem zajonganak – mondta a nagyobbik legény.
- Tudjátok mi volt ez, hát a harkály. A fadoktor, ahogy mondják az emberek, ilyenkor tavasszal hívja a párját, s így üzen neki – mondtam én tudálékosan.
- Ja, az más… a harkály az.
- Nem is harkály, hanem fakopáncs – javította ki az egész csapatot a legnagyobb leányzó.
- Tudjátok miért van a fenyvesben élő harkálynak fekete ruhája? – kérdeztem.
- Nem tudjuk…
- Hát akkor jöjjön a mese ismét.
„Kopogtatta a fekete harkály a lucfenyő kérgét szorgalmasan, lárvákat, bogarakat keresgélt. Egyszerre mintha csak elvágták volna, a kopogás megszűnt. Hatalmas csend borult az erdőre.
Történt ugyanis, hogy a harkálynak furcsa ötlete támadt: miért van neki fekete tolla és piros sapkája, amikor a többi madár gyönyörű, színes és tarkabarka tollruhát hord.
Másnap találkozott rokonával, a fehérhátú harkállyal, és rögtön meg is kérdezte tőle: Nénikém, neked miért van fekete sapkád és a kabátod hátul fehér a szárnyaidnál, pedig olyan szép csíkos?
- Honnan tudhatnám én azt? De repüljünk el a nagy fakopáncs bátyóhoz – tanácsolta a fehérhátú harkály, és kettesben máris a bükkfa erdőbe szálltak.
- Fakopáncs bátyó! – kezdték egymás szavába vágva, miért van a fekete harkálynak csak fekete tolla, a fehérhátúnak fehér is, neked pedig az egész ruhád olyan szép tarka?
- Különös dolog ez, igazán soha nem is gondolkoztam a dolgon, - csóválta a fejét a nagy fakopáncs, így a fekete harkály ismét nem tudott meg semmit.
Talán a búbosbanka okosabb lesz, meglátogatom, töprengett magában a fekete harkály. El is repült, hogy megkeresse. Aztán megkérdezte tőle mikor rátalált éppen a fészke mellett, ahogy etette fiókáját.
- Kedves Búbosbanka! – szólította meg, - Nem tudod, miért van nekem csak fekete tollam és piros sapkácskám, míg te olyan szép koronával és csíkos tollakkal ékeskedhetsz?
- Nem tudom, repülj inkább a szarkához! Amott fészkel az erdő szélén azon a nagy akácfán. Ő állandóan röpköd az erdőben, és mezőn, sok mindent lát és sokmindent megtudott a világból. Nekem különben is dolgom van, mert ennivalót kell gyűjtsek.
Fel is kereste a harkály a szarkát. Éppen egy fényes gombbal jött vissza valahonnan. A kíváncsi harkállyal szóba sem állt, talán félt, hogy elveszi a fényes kabátgombot, amit a fészke mélyére rejtett.
A harkály innen is továbbrepült, s az egyik kis tavacskánál egy fa víz fölé nyúló ága hegyén, ott csücsült a csillogó színekben pompázó jégmadár, amint a halakat leste. Mindjárt szóba is elegyedett vele:
- Mennyire irigylem ezt a pompás tollazatot, nem tudom miért, nekem mindig fekete gyászruhában kell lennem!
- Nincs mit irigyeljél, mert állandó veszélyben lennék, ha nem tanultam volna meg rejtőzködni, mindig óvatosnak kell lennem. Látod, a hasam barna, így a halak sem vesznek észre, ahogy itt ülök a faágon, a hátam meg kék, s fentről sem látnak, mert úgy látszom, mintha a víz lennék. De azért mindig vigyáznom kell, fészkemet is mindig rejtegetem.
A csalódott fekete harkály itt sem tudott meg többet, csak hallott valamit a veszélyekről, meg a rejtőzködésről. Repült tovább a harkály, s mindenkitől kérdezősködött, de senki nem mondott semmi bizonyosat. A tó fölött éppen egy sirály körözött, odakiáltott neki, és elpanaszolta bánatát, de a sirály kinevette, a víz alá bukott egy halacskáért, és gyorsan elszállt.
Aztán meglátott az egyik erdei tisztáson egy szép kis erdészházat, A közelébe repült, felült az egyik fa oldalára, s onnan lesekedett az udvarra. Sokféle jószág szaladgált ott, de ezekről tudtam, hogy háziállatok, az erdészné asszonyság baromfiudvara ez. Itt nincs is mit kíváncsiskodjon, a tyúkok, libák úgy sem tudnak semmit. Egyszerre a ház mögül, büszkén és peckesen elősétált a páva. Csodaszép tollazata volt, s a farka, az kész csoda. Meg is kérdezte, nem tudja, hogy neki a fekete harkálynak miért csak fekete a tolla.
- Csak egy madár lehet ilyen szép, az én vagyok, a páva. Talán nem akarnál, te kis buta, rám hasonlítani. A páva büszkén felfuvalkodott, széttárta toll-legyezőjét, és odább sétált.
Eltelt a nyár, eljött az ősz. A lomberdők levelei aranysárgák lettek. A harkály végezte dolgát, kopogtatta a fák kérgét. Egy sereg tarka madár röppent mellé, a stiglicek voltak.
- Kedves barátaim – szólította meg őket a fekete harkály – Nem tudjátok, nektek miért tarka a tollatok, az enyém meg csak fekete?
- Nem tudjuk! Nem tudjuk! – csicseregték szaporán – de ahogy hallottuk a bagoly a legokosabb madár. Tőle kérj tanácsot.
- Hogy ez nekem nem jutott eszembe – mérgelődött, s mindjárt útnak is eredt a bagolyhoz. Az tollát fölborzolta, s egyből megoldotta a rejtélyt:
- A madarakat a tolluk színe védi, olyan színűek, ami elrejti őket. Az erdő sötét mélyében, ahol te tartózkodol, a fekete tollra senki nem figyel fel. S a fa odvában a fészkedet idegen ostromolná, kidugod piros sapkás kis fejed, biztosan megijednem s egyből továbbállna.
A harkály megköszönte a bagoly válaszát, és elégedetten kopogtatni kezdte a legközelebbi lucfenyőt: kip-kop, kipi-kop, kipi-kipi-kop-kop.
Ő volt a fekete harkály, de egyébként fakopáncs is a neve.