Mártonka disznócska furcsa esete

Mártonka és a majdnem hopponmaradt vendégek

(Károlyi Fülöp Béla meséje)

A mese előzménye:

Emlékszem régen, mikor még öregapám szakálla olyan hosszú volt, hogy háromszor a nyakán körbetekerte, s mégis a földet seperte, a téli disznótorok nagy mulatságot jelentettek. Jöttek a rokongyerekek, no és a szomszédból is átrándultak ketten-hárman, s kisdisznótort játszottunk. Ugráltunk a havon a tűz körül, amit mi rakhattunk, ott a tanyán jóval kívül. Meg aztán, az öregebb gyerekek picinyke pálinkáspoharakban bort kaptak a felnőtt- öregektől, de az igen kicsiknek a nagyi csak mézesteát töltött a pohárba. Ám érezhettük: mi is közéjük tartozunk, mintha felnőtté avattak volna egy kicsit.

A szalma fehér füstje olykor csípte ugyan a szemünket, de mi rendíthetetlenül maradtunk, mert mindenből ki akartuk venni a részünket, még a rosszból is. Természetesnek tartottuk, hogy a disznók pörzsölésre kerülnek, s kolbász, hurka, szalonna készül belőlük. Természetesnek tartottuk a visítást is, az olykor megvaduló állat menekülését és azt, hogy el kell fogni őt. Ez elsősorban a mi dolgunk volt, mert mi futottunk a legjobban. Én azért - be kell vallanom - mindig sajnáltam szegény disznót, meg is sirattam minden alkalommal, mert a szívemhez nőtt mindegyik. Többek is voltak így vele. Persze az élet rendje mást kívánt, s mi tudomásul vettük.
Nekem az alábbi mese azért is tetszik, mert arról van szó benne, hogy a gyerekek és a velük szövetkezett felnőttek szembefordultak azzal, ami szívük ellen való volt. Egy disznótor alkalmával a sokadik pohár után mondta el betyáros huncutsággal bácsikám az alábbi történetet, amiről tudta ő, hogy tanulságos példamese.
Énbennem két tanya él erősen Orosháza környékéről. Már egyik sincs meg, csak a lelkemben sejlenek fel a szép tanyasi képek. Az első tanya a Szárazér mentén volt a Forgács-részen, de azt nem is láttam, csak a mesében teremtették újra az öregek. A másik a Szikháti tanya. Kicsi volt, egyszerű, nem volt könnyű ott élni, de láttam pusztulását, lerombolását, s ezt nem tudom felejteni, amikor építő-lakói megsiratták, beletörődve sorsukba. Ám Mártonka a szerencsés disznócska meséje a Szárazéri-tanyán történt.

Mártonka a szerencsés disznó
Szép fehér hó belepte a tájat, elbújt a pihehóba minden, csak a kis szárazéri tanya volt friss, mert már hajnalban pipázgatott. Füstölt a kémény, mintegy utat mutatva, „Erre gyertek Sógor, Ángyikám és Ti mind, itt lesz ma mulatság, itt várunk a torra azám. Jöttek a rokonok szaporán, s megtelt a ház csupa zajjal, lett móka, nevetés meg sok-sok azám. Totyogott a sok fiatal és öreg, s ürültek a poharak, miközben lábuk alatt egyre nőtt a latyak. – No, de nézzük! Mért is gyüttünk – szólalt meg a dédapám. - Hol van disznó! Éhes vagyok a früstükre, frissre, hagymás vért ennék annak módja szerént reggelire…-tette rá a szót az öreg Szabó, a hajdani betyár. De a főböllér nagyapám rá mit sem adott, mert válogatta a késeket, s ujjával tapogatta, hogy éles-e kellően, mert nem lehet holmi életlen kacorokkal dolgozni ám. Aztán kerekedett a szó a régi dolgokról, mikor még harcban edződött a férfiember, üldözte a labancot, meg a muszkát, de hát az az idő is elmúlt egyszer… s a betyárság is csak legenda lett ma már. De volt közben világháború. Nem is egy hanem kettő, s az egyikben hadifogoly Szibériában nagyapám, a másikban pedig apám Fehéroroszországban, nyögte az igát, s ette hajdinát, ha éppen adták, de gomba volt bőven, s abból parázson pirítva falatoztak ám. De mondja utálta a gombát nagyon, s gondolták, ha hazajönnek, annyi kolbászt esznek majd, mely kétszer is körülölelné a földet. De az sem lett, mert jött Mátyás, s elvitte mind, s a parancsot itt e vidéken D. Mihály cár teljesítette, amíg tehette, de utána jött a többi cárevics. Életünket meg is keserítette, s pálinkát ivott rá nagyapám és az apám.
Az asszonyok a konyhában hagymát pirítottak, hiszen hagymás vér lenne a früstük, mert ez dukál. Közben indul a sereg az udvarra, s ottan is az ól felé, hol sorsát beteljesedni várja Márton, a coca, hogy legyen belőle hurka, kolbász, sonka, s ízletes szalonna… A kis csapat: apám, Bálint sógor, Lajos, Gyurka, no és betyár Szabó dédapám s nagyapám legott az ólhoz ért, de hiába minden. Ott csend van! Az ól üres, elment a coca, el az ám! Nosza, lett nagy zavar a házban. Hol a coca? Hol a hurkája, kolbásza? Elment! Elvitték! Volt nagy sipák. A fehérnépek csak úgy visítoztak, hogy mi lesz mán? Hogy vágunk mi most már disznót! S micsoda szégyen, itt a rokonság, a sok-sok segítség, s disznó pedig sehol. Rajtunk nevet az egész falu apraja, nagyja meg a szomszéd község minden kutyája, macskája…..!
A dolog pedig úgy volt, hogy este mikor apám még egyszer a disznót megtekintette, s vizet adott neki, ételt már nem, hogy üres legyen a bendő, azt a teremtette. Aztán még beszélgettek a konyhában anyámmal egy sort, s mit sem sejtve lefeküdtek pihenni annak módja szerint még felidézve szokásait a cocának, mely szépen megnőtt a kukoricán… Nevet is adtak neki, úgy szólongatták, hogy Mártonka, te drága. Egyél jól, hogy finom legyen hurkája- kolbásza kelmednek kedves Márton!
Igen ám, de Márton nincs! S hiába jöttek a vendégek, segítők torra várók, mert Márton szőrén szálán eltűnt, nyom sincs, mert hogy is lenne, hiszen éjfél óta szakad a hó! Tanakodtak hosszan, mit lesz a torral! Hívjunk kutyákat, hátha nyomra talál… mondta az egyik, a másik csak legyintett nagyot. Ángyikám ki is mondta a testamentumot rögvest. „ Nohát ha jöttek, most hiába jöttek”…., nem volt az ólban Márton! - s lábával dobbantott, hogy nyomatéka legyen a dolognak - Ebben nagy huncutság van szeréntem, sem a kertben nincsen Márton!.
Mire vélni a dolgot a gazda se tudta, aki apám volt, s restellette az esetet nagyon, és mondanom sem kell, a gyerekek ijedten topogtak mind a hóban. Aztán már látszott, hogy több lett már a nekikeseredés, megszólalt nagyapám: "Az ördög tudja, Márton merre, hol van?! Tán megneszelte azt, hogy vége lesz ma, és meglógott a nagy ravasz, mihaszna." Ilyesmiket mondott, hogy tréfás szóval üssék el a bajt, minket mentsen, benne lettünk a csúfságban. Így folyt a szó, a diskurálás az udvaron s a házban, , aztán leültek a konyhában vidáman (no mert a kedvük nem szegte az eset, és ittak is, nem is keveset). A gyerekek is ugráltak, kiabáltak, rőzsével adtak új tápot a lángnak, mivel a szalmát meggyújtották (hadd legyen egy kis tűz az udvaron), s hiába szóltak rájuk, ők csak visongattak a süppedős havon.
A gyerkőcnépség éppen birtokba vette az egész házat, s már szinte feledték, hogy disznóvágásra gyűltek e mai napon, mikor hirtelen beszaladt lihegve Gergő, s csak kiabált: Jön Mártonka és Salamon, keresztapám hajtja őket, ott az úton a Szilvafás ösvényen cammognak a havon.
Nosza lett erre megint mozgás, sürgölődés, forgás: Lám lesz itt tor! Mindenki meglássa!
És lett minden a maga rendjén
S bizony lett, de Mártonka maradt, kegyelmet kapott, Salamon pedig adta a társaságnak estére a sok finom falatot.
S hogy hiánya ne legyen a mesének elmondom még a tréfa értelmét.
Mártonkát mindenki nagyon megszerette, s Gergő keresztapja még későeste titokban a gyerekekkel megegyezve szépen hazavezette a szomszéd tanyába, s gondolta helyébe adta Salamont, kinek nagysága, súlya éppen akkorra volt, s a keresztapa ajándéknak szánta, így aztán nem volt senkinek hiánya. A tor is meglett, Mártonka maradt még nagyon sokáig élt a család kedvence. Apám is megenyhűlt, mert mindenki csitítgatta, s a tréfát, megértette, bár ő aztán időnként felemlegette, hogy bizony nevettek rajta, de sebaj, tette hozzá, hiszen a harag nem lesz jó tanácsadó, s megértette, hogy bizony néha a szív parancsa is lehet okosabb az észnél.
Így lett aztán Mártonka esete példa a családban, hogy a szív győzelme többet ér az északaratnál. Vagyis a kettő harmóniája lenne jó!