Brézói ludakról

A brézói ludakról az mondatik a nagy szárazság idejéből, hogy – mert nem ittak, csak ettek – mind kivesztek. Okos ember az oktalan szárnyas állatoktól is tanulhat. Aztán nem is olyan közönséges lények azok, ha jobban meggondoljuk. Mert ha nem vesszük ki azt az elavult cselekedetüket, hogy a Kapitóliumot megmentették, de már az irodalmi érdemeik előtt illendő meghajolni, mivelhogy az ő tollaikkal írták sok időn át azt a tömérdek könyvet, melyekben benne vagyon az egész világ bölcsessége.
Hát még a derék brézói ludak! Ezek a halálukkal is egy nagy bölcsességet pecsételtek meg, hogy inni okvetlenül kell.
Ludak voltak és lesznek mindig Brézón, sőt a Mák Sámuel udvarán is ott gubbaszkodik kettő, de már ezek mégsem a régi, az úttörő brézói ludak, melyek meghaltak, hogy nem ihattak. Vigyázott ennélfogva Mák uram, a szűcs, hogy úgy ne járjon, s ivott eleget. De meg is volt a jótékony következése, hogy egész ekkoráig nem halt meg. Olyan eleven piros, mint a makk. Hanem az is igaz, hogy mindenét elpusztította az úttörő ludak sorsának elkerülésében, nincs annak egy garast érő jószága, mert az a két lúd sem az övé; Piroska lánya örökölte nagynénjétől, a takácsnétól, isten nyugossza meg ott, ahol van. Nagy öröm volt az, mikor hazahozták...
Még jóformán csak libaszámba mentek szegénykék; az igazi tolluk, szürke az egyiké, fehér a másiké, most kezdte befedni a selyempuha zöldes pelyhet. Kedvesek, jók voltak. Pici sárgaszegélyes szemeikben, amik olyanok, mint egy serét, valami nyájasság, szeretet csillogott, mikor kis gazdasszonyukra vetették. És vidám lett az udvar tőlük, a korhely szűcs labodával, fűvel fölvert udvara. Tessék, milyen jó az most a ludaknak! Ha a pázsitra ülnek szenderegni, hosszú füvek, kórók amint elfedik őket s gyöngéden cirógatják, nem látszik ki belőlük semmi, csak a csőrük, az pedig úgy veszi ki magát messziről, mint egy-egy tulipánvirág. Már csak nagy boldogság az, hogyha valakinek két valóságos eleven libája van!
Azok a takaros sárga lábacskáik (no, hát nem éppen olyanok, csakhogy sokkal szebbek, mint a tiszttartó kisasszonyok legyezői?), az a nyúlánk nyakuk, szelíd okos fejük... istenem, istenem, csak búbja is lenne legalább az egyiknek. És mi minden lehet majd ezekből! Pehely, tollu, abból azután tollfosztás; minden esztendőben meg lehet őket kopasztani, míg egy rettenetes dunyha lesz belőle... de egy olyan nagyon nagy dunyha, hogy még tán férjhez is lehet vele menni. Mák Sámuel azonban, aki latin iskolákat járt ember vala, s tanáccsal bővelkedő mindennemű dolgokban, egész másképpen vélekedett.
– Minek lábatlankodnának itt, édes fiam? Meg kell őket semmisíteni. A lúd halandó jószág, kis pintyőkém! Magamagától halandó, azt mondom.
Piroska ijedten nézett fel ilyenkor az öregre.
– Megelőzni tudni a halált, az a virtus, hehehe. Két-három hétig hizlalod, az egyiket azután becseréljük borért a korcsmárosnénál, – a másikat pedig megesszük. Lám, azok a régi brézói ludak... ha azokat is inkább megették volna az ősapáink!
A gyermeklány sóhajtott, azután engedelmesen lehajtotta fejét s e naptól kezdve tömni kezdte kedvenceit. Most látta csak, milyen nagyok, milyen szépek! Az idegenek is megbámulják. Még maga az ispán úr is (nyájas, jó ember az, vele is hogy elbeszélget néha), ha arra megy, rendesen megáll a kerítésnél s úgy elnézi azokat a ludakat, hogy szinte rájuk tapad a szeme. No, de meg is érdemlik. Kivált a fehér. Mikor az a bohó lány felgyűri

Szerző: Mikszáth Kálmán