Mese Orosházáról

Jászay – Horváth Elemér: Árva János

- mese -

Árva János bojtárgyerek,

Bég körötte báránysereg;

Nappal őrzi fodor nyáját,

Este fújja furulyáját.

Furulyája messze hangzó,

Mint nyárestén mély harangszó,

Szava száll a pusztán végig,

Fölhat a csillagos égig.

Kicsi hangja úgy kesereg,

Mint anyja után a gyerek;

Bús panasza messze sajog:

Búsultak rajt' a csillagok.

Füleltek rá figyelmezön

Fönn a szép kék égi mezőn

S letekintett, arra járván,

Csillagszemű szép királylány.

Letekintett, hosszan nézte,

Furulyaszó megigézte,

Fájt neki a földi zene,

Könnybe lábadt csillagszeme.

Csordult, perdült könnye cseppje,

Harmatcseppek legisszebbje,

Csillogóan hullott, szállott,

János bús szívén megállott.

S azóta az este óta

Egyre búsabb lett a nóta,

Úgy zokogott, mintha benne

Árva János lelke lenne:

— Kéklő égi réten vár rám

Csillagszemű szép királylány.

El kell mennem, útra kelnem,

Őt föllelnem, megölelnem.

Másnap, édes esti csendben

Beszámolt a nyájjal rendben

S útnak indúlt, napnyugotnak,

Csillagok hol elnyugodnak.

Messze az út az égaljig,

Hol a földdel összehajlik,

Ölelkezve kék a zölddel. —

Hét esztendő, hét nap tölt el.

Mendegélt, ment ázva-fázva,

Estelente furulyázva;

Furulyája addig szóla,

Elfogyott a föld alóla.

Ezüstporos Tejút tája,

Szíudobogua lépett rája :

Árva János, arany csillag,

Égnek országútján ballag.

Magos égen csillag számos,

Merre mégy most, Árva János?

Hol van szived szép bálványa:

Csillagszemű, királylánya ?

Kaszásoknak vág ott hada,

Megy utánuk Sánta Kata,

Viszi már az estebédet. —

Árva János elé lépett.

— Sánta Kata, mondd meg nékem

Merre van az üdvösségem,

Magos égnek melyik táján,

Csillagszemű szép királylány?

— Messze van az ide, árvám,

Túl hetedhét ég-határfán,

Hol hidat ver a szivárvány:

Ott lakik a szép királylány.

— Ha mégolyan messze lenne,

Lábam addig sem pihenne;

El kell mennem, útra kelnem, rt Ot föllelnem, megölelnem.

Mendegélt, ment éj s nap folyvást,

Hát egyszer hall fújást, morgást:

Túl a tüzes Ördögárkán

Reáront a Sárga Sárkány.

Hét feje hét vörös csillag,

Mint eleven parázs, villog,

Tekintete vész villáma:

— Árva János, meghalsz máma!

De Jánost sem gyúrták porbul,

Meg se rezdül, meg se fordul,

Előkapja furulyáját,

Rázendíti a nótáját.

Friss a nóta, táncra csaló,

Épp sárkánytalp alá való.

A vén sárkány nekikergül,

Irdül-fordul, táncra perdül.

Hosszú farkát karra kapja,

Kis kalapját félrecsapja,

Egyet rikkant, kettőt toppant,

Fürge táncát ropja roppant.

De a nóta egyre frissebb,

Sárkány tüze egyre kissebb,

Már a vérét érzi fagyni,

Mégsem tudja abbahagyni.

Lélegzetét fújva szedi,

Redves nyelvét is kiveti,

Míg ledől az út porára:

Elszállt belőle a pára.

Sárkány hasa égnek mered,

Árva János tovább ered;

Felhők országútját rója

Csillagoknak bujdosója.

Amerre a felhők szállnak,

Szellő-kölykők ott kószálnak,

Hosszú fülük hegyezgetik,

János arcát legyezgetik.

— Szálló szellő, mondd meg nékem,

Merre van az üdvösségem,

Magos égnek melyik táján,

Csillagszemű szép királylány?

— Messzi ide az a határ,

Nem jár arra égi madár,

Nem jár arra még a szél se:

Isten tudja, odaérsz-e?

— Ha elfoly is minden vérem,

Addig megyek, míg elérem,

Fáradt lábam elébe jut,

Elvezet a fényes Tejút.

A Tejúton szembe pedig

Ezüst felleg kerekedik,

A pereme vértől párás:

Erre tart a tatárjárás.

Ostor pattog, szablya csattog,

Szikrázik az át alattok;

Amerre csak elhaladnak,

Kis csillagok leszaladnak.

Elül nyargal nagy pogányúl

Kutyafejű tatár khán úr,

Foga csattog, szeme éget:

Árva János, véged, néked!

No, de János meg nem retten,

Tarisznyába benyúl menten,

Előveszi furulyáját,

Rázendíti a nótáját.

Fürge csárdás ütemére

Fölpezsdül a tatár vére,

Bő gatyájuk vet száz ráncot,

Úgy járják a tatár-táncot.

Még a khán is szaporázza,

Ha elfárad megújrázza,

Ferde szeme nekidülled,

Tántorogva hozzád-tülled.

Nem is ügyel már a clalra,

Dül a sereg jobbra-balra,

Telik vélük gödör, árok:

Oda vannak a tatárok.

Bevégződvén a nagy bál ott,

Árva János odébb állott,

Fáradt lába vitte vágyát:

Föltalálni királylányát.

Mendegélt, ment éj-s naphosszant

Körülötte fű se moccant,

Lomb se bókolt rá sötéten:

Fű, fa nincs ez égi réten.

Csak temérdek csillagszörnyek,

Miktől az ég boltja görnyed,

De megjuhoz minden pára

Kis furulya lágy szavára.

Nem bántotta a Nagy Medve,

Mackó-táncra kerekedve;

A Kigyó is, bár nincs lába,

Tekergőzött karikába.

De János csak ment előre,

Nem gondolva pihenőre;

Sebes lábbal, fájó térddel

Egy nagy pusztaságba ért el.

Semmi élő nincsen ott már,

A Tejút is elfogyott már,

Oly félős hely, oly magányos:

Merre mégy most, Árva János?

Elcsüggedve, elernyedve

Leült szegény egy fellegre,

Elővette furulyáját,

Rázendité a nótáját.

Hát ahogyan ott furulyáz,

Arra tart ü Csillagjuhász,

Égi határ kerülője,

Bárányfelhők terelője.

— Csillagjuhász, mondd meg nékem,

Merre van az üdvösségem,

Magos égnek melyik táján,

Csillagszemű szép királylány ?

— Messze van az ide, pajtás,

Szekeren is jó nagy hajtás,

Ha gyalog mégy így továbbad,

Térdig kopik a két lábad.

— Hanem arra napnyugotnak,

Göncöl apó ott nyugodgat,

Hátha jó kedvében leled,

Elszekerez oda veled.

Jó tanácsért hátát adua

Indult János napnyugatra,

Éjt és napot egybe csapott,

Míg elérte Göncöl apót.

Ott a szekér, csillog-villog,

Négy kereke négy szép csillag,

Három másik meg a rúdja,

Égmező az országútja.

— Göncöl apó, szépen kérem,

Adjon helyet a szekéren

Kis vándornak, kit a vágy hoz

Csillagszemű királylányhoz.

Göncöl apó vénséges vén,

Vénebb, mint a gyalogösvény,

ősz fejével bólogatva

Szól, jó szóra jó szót adva:

— Ugorj csak föl hamarjába,

Kapaszkodj a saroglyába!

Szélparipám sebes táltos,

Mint a madár, gyorsan szálldos.

Fölcihelődött az apó,

Megcsattant az ostorcsapó,

Rugaszkodék jó szélloua

S mint a vihar, zúgtak tova.

Mint a villám a felleget,

Hasították a kék eget,

Útlan úton és útfélén

Mentek, mint a veszedelem.

János szédült, meg káprázott,

Bár a szekér alig rázott;

Mintha födné puha szőnyeg:

Nincs göröngye égmezőnek.

Nagy utazás után végre

Értek egy szép selyem-rétre,

Selyem-réten arany csoda:

Lúdlábon forgó palota.

Sáraranyból a téglája,

Színezüst a gerendája,

Száz oszlopa fehér márvány,

Csapóhidja szép szivárvány.

Árva János feje kábul:

A ház gyémánt ablakábul

Nézelődik, rája várván,

Csillagszemű szép királylány.

— Nyugodalmam nincs azóta,

Hogy felhangzott az a nóta.

Egyre leslek, várlak, hílak,

Árva János, arany csillag!

Hát ahogy néz figyelmezön,

Furulya szól kint a mezőn,

Mintha madár énekelne:

Szép dal, mint a sziv szerelme.

Kis furulya lágy szavára

Menten megállt forgó vára,

Hidat vert a szép szivárvány,

Leszaladt a szép királylány.

Libbent, mint a pille lebben,

Álomképnél sebesebben

S ráborult, hogy oda ére,

Árva János kebelére:

— Árva János, szép szerelmem,

Be jó téged átölelnem!

Égi leány, földi legény:

Én a tiéd, te az enyém.

— Szép királylány, égi párom,

Csókodat be régen várom !

Világ végén is föllellek,

Csak föllellek, megölellek.

Rögtön hittak csapot, papot,

Násznagynak meg Göncöl apót;

Olyan lagzi kerekedett:

Fölverték az egész eget.

Táncolt a lúdláb a házzal,

Sánta Kata a juhásszal,

A söprünyél a lapáttal,

Szépanyád a szépapáddal.

S már azóta nem sir árván

Csillagszemű szép királylány

S Boldog János, arany csillag

Bárányfelhők után ballag.

S estelente, mint két gyermek,

Selyem fűre lehevernek,

Hűs árnyában arany háznak,

csókolóznak furulyáznak.