A szegény meg a gazdag testvér
Élt egyszer egy nagyon szegény halászember. Annyi gyereke volt, hogy még megszámolni sem tudta őket. Egyszer elment a Drávára halászni. Belemerítette a hálóját a vízbe, de egyetlen halat sem fogott. Elszomorodott a szegény halász, s már éppen újra akart próbálkozni, amikor észrevett a háló alján egy karikát...
Kezébe vette, megnézte, aztán hazavitte. Azt gondolta, jó lesz a gyerekeknek játszani. Ki is kapták a kezéből, amikor hazaért.
Ahogy játszadoznak, látja ám a szegény ember, hogy a karika egyre fényesebb lesz. Nézi, nézegeti, egyszer csak rádöbben, hogy a karika színaranyból van.
Gondolta a szegény halász, minek neki az aranykarika, amikor még kenyérre sincs pénze. Azt gondolta, elviszi a királynak.
Amikor a palotához ért, kérdezi tőle az őr:
- Mit akarsz, te szegény halász? Nincsen ma alamizsnaosztás!
- Nem koldulni jöttem én - válaszolta a vénember -, hanem ajándékot hoztam a királynak.
El sem tudta képzelni az őrszem, hogy miféle ajándékot hozhat egy ilyen szegény ember a királynak. Ám azért bebocsátotta.
A király nagyon csodálkozott, amikor meglátta az öreg kezében az aranykarikát. Meg is kérdezte tőle:
- Hol szerezted ezt, te szegény halászember?
- Nem szereztem, hanem a Drávában fogtam!
Adott is neki a király jutalmul annyi ezüstpénzt, amennyit csak elbírt. Alig tudta hazavinni. Otthon pedig elküldte az egyik fiát a gazdag testvéréhez, hogy kérjen tőle egy mérőt.
A gazdag testvér oldalát majdnem kifúrta a kíváncsiság, így meg is kérdezte:
- Minek kell nektek a mérő?
- Aranyat mérünk vékával - mondta a gyerek.
A gazdag testvér azt gondolta magában, hogy a gyermek bizonyára megbolondult, de azért titokban bekente a mérő alját egy kis szurokkal.
Otthon megmérték a pénzt, ám azt nem vették észre, hogy egy ezüstpénz beleragadt a szurokba. Úgy vitte vissza a gyermek a mérőt.
- Na, mit mértetek? - kérdezi a nagybátyja.
A gyereknek fogalma sem volt, ezért azt felelte:
- Borsót.
Amint hazament a gyerek, megnézte a gazdag testvér a mérőt, és látta, hogy egy ezüstpénz van beleragadva a szurokba. Kifeszegette, aztán megmutatta a feleségének.
- Ide süss, nem borsót mértek ezek, hanem pénzt a javából!
Az asszony csak ámult-bámult. Megirigyelték a szegény halász szerencséjét, ezért el is rohantak hozzá, hogy megtudják, mi módon tett szert a pénzre. A szegény ember sejtette, hogy mi járatban vannak, hiszen nem látogatták őt sűrűn. Legutóbb is csak akkor voltak nála, amikor az örökségét elhordták.
Azt gondolta, lóvá teszi a bátyját, így azt mondta, hogy ő, bizony, macskát vitt a királynak, mert a várban annyi egér van, hogy mozdulni sem tudnak tőle.
A kapzsi asszony megörült a hírnek:
- No, férjem-uram, akkor mi is macskát viszünk!
Látta a szegény ember, hogy a gazdag rokonokat sikerült behúzni a csőbe, így azt felelte:
- Azért sógorasszony, túl sok macskát ne vigyenek, mert megkarmolja magukat az úton!
Hallották vagy nem hallották, minden esetre az összes vagyonukat eladták, és sok-sok macskát vettek a pénzen. Meghallották ezt a környékbeliek, és azt hitték, hogy a gazdag ember megbolondult. Odahordták hozzá az összes rossz és beteg macskát, ami csak a faluban volt. Mikor már összeszedtek egy kocsira valót, akkor útnak indultak.
A palota elé érve kérdezi őket az őrszem:
- Hová mennek, maguk?
- Macskát viszünk a királynak! - felelték büszkén.
Az őr azonban ráförmedt a gazdag emberre:
- Takarodjanak innen! Mit képzelnek?! Macskát vinni a királynak?!
Ám a házaspár nem hagyta magát. Egyre csak azt hajtogatták, hogy hallották, mennyi egér van a palotában, még a király fülét is lerágják. Az őr megelégelte a sok beszédet, és beengedte őket a palotába.
Mikor a király elé értek, el sem mondták, hogy mi járatban vannak, csak kioldozták a zsák száját. A sok éhes, dühös macska pedig uzsgyi, nekirontott a királynak: karmolták, tépték rágták, ahol csak érték. A király még menekülni sem tudott előlük, csak jajveszékelni kezdett. A kiabálásra beszaladtak a szolgák, és azok verték ki a sok macskát a házból. Ám a verésből a gazdag embernek és a feleségének is jutott. Futottak a palotából, ahogy a lábuk bírta.
Mikor hazaértek, látta őket a szegény halász a kapuból:
- Aztán, örült a király a sok macskának, kedves bátyám? - kérdezte.
Nem szóltak rá egy szót sem, hanem csendben elkullogtak. A kalandjukat nem is emlegették soha senkinek.
Szegények maradtak halálukig, a halászember pedig meggazdagodott.